Glo­ria Vic­tis ‑Tisz­te­let a hősöknek!

Az ara­di vér­ta­núk 17-en voltak

---

Vitat­ha­tat­lan az ara­di vér­ta­núk jelen­tős sze­re­pe, de ennek elle­né­re iga­zi vál­la­lá­su­kat csu­pán csak elkép­zel­ni tud­juk. Hogy mit jelent az erköl­csi győ­ze­lem, és hogy miért is ér töb­bet, mint az egy­sze­rű túl­erő­ből ere­dő győ­ze­lem azt Dam­ja­nich János utol­só sza­va­i­ból tud­hat­juk meg:

„Legyőz­tük a halált, mert bár­mi­kor készek vol­tunk elvi­sel­ni azt.”

A pél­dát­lan meg­tor­lás volt a fia­tal Ferenc József cél­ja, mely­től azt remél­te, hogy örök­re elve­szi a magya­rok ked­vét a láza­dás­tól, s hogy kezei tisz­ták marad­ja­nak a fel­ada­tot Hay­nau tábor­szer­nagy­ra bíz­ta, kinek a kivég­zé­se­ket csak utó­lag kel­lett beje­len­te­nie. Az, hogy a vér­ta­núk bár­mi­kor készek vol­tak elvi­sel­ni a halált hős­sé tet­te őket. Kiss Ernő golyó és lőpor álta­li halá­los íté­le­tet kapott, mely során a sor­tűz csak a három tár­sá­val vég­zett, őt csak vál­lán érte a lövés. A máso­dik tüzet a meg­za­va­ro­dott kato­nák­nak már maga Kiss Ernő vezé­nyel­te le.

Az ara­di vér­ta­núk emle­ge­té­se­kor a leg­töb­ben a 13 kato­ná­ra gon­dol­nak, aki­ket 1849. októ­ber 6‑án végez­tek ki Ara­don, noha 17 ara­di vér­ta­nú­ra kell hálás szív­vel emlé­kez­nünk! Az 1848 – 1849-es sza­bad­ság­harc leve­ré­sét köve­tő­en Ara­don az első kivég­zés 1849. augusz­tus 22-én tör­tént meg, és az utol­só­ra pedig 1850. feb­ru­ár 19-én került sor.

Emlé­kük legyen áldott!

1881-ben meg­ala­kult az ara­di Köl­csey Egye­sü­let, mely célul tűz­te ki, hogy az ara­di vér­ta­núk tár­gya­it, vala­mint a sza­bad­ság­harc­hoz köt­he­tő erek­lyé­ket össze­gyűjt­se, és azok­ból egy múze­u­mot nyis­son. Ez a múze­um, az Ara­di Erek­lye­mú­ze­um 1892. októ­ber 6‑án meg is nyílt. Az ara­di vér­ta­núk ott őrzött erek­lyé­i­ből néhá­nyat most mi is meg­em­lí­tünk. Néz­zük végig mi volt a 13 ara­di vér­ta­nú neve, s hogy hív­ták a töb­bi már­tírt, aki­ket szin­tén Ara­don végez­tek ki, hol szü­let­tek ők és milyen volt magyar­ság­tu­da­tok, és mik vol­tak az utol­só mondataik!

Ara­nyo­si Ormai Nor­bert ezre­des: “Az első vértanú”

1813. augusz­tus 22. Dobřany – 1849. augusz­tus 22. Arad, A 36. szü­le­tés­nap­ján
Német arisz­tok­ra­ta szár­ma­zá­sú. Had­nagy­ként kap­cso­lat­ba került len­gyel haza­fi­ak­kal, ezért vár­bör­tön­re ítél­ték, melyet Mun­ká­cson kel­lett letöl­te­nie, mely­nek kap­csán a Bat­thyá­ny-kor­mány része­sí­tet­te köz­ke­gye­lem­ben. Hálá­ból fel­aján­lot­ta szol­gá­la­ta­it a magyar sza­bad­ság­harc javára.

„…szí­vem­ből érzem és egész lel­kem­ből értem szü­lő hazám hívó sza­vát, és éret­te utol­só csepp vére­met fel fogom áldozni…”

Beállt Mie­czyslaw Woro­ni­ec­ki her­ceg vadász­csa­pa­tá­ba. Ekkor magya­ro­sí­tot­ta nevét Auf­fen­berg­ről Orma­i­ra. Kos­suth mel­lett vadász­ez­re­de­ket szer­ve­zett, melyek­nek parancs­no­ka is volt. Az Ara­don kivég­zet­tek sorát Ormai Nor­bert ezre­des nyi­tot­ta meg, az ara­di vér­ta­núk közül őt szo­kás az első vér­ta­nú­nak nevez­ni. A város köze­lé­ben lévő Csá­la erdő­ben akasz­tot­ták fel. Fele­sé­gé­vel Rozs­váry Vil­má­val három hóna­pig vol­tak házasok.

