Gyó­gyul­ni a nem­ze­ti trau­má­ból – beszél­ge­tés Potá­pi Árpád János államtitkárral

A Köz­kincs soro­zat olyan terü­le­te­ket mutat be hónap­ról hónap­ra, ame­lye­ket érté­kes­nek, közös kin­csünk­nek, és meg­őr­zés­re, tovább­adás­ra mél­tó­nak látunk. Ilyen a magyar nem­zet­po­li­ti­ka is. A kife­je­zés elvont, való­já­ban azon­ban gya­kor­la­ti­as cse­lek­vé­si prog­ram, amely mögött két­ség­kí­vül erős gon­do­la­ti hát­tér áll. A nem­zet­po­li­ti­ka első­sor­ban gon­dol­ko­dás­mód: arról szól, hogy nem a fizi­kai hatá­rok által hatá­rolt ország­ban, hanem az ennél sok­kal bonyo­lul­tabb módon egy­be­kap­cso­ló­dó lel­ki és kul­tu­rá­lis közös­ség­ben gon­dol­ko­dunk, amit nem­zet­nek neve­zünk. A nem­zet tag­jai a hatá­ra­in­kon túl élő magyar közös­sé­gek, de tag­jai a hatá­ra­in­kon belül élő más nem­ze­ti­sé­gű kisebb­sé­gek is.

Potá­pi Árpád János és Mol­nár-Bán­ffy Kata – Kép: Páczai Tamás

Potá­pi Árpád János nem­zet­po­li­ti­ká­ért fele­lős állam­tit­kár­ral Kakas­don, Bony­há­don, Mecsek­ná­das­don beszél­ge­tünk – iga­zi lokál­pat­ri­ó­ta elfo­gó­dott­ság­gal vezet engem kör­be a neki ked­ves hazai tája­kon. Ez a kör­nyék jó pél­da a fen­ti szub­jek­tív nem­zet­fo­ga­lom­ra: Mária Teré­zia ide­jén német anya­nyel­vű tele­pe­sek érkez­tek ide, a 20. szá­za­di trau­mák ide­jén buko­vi­nai szé­kely csa­lá­dok lel­tek itt ott­hon­ra, majd fel­vi­dé­ki magya­rok érkez­tek. Kakasd köz­ség híres, Mako­vecz Imre által ter­ve­zett falu­há­za is ezt a közös­sé­get feje­zi ki. Az egyik tor­nya a régi sváb épí­té­szet hagyo­má­nya­it hor­doz­za, a másik viszont az erdé­lyi fatemp­lo­mok min­tá­já­ra épült. Az előt­te álló öt szé­kely kapu az öt beszé­des nevű, buko­vi­nai szé­kely falut jel­ké­pe­zi, ahon­nan a ma itt élő szé­kely közös­ség ősei elme­ne­kül­tek: Isten­se­gíts, Fogadj­is­ten, Hadik­fal­va, And­rás­fal­va és József­fal­va lakói előbb a Bács­ká­ba, majd 1945 ápri­li­sá­ban a Dél-Dunán­túl­ra érkez­tek, töb­bek között Kakas­dra is. „Talán azért volt bizal­muk a tol­nai vidék iránt a nagy­szü­le­ink­nek, mert ez a dim­bes-dom­bos, vál­to­za­tos táj emlé­kez­tet­te őket Buko­vi­ná­ra, a hazai tájak­ra” – véli Potá­pi Árpád János, aki maga is buko­vi­nai szé­kely. Több­nem­ze­ti­sé­gű, össze­tett közös­ség­ből szár­ma­zik tehát az állam­tit­kár, aki a nem­zet­po­li­ti­ká­ért felel.

Kell is ez a zsi­ge­ri tudás ehhez a mun­ká­hoz, hiszen ami­lyen össze­tett ebben az egy járás­ban a nép­cso­por­tok hely­ze­te, ugyan­olyan bonyo­lult az egész Kárpát-medencében.

Mi a közös a nem­ze­ti­sé­gek hely­ze­té­ben? – kér­de­zem az államtitkárt.

