György Atti­la tol­lá­ból – A murá­nyi kutya

A murá­nyi kutya – Bes­ti­a­ri­um siculorum.

Ne tudd meg, mi az. Hát ez iga­zá­ból pannonikum.

Mert hogy Murány, lehet hogy van Erdély­ben is, a Szé­kely­föl­dön, vala­hol a dűlő­ben, falu­szé­len, de iga­zá­ból a mai Szlo­vá­ki­á­ban van, most a szám­ra ütök, a Fel­vi­dé­ken, ott áll vagy ezer éve, áll, vagy nem áll, de ott van.

Annak ide­jén, józan eszé­re hall­gat­va, Murány addig beve­he­tet­len vára az erdé­lyi­ek párt­já­ra állt, és azt mond­ta a laban­cok­nak: Ácsi!

(A kutya, addig még elv­olt, lánc­ra köt­ve, mint a magyar főurak, néha kapott egy-egy koncot).

Bocsá­nat a tör­té­nel­mi, unal­mas fel­ve­ze­té­sért, de hát Rákó­czi György feje­del­münk, aki imád­ta a hiá­ba­va­ló, és tel­je­sen esély­te­len kalan­do­zá­so­kat, komo­lyan mon­dom, mazo­chis­ta volt, szó­val derék Gyu­ri bátyánk neki­ro­hant a Fülek mel­let­ti Murány várának.

Akkor éppen a magyar király har­ma­dik Fer­di­nánd vala, rit­ka egy rus­nya jószág, de hát, na, a Habs­bur­gok már csak ilyenek.

És neki­fog­tak ost­ro­mol­ni a várat, bizo­nyos Wes­se­lé­nyi Ferenc vezér­le­te alatt, aki igen ráter­mett had­fi volt, és jóké­pű úri­em­ber, akko­ri mér­cé­vel. Nem parittyá­zott repü­lő­gé­pek­re. Egy­részt, mert nem volt repü­lő­gép, más­részt nem volt parittya.

A várat egy Széchy Mária neve­ze­tű úrhölgy véd­te, aki remek fehér­nép lehe­tett, mert rög­vest bele­sze­re­tett az ost­rom­ló Wes­se­lé­nyi­be, és súlyos, komoly pos­ta­ga­lamb-chat­be keveredtek.

Ennek meg­le­he­tős hep­pi­end lett a vége, nem szá­mít­va a pár ezer halot­tat, de hát az már akkor járu­lé­kos vesz­te­ség volt.

„…Igy jutott Ves­se­lén nagy Murány várá­hoz,
Emel­tet­vén onnét több mél­tó­sá­gá­hoz,
Érke­zett Múzsám is már fel­tett cél­já­hoz,
Fárad­sá­ga után lát nyugodalmához.”

De hol a kutya? Nem elás­va, de vala­hol ott van.

Szó­val miu­tán a Márs­sal tár­sal­ko­dó murá­nyi Vénusz szé­pen átad­ta a várat, lett nagy ünneplés.

Wes­se­lé­nyi­nek bizo­nyá­ra igen kel­le­mes éjsza­ká­ja volt, a Rákó­czi-huszá­rok berúg­tak ren­de­sen, a hízott ökrök és disz­nók elfo­gyasz­tat­tak, con­su­ma­tum est.

A kutyá­nak is jutott, bőven.

Meg is zabál­ta, mert ingyen volt, úgy kap­ta, mint később a tótok Murányt, aztán leült, és öklen­dez­ni kezdett.

Mert ami­nek vissza kell jön­ni, annak vissza kell jönni.

És hányt, és hányt, és hányt, és fenn maradt a neve: hányik, mint a murá­nyi kutya.

Az a jó ebben, hogy a kutya meg­ma­radt. Murány vára is, bár ide­ig­le­ne­sen még min­dig más zász­ló alatt, de sze­re­tet­tel gon­do­lunk Széchy Mári­á­ra és Wesselényire.

Néha azért vissza­gon­do­lok Murány­ra, erre a gyö­nyö­rű szap­pan­ope­rá­ra, és arra, hogy ez most sem a miénk, hol­ott min­dig az volt.

Ilyen­kor hányok. Mint a murá­nyi kutya.

For­rás: Facebook