“… teg­nap­előtt meg­kez­dő­dött a dolog, fel­akasz­tat­tam egy Auf­fen­berg nevű egyént, aki vala­mi­kor had­nagy volt a Maz­zu­chel­li ezred­ben, aztán ezre­des és Kos­suth segéd­tiszt­je. – Kiss, Lei­nin­gen, Poel­ten­berg, Vécsey stb. is követ­ni fog­ja, mihelyt meg­ér­ke­zik. Az eljá­rás a lehe­tő leg­rö­vi­debb lesz, meg­ál­la­pít­juk az ille­tő­ről, hogy tiszt­ként szol­gált nálunk, és fegy­ve­res szol­gá­la­tot tel­je­sí­tett a láza­dó hadseregben.”

Hay­nau leve­le Schön­hals tábor­nok­nak 1849. augusz­tus 24-én

Az ara­di vér­ta­núk ítélete

Íté­let

melyet a magas csá­szá­ri kirá­lyi had­se­reg-főpa­rancs­nok­ság paran­csá­ra össze­ál­lí­tott meg­es­ke­tett tel­jes hadi­tör­vény­szék az alább meg­ne­ve­zett vád­lott urak, a magyar láza­dó had­se­reg főnö­kei ügyé­ben egy­han­gú­lag hozott

1. Aulich Lajos, aki Pozsony­ban, Magyar­or­szá­gon szü­le­tett, ötven­hét éves, kato­li­kus val­lá­sú, nőt­len, 1812-ben had­ap­ród­ként lépett be a Sán­dor csá­szár gya­log­ez­red­be, leg­utóbb alez­re­des ugyan­eb­ben az ezred­ben;

2. Török Ignác, aki Gödöl­lőn, Pest megyé­ben, Magyar­or­szá­gon szü­le­tett, ötven­négy éves, kato­li­kus val­lá­sú, nőt­len, alez­re­des a csá­szá­ri kirá­lyi utász­kar­ban, és leg­utóbb Komá­rom várá­nak helyi erő­dí­té­si igaz­ga­tó­ja;

3. Lah­ner György, aki Besz­ter­ce­bá­nyán, Zólyom megyé­ben, Magyar­or­szá­gon szü­le­tett, ötven­há­rom éves, kato­li­kus val­lá­sú, nős, egy gyer­mek apja, leg­utóbb őrnagy és a III. zász­ló­alj parancs­no­ka a csá­szá­ri kirá­lyi gróf Gyu­lay Ferenc gya­log­ez­red­ben;

4. Sch­wei­del József, aki Zom­bor­ban, Bács megyé­ben, Magyar­or­szá­gon szü­le­tett, ötven­há­rom éves, kato­li­kus val­lá­sú, nős, öt gyer­mek apja, leg­utóbb őrnagy a 4. Sán­dor orosz nagy­her­ceg huszár­ez­red­ben;

5. Poelt von Poel­ten­berg Ernő, aki Bécs­ben, Auszt­ri­á­ban szü­le­tett, har­minc­öt éves, kato­li­kus val­lá­sú, nős, három gyer­mek apja, leg­utóbb kapi­tány és szá­zad­pa­rancs­nok a 4. Sán­dor orosz nagy­her­ceg huszár­ez­red­ben;

6. Nagy­sán­dor József, aki Nagy­vá­ra­don, Bihar megyé­ben, Magyar­or­szá­gon szü­le­tett, negy­ven­öt éves, kato­li­kus val­lá­sú, nőt­len, kapi­tány és szá­zad­pa­rancs­nok az 5. huszár­ez­red­ben, 1847 óta nyug­ál­lo­mány­ban;

7. Kne­zić Károly, aki Veli­ki Grđe­va­con, a varasd­szent­györ­gyi határ­őr­ez­red terü­le­tén szü­le­tett, negy­ven­egy éves, kato­li­kus val­lá­sú, nős, két gyer­mek apja, leg­utóbb szá­za­dos a 34. Porosz her­ceg sor­gya­log­ez­red­ben;

8. Gróf Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Károly, aki Ilbens­tadt­ban, Hes­sen nagy­her­ceg­ség­ben szü­le­tett, har­minc­éves, luthe­rá­nus val­lá­sú, nős, leg­utóbb szá­za­dos a 31. gróf Lei­nin­gen+ sor­gya­log­ez­red­ben;

9. Des­sew­ffy Arisz­tid, aki Csá­kány­ban, Aba­új­vár megyé­ben, Magyar­or­szá­gon szü­le­tett, negy­ven­hét éves, evan­gé­li­kus val­lá­sú, nős, koráb­ban kapi­tány és szá­zad­pa­rancs­nok a gróf Radetz­ky huszár­ez­red­ben, 1839 óta nyug­ál­lo­mány­ban;

10. Dam­ja­nich János, aki Sta­zán, a 2. báni határ­őr­ez­red terü­le­tén szü­le­tett, negy­ven­öt éves, görög nem egye­sült val­lá­sú, nős, gyer­mek­te­len, leg­utóbb szá­za­dos és egy grá­ná­tos­szá­zad parancs­no­ka a 61. Ruka­wi­na sor­gya­log­ez­red­ben; végül

11. Lázár Vil­mos, aki Nagy­becs­ke­re­ken, a Bán­ság­ban szü­le­tett, har­minc­négy éves, kato­li­kus val­lá­sú, nős, három gyer­mek apja, had­na­gyi rang­já­ról a 34. gya­log­ez­red­ben 1843-ban tisz­ti jel­le­gé­nek meg­tar­tá­sa nél­kül lekö­szönt.