 „A husza­dik szá­zad meg­pró­bál­ta­tá­sai egész Euró­pát érin­tet­ték, a két világ­há­bo­rú és az eze­ket köve­tő béke­kö­té­sek átraj­zol­ták a tér­ké­pet, Közép-Euró­pá­ban külö­nö­sen. Akko­ri­ban ter­jedt el a mon­dás, hogy »Élvezd a hábo­rút, mert a béke sok­kal rosszabb lesz!«. Gon­dol­junk Tri­a­non­ra, ez bizony magyar meg­ta­pasz­ta­lás is. Az igaz­ság­ta­la­nul súlyos­nak érzé­kelt bün­te­té­sek az itt élők men­tá­lis egész­sé­gét is tönk­re­tet­ték, kiha­tot­tak a csa­lá­dok­ra, a nem­ze­ti­sé­gi közös­sé­gek­re is. Én egy olyan kör­zet­ben élek és dol­go­zom, ahol 1945-ig alap­ve­tő­en német nyel­vű lakos­ság élt. Őket nagy szám­ban kite­le­pí­tet­ték, majd a helyük­re olyan nép­cso­por­tok érkez­tek, aki­ket szin­tén elűz­tek a saját ott­ho­na­ik­ból. A mi kör­nyé­künk­re buko­vi­nai és kis rész­ben erdé­lyi szé­ke­lyek jöt­tek, ma körül­be­lül tizen­öt­ez­ren van­nak. Aztán fel­vi­dé­ki magya­rok érkez­tek, akik­nek annyi bűnük volt, hogy magyar­nak szü­let­tek. A cseh­szlo­vá­ki­ai már­tír-poli­ti­kus, Ester­há­zy János kér­dez­te meg az elle­ne zaj­ló kon­cep­ci­ós eljá­rás során a cseh bün­te­tő­bí­rót, hogy még­is mi a bűne iga­zá­ból – a bíró őszin­te vála­sza mind­annyi­unk­nak a fülé­ben cseng­het: az, hogy magyar vagy.

Ez a poli­ti­ka rossz volt min­den­ki­nek: annak, aki ment, annak, aki maradt, aki­ket elsza­kí­tot­tak egy­más­tól. Meg­bom­lot­tak a nem­ze­ti­sé­gi ará­nyok. Én ebbe nőt­tem bele. Meg­ha­tá­ro­zó volt, aho­gyan a nagy­szü­le­im mesél­tek arról, milyen volt Buko­vi­ná­ban, hogyan éltek, mi lett vol­na, ha… Min­den csa­lád hason­ló sors­ról tud beszá­mol­ni, attól füg­get­le­nül, hogy szé­ke­lyek vagy svá­bok. Ez a trau­ma mind­annyi­unk csa­lád­ját érin­ti. Badar­ság len­ne úgy ten­ni, mint­ha nem kel­le­ne ezzel ten­nünk vala­mit, mint­ha nem kel­le­ne gyó­gyí­ta­nunk ezt a trau­mát. A mai magyar nem­zet­po­li­ti­ka tulaj­don­kép­pen erről szól, gyó­gyu­lás a trau­má­ból, a magyar iden­ti­tás, a magyar önbe­csü­lés erő­sí­té­se első­sor­ban a Kár­pát-meden­cé­ben, de min­de­nütt, ahol magyar közös­sé­gek élnek.”

Potá­pi Árpád János – Kép: Páczai Tamás

Az állam­tit­kár nem első­sor­ban a szám­ta­lan prog­ra­mot, beru­há­zást, támo­ga­tást fél­ti, amit az elmúlt évti­zed­ben a kül­ho­ni magyar közös­sé­gek kap­tak, még csak nem is az olyan stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú intéz­mé­nyek meg­szün­te­té­sé­től tart, mint a ket­tős állam­pol­gár­ság – vagy nem első­sor­ban ettől. Ami iga­zán fon­tos, és amit nem sza­bad tönk­re­ten­nünk, az az össze­tar­to­zás-élmény, ami mind­ezen nem­zet­épí­tő, nem­zet­erő­sí­tő intéz­ke­dé­sek követ­kez­té­ben meg­szü­le­tett a szer­te­szét élő magyar közösségekben.

Ma Magyar­or­szág egy tel­jes évszá­zad után ismét kár­pát-meden­cei tér­ben gon­dol­ko­dik, túl­lép­ve azon, hogy az állam­ha­tá­rok meg­vál­toz­tat­ha­tat­la­nul nem a magyar­ság­nak ked­vez­nek, és meg­ke­res­ve azo­kat a terü­le­te­ket, ahol van mozgástér.

Az ország terü­le­te szét­szab­dal­ha­tó, egy nem­zet azon­ban men­tá­li­san, kul­tu­rá­li­san, nyel­vé­ben és tör­té­nel­mé­ben kap­cso­ló­dik össze. Ezek a köte­lé­kek lazul­hat­tak ugyan száz év alatt, de amint szer­ve­zet­ten meg­ke­res­sük őket, kide­rül, hogy erő­sek, fesze­sek, strapabíróak.

Potá­pi Árpád János nem tart­ja irre­á­lis­nak a tizen­öt­mil­li­ós becs­lést a világ­ban élő magyar­ság össz­lét­szá­ma tekin­te­té­ben. A Kár­pát-meden­cé­ben még min­dig két és fél mil­lió magyar él a hatá­ro­kon kívül, és a diasz­pó­rá­ban is ugyan­ennyi. Egy részük már nem beszél magya­rul, de isme­ri a gyö­ke­re­it, szá­mon­tart­ja a csa­lá­di ősö­ket, az ünne­pe­ken még magyar éte­le­ket főz­nek ott­hon – egy­szó­val van­nak csa­lá­di, kul­tu­rá­lis kötő­dé­sei a magyar nem­zet­hez. „Jó az, hogy ezek­nek az embe­rek­nek is meg­ad­tuk a ket­tős állam­pol­gár­ság lehe­tő­sé­gét, szo­ro­sabb­ra fűz­ve ezzel a kap­cso­la­tot köz­tük és Magyar­or­szág között.” Össze­sen több mint egy­mil­lió hatá­ra­in­kon túl élő magyar kap­ta meg az elmúlt évek­ben az állam­pol­gár­sá­got, egy részük rend­sze­re­sen él a sza­va­za­ti jogá­val is. A leg­töb­ben érzel­mi ala­pon vet­ték fel, nem a vélt gaz­da­sá­gi haszon vagy a szo­ci­á­lis támo­ga­tá­sok miatt.

Potá­pi Árpád János és Mol­nár-Bán­ffy Kata – Kép: Páczai Tamás

Az állam­tit­kár­ság mun­ka­tár­sai szá­mos ország nem­zet­po­li­ti­ká­ját vizs­gál­ták meg, mielőtt a mién­ket kiala­kí­tot­ták. Keres­ték a jó, adap­tál­ha­tó pél­dá­kat. Ma már ott tar­tunk, hogy mások vesz­nek pél­dát a magyar prog­ra­mok­ról. A husza­dik szá­zad nem csak a mi nem­ze­tün­ket tépáz­ta meg, van fel­ada­ta min­den­ki­nek, kisebb-nagyobb mér­ték­ben. „A leg­erő­sebb nem­zet­po­li­ti­kai prog­ram talán a zsi­dó népé, bár­mi­lyen nehéz­ség érte őket, azt lát­juk, hogy össze­tar­tot­tak és oda­fi­gyel­tek egy­más­ra, össze­zár­tak. Két­ezer év után orszá­got tud­tak lét­re­hoz­ni, modern állam­kép­ző nem­ze­tet, ez szin­te hihe­tet­len. De jól műkö­dik ez az írek­nél is. Négy­mil­lió ír él Íror­szág­ban, és min­den­hol más­hol továb­bi het­ven­mil­lió. A világ­ban szét­szó­ró­dott soka­dik gene­rá­ci­ós írek annyi­an van­nak, hogy az USA-ban pél­dá­ul el tud­ják dön­te­ni az elnök­vá­lasz­tást. Érde­mes oda­fi­gyel­ni az örmé­nyek, oro­szok nem­zet­po­li­ti­ká­já­ra is.”

A nem­ze­ti iden­ti­tás meg­erő­sö­dé­se kisebb­ség­ben élet­men­tő lehet, véli Potá­pi Árpád János. Jó pél­da­ként a vaj­da­sá­gi magya­ro­kat emlí­ti, akik 25 – 30 évvel ezelőtt a leg­ne­he­zebb sor­ban voltak.

„A hábo­rú, a hábo­rú utá­ni álla­po­tok, lebom­bá­zott gyá­rak, pusz­tu­lás őket is kemé­nyen érin­tet­te. Abból a hely­zet­ből kel­lett fel­áll­ni, gaz­da­sá­gi­lag, morá­li­san, poli­ti­ka­i­lag. A magya­rok az össze­tar­to­zá­suk­nak és a nem­ze­ti iden­ti­tá­suk­nak köszön­he­tő­en job­ban kezel­ték ezt a vál­sá­got. Most hason­ló­an nehéz hely­zet­ben van a kár­pát­al­jai magyar­ság. Egy olyan nagy­ha­tal­mi poli­ti­kai játsz­ma áldo­za­tai, ami nem is róluk szól. Jól­le­het Kár­pát­al­ja aztán tény­leg 1100 éven át a magyar állam része volt, itt kez­dő­dött el a magyar tör­té­ne­lem, még csak nem is egy külön­ál­ló tör­té­nel­mi táj­egy­ség, a nevét is alig száz éve kap­ta – most még­is az itt élő 150 ezer magyar fizi­kai léte van veszély­ben. Más rész­ről viszont, ahol nin­cse­nek prob­lé­mák, ahol jólét van, ahol békés az egy­más mel­lett élés az adott ország több­sé­gi nem­ze­té­vel, ott sok­szor az asszi­mi­lá­ció is gyor­sabb. Ilyen pél­dá­ul a Mura­vi­dék, ahol későn jöt­tünk rá, hogy a kéttan­nyel­vű isko­lák nem jelen­te­nek jó meg­ol­dást, gyor­sít­ják az asszimilációt.”