Mind­ezek a vád­lott urak a velük szem­ben foly­ta­tott had­bí­ró­sá­gi vizs­gá­lat során a meg­ál­la­pí­tott tény­ál­lást elis­mer­ték, hogy ellen­tét­ben a csá­szá­ri kirá­lyi had­se­reg­be való belé­pé­sük­kor tett eskü­jük­kel, illet­ve Lázár vád­lott ese­té­ben a szol­gá­lat­ból való kilé­pés­kor kiál­lí­tott köte­lez­vénnyel, hogy tör­vé­nyes csá­szá­rá­nak és kirá­lyá­nak csa­pa­tai ellen har­col­ni nem fog…” – Az oszt­rák csá­szá­ri hadi­tör­vény­szék íté­le­te Arad várá­ban 1849. szep­tem­ber 26-án. (rész­let)

Golyó és lőpor álta­li halál­ra ítélt ara­di vértanúk

Lázár Vil­mos ezredes

1817.október 24. Nagy­becs­ke­rek – 1849. októ­ber 6. Arad, 31 éve­sen
Örmény szár­ma­zá­sú magyar nemes. Fele­sé­ge báró Revicz­ky Mária, kinek három gyer­me­két saját­ja­ként nevel­te Lázár. A csá­szá­ri és kirá­lyi had­se­reg 34. gya­log­ez­red had­na­gya­ként sze­relt le, és élt zemp­lé­ni bir­to­kán gaz­dál­kod­va, ami­kor a for­ra­da­lom hatá­sá­ra jelent­ke­zett a 39. győ­ri hon­véd­zász­ló­alj­hoz. Jó kato­na­ként gyor­san lép­delt elő­re a rang­lét­rán. 1849. augusz­tus 12-én Bem tábor­nok nevez­te ki ezre­des­sé. A 13 ara­di kivég­zett közül egye­dü­li­ként volt ezre­des, ámbár önál­ló had­tes­tet vezet­ve a tábor­no­kok között ítél­ték el.

Utol­só sza­vai:
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sor­sa? Krisz­tus kereszt­je tövé­ben érett apos­tol­lá az apos­to­lok lel­ke, és bitó­fa tövé­ben kell for­ra­dal­már­rá érni a magyar lelkeknek.”

Erek­lyé­je: cipő­tal­pa egy kis sarkantyúdarabbal.

Cser­ne­ki és tar­ke­öi Des­sew­ffy Arisz­tid tábornok

1802. júli­us 2. Csá­kány – 1849. októ­ber 6. Arad, 47 éve­sen
Evan­gé­li­kus val­lá­sú magyar nemes. Első fele­sé­ge Újhá­zy Antó­nia, kivel öt gyer­me­kük szü­le­tett, azon­ban Des­sew­ffy nem csak gyer­me­ke­it, hanem fele­sé­gét is elvesz­tet­te. Az új sze­re­lem már a sza­bad­ság­harc alatt talált rá Szi­nyei Mer­se Emma sze­mé­lyé­ben. Júli­us 5‑én Pes­ten fele­sé­gül is vet­te ked­ve­sét, azon­ban a közös bol­dog per­cek rövid ide­ig tart­hat­tak, mert Des­sew­ffy egye­ne­sen a tábor­ba uta­zott vissza, és leg­kö­ze­lebb már csak ara­di fog­sá­gá­ban lát­hat­ta újra kedvesét.

Utol­só sza­vai:
„Teg­nap hősök kel­let­tek, ma márt­i­rok… Így paran­csol­ja ezt hazám szolgálata.”

Des­sew­ffy Arisz­tid tábor­nok már török föld­ről jött vissza barát­ja Lich­tens­tein her­ceg had­test­pa­rancs­nok hívá­sá­ra, hogy kijár­ja neki a kegyel­met. Kivég­zé­sét meg­elő­ző­en az ara­di vér­ta­núk közül ő volt a leg­nyu­god­tabb. Baló Béni lel­kész ébresz­tet­te fel, és Des­sew­ffy a követ­ke­ző­kép­pen magya­ráz­ta: „Tisz­ta lel­ki­is­me­re­tem van, s az hagyott alud­ni”. Kivég­zé­sét köve­tő­en, mikor Lich­tens­tein szá­mon­kér­te Hay­naut, hogy miért nem kegyel­me­zett neki, akkor Hay­nau azt vála­szol­ta, hogy kegye­lem­ből agyonlövette.

Erek­lyéi: a pecsét­gyű­rű­je, a pecsét­je és a pipája.

Kiss Ernő tábornok

1799. júni­us 13. Temes­vár – 1849. októ­ber 6. Arad, 50 éve­sen
Örmény ere­de­tű nemes

Utol­só sza­vai:
„Iste­nem, az újkor ifjú­sá­ga egész ember lesz‑e? Árpá­dok dicső szent­jei vir­rassza­tok a magyar ifjú­ság felett, hogy Krisz­tu­sé legyen a szí­vük és a hazáé az életük.”

Kiss Ernő szá­má­ra meg­en­ged­ték, hogy egye­dül ő néz­hes­sen szem­be halá­lá­val, így az ő sze­me nem volt beköt­ve. A sor­tűz nem vég­zett vele, a lövés csak a vál­lán talál­ta el. A követ­ke­ző vég­ze­tes lövést saját maga vezé­nyel­te le.

Erek­lyéi: az ing­uj­ja és a mel­lé­nye, melye­ket a kivég­zé­se során viselt. Pár­baj­szett­je is meg­te­kint­he­tő a múzeumban.

Sch­wei­del József tábornok

1796. május 18. Zom­bor – 1849. októ­ber 6. Arad, 53 éve­sen
Német pol­gá­ri szár­ma­zá­sú. Fele­sé­ge a len­gyel Domi­cel­la Bilin­ska, aki­vel sze­rel­mük­ben öt gyer­mek szü­le­tett. Fia, Adal­bert szin­tén apja nyom­do­ka­i­ba lépett, és Ara­di fog­sá­gu­kat is együtt töl­töt­ték. Apjá­val ellen­ke­ző­leg ő kegyel­met kapott.

Utol­só sza­vai:
„A mai világ a sátán vilá­ga, ahol a becsü­le­tért bitó, az áru­lá­sért hata­lom jár. Csak egy iga­zi for­ra­da­lom, a világ új for­ra­dal­mi ember­sé­ge söpör­he­ti el ezt az átko­zott, meg­ha­son­lott világot.”

Kötél álta­li halál­ra ítélt ara­di vértanúk

“Olyan büsz­kén fogad­ták a halá­los íté­le­tet, mint­ha csu­pa dicsé­re­tet olvas­tak vol­na fel előt­tük. A kihall­ga­tá­sok­nál, ami­kor még remél­ték, hogy javí­ta­nak sor­su­kon, talán sze­lí­dek­nek mutat­ko­zá­nak, de most: mind­egyik egy­szer­re úgy meg­ke­mé­nye­dett, mint a grá­nit­szik­la.
Akik lát­ták őket az utol­só útju­kon, azt mon­dot­ták, hogy a kísé­rő kato­na­ság lóga­tá a fejét szo­mor­kod­ván; de a hős had­fi­ak mind­annyi­an büsz­ke dac­cal mené­nek. Úgy mesé­lik, hogy Dam­ja­nich még élcelő­de is foly­vást. Isten nyu­gosz­tal­ja, mert a magyar hazá­nak nem vala több ily nemes baj­no­ka, mikor e tizen­há­rom nemes lán­go­ló mécse­se kia­lu­va.
Én napo­kig úgy érez­tem maga­mat, mint­ha vala­mi mocsok esett vol­na raj­tam, hogy nem valék közöttük.”

Gás­pár And­rás hon­véd tábor­nok visszaemlékezése

Lovag Poel­ten­berg Ernő tábornok

1808. feb­ru­ár 20. Bécs – 1849. októ­ber 6. Arad, 41 éve­sen
Római kato­li­kus oszt­rák állam­pol­gár. Galí­ci­á­ban ismer­te meg fele­sé­gét Pau­li­na Kakows­kát, aki­vel három gyer­me­kük szü­le­tett. A tábor­nok utol­já­ra 1848. augusz­tu­sá­ban lát­ta csa­lád­ját, és a miha­ma­rab­bi viszont­lá­tás­ban egé­szen 1849. októ­ber 5‑éig remény­ke­dett. Fog­sá­gá­ban magá­nyát fele­sé­ge, és még írni alig tudó kis­fia leve­lei enyhítették.

Utol­só sza­vai:
„Szép depu­tá­ció megy Isten­hez a magya­rok ügyé­ben rep­re­zen­tál­ni.”
„Min­ket az ellen­ség dühös bosszú­ja jut­ta­tott ide.”

Poel­ten­berg volt az első, akit fel­akasz­tot­tak. Apró ter­me­te elle­né­re a hóhér alig tud­ta eltör­ni a nya­kát. A szen­ve­dé­sét a töb­bi­ek­nek végig kel­lett nézni.

Erek­lyéi: bitó­fa darab, egy imád­ko­zó szék makett, melyet abból a szék­ből készí­tet­tek, ame­lyet a tábor­no­kok lába alól rúg­tak ki az akasz­tás során.

Nemes­csói Török Ignác tábornok

1795. júni­us 23. Gödöl­lő – 1849. októ­ber 6. Arad, 54 éve­sen
Magyar neme­si szár­ma­zá­sú. Had­mér­nök­ként erő­dí­tés­tant taní­tott Bécs­ben. Tanít­vá­nya volt Gör­gei Artúr és Klap­ka György is.

Utol­só sza­vai:
„Nem­so­ká­ra Isten leg­ma­ga­sabb íté­lő­szé­ke elé állok. Éle­tem pará­nyi súly csu­pán, de tudom, hogy min­dig csak Őt szolgáltam.”