Potá­pi Árpád János – Kép: Páczai Tamás

Decem­ber első nap­ja­i­ban beszél­ge­tünk éppen, nem tud­juk nem fel­idéz­ni a mind­ket­tőnk­nek sok­ko­ló, 17 évvel ezelőt­ti decem­ber 5‑ét, a ket­tős állam­pol­gár­ság­ról szó­ló nép­sza­va­zás nap­ját. A hatá­ra­in­kon túl élő magya­rok okkal érez­het­ték, hogy a ket­tős állam­pol­gár­ság ellen kam­pá­nyo­ló kor­mány és a sza­va­zók egy része is meg­ta­gad­ta őket. A sze­kun­der szé­gyen azóta is kísért min­ket. Az állam­tit­kár azon­ban azt is hoz­zá­te­szi, lehet, hogy éppen ez kel­lett ahhoz, hogy nagyon hatá­ro­zott módon kezd­jünk el gon­dol­kod­ni a nemzetpolitikánkról.

 „Kap­tunk egy fej­be rúgást. Tény­leg ezt akar­juk? Ekkor hatá­roz­tuk el, hogy radi­ká­li­san szem­be fogunk helyez­ked­ni ezzel a fel­fo­gás­sal. Ha lesz rá lehe­tő­sé­günk – és lett! –, olyan nem­zet­po­li­ti­kát fogunk csi­nál­ni, ami­vel ezt az újko­ri trau­mát és a mélyen beto­ko­so­dott, száz­éves sérü­lé­se­ket is orvo­sol­ni tud­juk. Hogy a hatá­ron túli magya­rok érez­hes­sék, hogy mind­ezek elle­né­re egy nem­zet vagyunk. Sze­rin­tem ez sike­rült. Külön büsz­ke vagyok a Határ­ta­la­nul prog­ram­ra, mert ez a hosszú távú meg­ol­dás egyik zálo­ga. A prog­ram kere­té­ben csak­nem min­den hete­dik osz­tá­lyos gye­rek eljut 4 – 5 nap­ra vala­me­lyik hatá­ron túli magyar vidékre.”

„Lát­ja, hall­ja, hogy magya­rok élnek tőlünk távo­li vidé­ke­ken, bará­to­kat sze­rez, velük kap­cso­la­tot is tart – bízunk abban, hogy ezek a gye­re­kek olyan fel­nőt­tek lesz­nek, akik már nem fog­ják lero­má­noz­ni a szé­ke­lye­ket vagy lesz­lo­vá­koz­ni a fel­vi­dé­ki magyarokat.”

Potá­pi Árpád János és Mol­nár-Bán­ffy Kata – Kép: Páczai Tamás

Decem­ber else­jé­ről, amit a mai Romá­nia szü­le­tés­nap­ja­ként ünne­pel­nek a romá­nok, nem szí­ve­sen emlé­ke­zünk meg. Egy vala­mit azon­ban fel­em­le­get Potá­pi Árpád ennek kap­csán is: a saját meg­hu­nyász­ko­dá­sun­kat. Tör­té­ne­lem­köny­vek­ből ismert a tény, hogy erre a bizo­nyos román nem­zet­gyű­lés­re Gyu­la­fe­hér­vár­ra Káro­lyi Mihály magyar minisz­ter­el­nök enge­dé­lyé­vel ingye­ne­sen szál­lí­tot­ta a MÁV, a magyar vas­út a résztvevőket. 

„Nálunk meg­en­ge­dőbb, elfo­ga­dóbb nép nincs is. Egy magá­ra vala­mit adó állam nem támo­gat­ja azo­kat, akik éppen el akar­nak szakadni!”

Ehe­lyett inkább a bony­há­di kötő­dé­sű Vörös­mar­ty Mihályra emlé­ke­zünk, aki­nek éppen decem­ber else­jén van a szü­le­tés­nap­ja. A bony­há­di Perczel csa­lád­nál házi­ta­ní­tós­ko­dott, a múzsá­ja, Etel­ka is Perczel lány volt, meg is láto­gat­juk a csa­lá­di síro­kat és a köl­tő szob­rát Bonyhádon. 

„Áld­jon vagy ver­jen sors keze” – mint önbe­tel­je­sí­tő jós­lat lebeg a tör­té­ne­lem­tu­da­tunk felett. Bár a fel­ada­tok min­dig újra­ter­me­lőd­nek, min­den nem­ze­dék­nek meg­van a maga küz­del­me, azért az elmúlt tíz év még­is­csak az áldás idő­sza­ka volt a nemzetpolitikában. 

For­rás: kep​mas​.hu