A kivég­zést meg­elő­ző haj­na­lon 2 órak­kor érke­zett hoz­zá Baló Béni refor­má­tus lel­kész, Török ekkor a fran­cia Vau­ban had­mér­nök szak­köny­vét olvas­ta. A máso­dik­nak követ­ke­ző Török Ignác szív­szél­hü­dést kapott, és már hol­tan akasz­tot­ták fel. A kivég­zés­re elkí­sér­te kis­ku­tyá­ja is, mely vár­ta, hogy gaz­dá­ja száll­jon le az akasztófáról.

Erek­lyéi: bitó­fa darab, egy imád­ko­zó szék makett.

Lah­ner György tábornok

1795. októ­ber 6. Nec­pál – 1849. októ­ber 6. Arad, 54. szü­le­tés­nap­ján
Német pol­gá­ri csa­lád­ban szü­le­tett. Fele­sé­ge Lucia Conc­het­ti, egy lányuk szü­le­tett. Lah­ner, noha nem beszél­te töké­le­te­sen a magyar nyel­vet, azon­ban ágyú­i­ra Zrí­nyi mon­da­tát a “Ne bántsd a magyart!” fel­ira­tot íratta.

Utol­só esté­jén fele­sé­gé­nek Lucia Conc­het­ti­nek fuvo­lán ját­szot­ta a Lam­mer­moo­ri Lucia – Tu che a Dio spie­gas­ti l’ali áriát.

Utol­só sza­vai:
„Krisz­tus kereszt­je és a bitó­fa oly rokon! És az iste­ni áldo­zat mel­lett oly tör­pe az én áldozatom.”

Erek­lyéi: az akasz­tó­fa darab­ja, s az imád­ko­zó szék makett.

Kné­zić Károly tábornok

1808. szep­tem­ber 6. Nagy­gor­do­nya – 1849. októ­ber 6. Arad, 41 éve­sen
Édes­ap­ja hor­vát, édes­any­ja magyar származású

Utol­só sza­vai:
„Milyen külö­nös, hogy Hay­nau bíró is keresz­tény, és én is az vagyok. Csak az ördög kever­het­te így össze a kártyákat!”

Kivég­zé­sén leesett a szem­üve­ge, s a tábor­nok fel sze­ret­te vol­na ven­ni, mire a hóhér így szólt: „Nincs arra már magá­nak szük­sé­ge, lát maga az akasz­tó­fán szem­üveg nél­kül is.”

Kné­zić fele­sé­gé­vel elküld­te a Magyar Kato­nai Érdem­rend II. és III. osz­tá­lyú kitün­te­té­sét, melye­ket a leszár­ma­zot­tak a mai napig nagy becs­ben tar­ta­nak. Hár­man vol­tak a Kné­zić test­vé­rek. Mind­hár­man kato­nák vol­tak. A leg­idő­sebb József az itá­li­ai fron­ton kapott halá­los lövést. A leg­fi­a­ta­labb János a csá­szá­ri sereg­ben har­colt Buda ost­ro­má­nál. Talán a három test­vér­ről for­máz­ta meg Jókai a Barad­lay fivéreket.

Erek­lyéi: egy bitó­fa darab, az ismert imád­ko­zó szék makett.

Nagy­sán­dor József tábornok

1803. augusz­tus 19, Nagy­vá­rad – 1849. októ­ber 6, Arad, 46 éve­sen
magyar neme­si szár­ma­zá­sú. Meny­asszo­nya Sch­midt Emma.

Utol­só sza­vai:
„De ret­te­ne­tes vol­na most az elmú­lás­ra gon­dol­ni, ha sem­mit sem tet­tem vol­na az éle­tem­ben! Alá­za­to­san boru­lok Iste­nem elé, hogy hős­sé, igaz ember­ré, jó kato­ná­vá tett.”

Kitün­tet­ték a 2. osz­tá­lyú érdem­jel­lel hősi­es­sé­gé­ért. 1849. augusz­tus 2‑ai deb­re­ce­ni csa­tá­nál Nagy­sán­dor meg­üt­kö­zött a hat­szo­ros túl­erő­ben lévő Pasz­ki­evics vezet­te cári sereg­gel, mely össze­csa­pást túl­erő miatt elvesz­tet­tek. A tábor­nok a Kokas­ló-halom­ról irá­nyí­tot­ta a har­cot, melyet azóta Nagy­sán­dor József-halomnak nevez­nek.

„Hodie mihi, cras tibi” /Ma nekem, hol­nap neked/ – mond­ta a hóhérnak.

gróf Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Károly tábornok

1819. ápri­lis 11. Ilbens­tadt – 1849. októ­ber 6. Arad, 30 éve­sen
német szár­ma­zá­sú

Utol­só sza­vai:
„A világ fel­esz­mél majd, ha lát­ja a hóhé­rok munkáját.”

A kivég­zés­re a halál­ra­ítél­tek feke­te atti­lá­ban érkez­tek, egye­dül a büsz­ke Lei­nin­gen-Wes­ter­burg érke­zett hon­véd tábor­no­ki egyen­ru­há­já­ban, mely­hez az őr lefi­ze­té­sé­re volt szükség.

Erek­lyéi: az imád­ko­zó szék makett és a bitófadarab.

Aulich Lajos tábornok

1793. októ­ber 25. Pozsony – 1849. októ­ber 6. Arad, 56 éve­sen
Német anya­nyel­vű magyar állam­pol­gár
had­ügy­mi­nisz­ter 1849. 07. 14 – 1849. 08. 11

Utol­só sza­vai:
„Szol­gál­tam, szol­gál­tam, min­dig csak szol­gál­tam. És halá­lom­mal is szol­gál­ni fogok! For­rón sze­re­tett magyar népem és hazám, tudom meg­ér­tik ezt a szolgálatot.”

Az utol­só estén az utol­só szi­vart nem adta oda a pap­nak mond­ván, hogy erre még szük­sé­ge lesz hol­nap. Míg a bitó­fák­hoz értek Aulich elszív­ta a szi­vart. Az ara­di vér­ta­núk közül ő volt a legidősebb.

Erek­lyéi: az akasz­tó­fa darab­ja, az emlí­tett imád­ko­zó szék makett.

Dam­ja­nich János tábornok

1804. decem­ber 8. Sun­ja – 1849. októ­ber 6. Arad, 44 éve­sen
Szerb szár­ma­zá­sú magyar állam­pol­gár. Fele­sé­ge Cser­no­vics Emí­lia. A friss háza­sok Temes­vá­ron tele­ped­tek le. Dam­ja­nich igaz magyar volt, fele­sé­gét is a magyar nyelv hasz­ná­la­tá­ra biztatta:

„Miért beszél maga min­dig néme­tül, hiszen ez Magyar­or­szág, s mi magya­rok vagyunk.”

Utol­só sza­vai:
„Azt gon­dol­tam én leszek az utol­só, mert a csa­tá­ban min­dig az első vol­tam. Sze­gény Emí­li­ám! Éljen a haza!”
„Legyőz­tük a halált, mert bár­mi­kor készek vol­tunk elvi­sel­ni azt.”

Halá­la előtt eluta­sí­tot­ta a rác papot, mert nem­ze­te annyi szen­ve­dést oko­zott a magyar­ság szá­má­ra. Meg­gyónt a mino­ri­ta Sujánsz­ky Eusz­ták­nak és áttért a római kato­li­kus vallásra.

Róla mond­ták:
“Augusz­tus 2‑án berán­dul­tam Arad­ra Dam­ja­nich láto­ga­tá­sá­ra, ki ott tört láb­bal, mint meg­kö­tött orosz­lán, négy hó óta az ágy­hoz nyű­göz­ve feküdt. Sze­me­i­ből még szik­rá­zott hős szel­le­me, melyet sem­mi sem volt képes meg­tör­ni, de – mit napok­kal ezelőtt lehe­tet­len­nek nyi­lat­ko­zott – már kimond­ta annak lehe­tő­sé­gét, hogy az oszt­rák csa­pa­tok ránk tör­nek Ara­don. Ez eset­ben – mon­dá – az ara­di vár­ba vonul­na vissza, melyet utol­só embe­rig kész lesz meg­vé­de­ni, s inkább elte­met­ke­zik a vár rom­jai alá, mint hogy meg­ad­ja magát az ellen­ség­nek. Más­képp volt meg­ír­va a sors köny­vé­ben. Két hónap­pal később az újkor egyik leg­vi­té­zebb had­ve­zé­re hóhér keze alatt múlt ki. Nem ismé­tel­he­tem pró­fé­tai szel­lem­mel tett nyi­lat­ko­za­tát, mely­be akkor lel­két kiönté.”

Bohus­né Szögyén Antó­nia Gör­gei Artúr unokatestvére

Erek­lyéi: bitó­fa darab, egy imád­ko­zó szék makett, melyet abból a szék­ből készí­tet­tek, ame­lyet a tábor­no­kok lába alól rúg­tak ki az akasz­tás során. Őrzik haj­fürt­jét, melyet kivég­zé­se előtt elkül­dött fele­sé­gé­nek, nyak­ken­dő­jét, ele­fánt­csont mar­ko­la­tú kard­ját, pisz­toly­szett­jét, pipá­ját, szem­üve­gét, tábo­ri szé­két. Meg­ta­lál­ha­tó man­kó­ja is, amit az eltört lába miatt hasz­nált, illet­ve a sze­kér meg­ma­radt részei, amin a törött lába miatt vit­ték a kivég­zés helyszínére.

gróf Vécsey Károly tábornok

1803. novem­ber 24. Rzecz­niów – 1849. októ­ber 6. Arad, 45 éve­sen
Magyar neme­si származású

Utol­só sza­vai:
„Isten adta a szí­vet, lel­ket nekem, amely népem és hazám szol­gá­la­tá­ért lángolt.”

Hogy az 1849. októ­ber 6‑án kivég­zett 13 vér­ta­nú közül miért lett gróf Vécsey Károly tábor­nok az, aki­nek utol­já­ra vet­ték el az éle­tét, annak az az oka, hogy édes­ap­ja Vécsey Ágos­ton hit­hű csá­szá­ri tábor­nok, tit­kos taná­csos, test­őr­sé­gi parancs­nok nem tud­ta meg­bo­csáj­ta­ni fiá­nak, hogy a csá­szár ellen for­dult, ezért azt kér­te, hogy a leg­sú­lyo­sab­ban bün­tes­sék meg fiát, és néz­ze végig tár­sai kivég­zé­sét. Már a bitó­fá­nál áll­va nagy zaj­ra lett figyel­mes, s ahogy a hang felé kap­ta tekin­te­tét lát­ta, hogy a túl­só par­ton lévő ser­tés­híz­lal­da tete­je besza­kadt a raj­ta bámész­ko­dók súlya alatt.

Erek­lyéi: a bitó­fa darab­ja, az imád­ko­zó szék makett. Kereszt­je és zseb­ken­dő­je, melyet a kezé­ben tar­tott a kivég­zés­kor. Őrzik a kard­ját, a kürt­jét és a pipá­ját. 2019-ben a Kul­túr­pa­lo­tá­ban, mely helyet ad az Ara­di Erek­lye­mú­ze­um­nak újra meg­ta­lál­ták egy szek­rény mögött a már elfe­le­dett epi­tá­fi­u­mát (sír­fel­ira­tát), krip­ta előlapját.

1849. októ­ber 6‑a után éle­tü­ket vesz­tett ara­di vértanúk

Kazin­czi és alsó­reg­me­czi Kazin­czy Lajos ezre­des: “A 15. ara­di vértanú”

1820. októ­ber 20. Szép­ha­lom – 1849. októ­ber 25. Arad, 29 éve­sen a leg­fi­a­ta­labb vér­ta­nú.
Kazin­czy Ferenc leg­fi­a­ta­labb fia. Az ara­di vér­ta­núk között ő volt a 15., akit kivé­gez­tek. Nőtlen.

Utol­só mon­da­ta:
“Isten, ne hagyd el sze­ren­csét­len hazámat!”

Az elsze­gé­nye­dett Kazin­czy csa­lád leg­if­jabb sar­ja­ként nagy gond­dal volt tanít­tat­va, és ahogy a csa­lád fel­me­női között sem volt már rit­ka az egzisz­ten­ci­á­lis biz­ton­ság­hoz veze­tő kato­nai pálya, úgy a Sáros­pa­ta­ki Refor­má­tus Kol­lé­gi­um után gróf Tele­ki József pat­ro­ná­lá­sá­val elvé­gez­het­te a tull­ni utász­is­ko­lát. Tanul­má­nyai mel­lett kadét­ként a cs. k. 9. Mik­lós huszár­ez­red­ben szol­gált. 1936-ban Tulln­ban vég­zett Gör­gei Artúr a későb­bi hon­véd­se­reg főve­zér és had­ügy­mi­nisz­ter is. Kazin­czy igen nép­sze­rű volt tár­sai és fel­jebb­va­lói között is, mert min­dig nagy hang­súlyt fek­te­tett arra, hogy töké­le­te­sen meg­fe­lel­jen. Nép­sze­rű volt a gyen­géb­bik nem tag­jai között is, és egy bécsi sze­re­lem és az anya­gi nehéz­sé­gek miatt egy vál­tó hami­sí­tás miatt elhagy­ta a kato­nai pályát. Az 1846. júni­us 1‑i főhad­na­gyi kine­ve­zé­se után augusz­tus 22-én kér­te a saját kilé­pé­sét. 1848. máju­sá­ban az Orszá­gos Nem­zet­őr­ség Hadi­ta­ná­csá­nál tisz­ti szol­gá­lat­ra jelentkezett.

Az augusz­tus 13-ai fegy­ver­le­té­tel híre Zsi­bón érte utol Kazin­czyt. Ezre­des­ként egy nap­ja volt had­test­pa­rancs­nok és elő­nyös hely­ze­te elle­né­re letet­te embe­re­i­vel a fegy­vert a cári csa­pa­tok előtt augusz­tus 24-én a Wes­se­lé­nyi kas­tély­ban. Miu­tán átad­ták őt a csá­szá­ri­ak­nak elle­ne is meg­kez­dőd­tek a tár­gya­lá­sok. Októ­ber 6‑án, a “13 aradi”-ként emle­ge­tet­tek kivég­zé­sé­nek nap­ján nyúj­tot­ta be Karl Ernst csá­szá­ri törzs­had­bí­ró­nak a kér­vé­nyét, hogy az íté­let­ho­za­tal során vegyék figye­lem­be, hogy csu­pán ezre­de­si rend­fo­ko­zat­ban volt. Saj­nos a tel­jes vagyon­el­kob­zás mel­lett golyó álta­li halál­ra ítél­ték őt is. 1849. októ­ber 25-én az ara­di vár­sánc­ban agyon­lőt­ték. 29 éve­sen lett mártír.

Zádor­fal­vi és len­kei Len­key János tábor­nok:
“A 16. ara­di vértanú”

1807. szep­tem­ber 7. Eger – 1850. feb­ru­ár 8. Arad, 42 éve­sen
Köz­ne­me­si szár­ma­zá­sú. Az ara­di vér­ta­núk közül egye­dül ő nyug­szik a jelen­le­gi Magyar­or­szág területén.

Hay­nau bána­tá­ra nem Len­key János lett a 14. tábor­nok, akit kivé­gez­tek. Halá­los íté­let azért is súj­tot­ta vol­na, mert a Galí­ci­á­ban állo­má­so­zó szá­zad meg­szö­kött és a haza hívó­sza­vá­ra a sza­bad­ság­harc meg­se­gí­té­sé­re indul­tak a huszá­rok Len­key János szá­za­dos veze­té­sé­vel. 1848. augusz­tu­sá­ban Pető­fi Sán­dor ver­sé­ben – a Len­kei szá­za­da című köl­te­mé­nyé­ben – az ő tör­té­ne­tü­ket mesé­li el. A pél­dás haza­sze­re­tet ihlet­te Sára Sán­dor 80 huszár című film­jét is.

Len­key kivég­zé­se elma­radt a fog­sá­gá­ban való meg­té­bo­lyo­dá­sa miatt. Fog­sá­gá­nak körül­mé­nyei, a vele való mél­tat­lan bánás­mód álla­po­tá­nak roha­mos rom­lá­sá­hoz veze­tett, mely­nek követ­kez­té­ben 1850. feb­ru­ár 8‑án elhunyt. Hősi­es­sé­gé­nek és az őrök bán­tal­ma­zá­sa­i­ba végül bele­halt tábor­nok az ara­di vér­ta­núk sorá­ban a 16. Báty­ja, Len­key Károly temet­te el az ara­di temetőben.

Ekként átjut­ván a Maro­son egy kom­pon, a túl­par­ton egy ara­di derék pol­gár, Kil esz­ter­gá­lyos, Len­key­nek [Károly] jó isme­rő­se állott, kitől töb­ben kér­dez­ték e fel­tű­nő saját­sze­rű teme­tést pap nél­kül, míg keresz­tül­ha­lad­tak a váro­son. Töb­ben a távol­ból kísér­ték a sze­ke­ret, s ekként sza­po­rod­ván, a derék ara­di pol­gá­rok rész­vé­te­le által annyi­an érkez­tek ki az ara­di sír­kert­be, hogy kitelt ezek­ből pap, kán­tor, haran­go­zó, sír­ásók, egy­szó­val min­den, ami egy teme­tés­hez szük­sé­ges. Nem lévén a sír kiás­va, a derék jó ara­di pol­gá­rok s lel­kes hon­fi­ak ásót, kapát terem­tet­tek, s a sír­ásó­val együtt kiás­ták a vér­ta­nú sír­ját, s beszen­tel­ték azt a rész­vét nemes kőnyű­i­vel; továb­bá fel­nyit­ván a magyar tábor­nok kopor­só­ját, miu­tán azt egy ron­gyos dur­va ing­ben és gatyá­ban lát­ták feküd­ni: ret­ten­tő átko­zó­dás­ra fakad­tak, mely ima­sze­rű­en ömlött el e pél­dás hon­fi­ak ajka­i­ról. Térd­re borul­va még a kato­nák is, akik len­gye­lek lévén egy szót sem értet­tek, elmond­ták a vég­bú­csú imát.

Len­key Károly hon­véd­ez­re­des vissza­em­lé­ke­zé­se Eger­vá­ri Ödön lejegyzésében

Lud­wig Hauk alez­re­des (Hauk Lajos): “A 17. ara­di vértanú”

1799. szep­tem­ber Bécs – 1850. feb­ru­ár 19. Arad, 50 éve­sen kötél álta­li halál
Oszt­rák szár­ma­zá­sú kato­li­kus. Az ara­di vér­ta­núk közül az egye­dü­li kinek nem ismer­jük az arcát.

1813. decem­ber 5‑én lépett a Csá­szá­ri és Kirá­lyi had­se­reg köte­lé­ké­be. Részt vet­te az 1813 – 1815-ös fran­cia­or­szá­gi hábo­rú­ban és a nápo­lyi for­ra­da­lom ellen indí­tott had­já­rat­ban is. Rang­ját nem tart­va meg 1826. május 10-én elhagy­ta a had­se­re­get. A bécsi for­ra­da­lom­ban aktí­van részt vett; elit­ala­ku­la­tot szer­ve­zett, Lap­já­ban, a Cons­ti­tu­ti­on-ban, mely­nek szer­kesz­tő­je volt, a 2. for­ra­da­lom után meg­je­len­te­tett egy írást, mely­ben az ural­ko­dó­há­zat szi­dal­maz­ta, gúnyol­ta: Az ural­ko­dó ház utol­só órái cím­mel. Emel­lett a pamf­let­jé­ben Bem tevé­keny­sé­gét is dicső­í­tet­te. Ez az írás a később vég­ze­tét jelen­tet­te, mely­nek kéz­ira­tát magá­nál tartotta.

A for­ra­da­lom leve­ré­sét köve­tő­en Magyar­or­szág­ra uta­zott. Jelen­tős szer­ve­ző­mun­kát vég­zett; kór­há­zat, zász­ló­al­jat, nem­zet­őr­sé­get szer­ve­zett. Érde­kes­ség, hogy Bem segéd­tiszt­je­ként fel­me­rült elle­ne az a vád, hogy a lefog­lalt érté­ke­ket elsik­kasz­tot­ta. Tisz­tá­zá­sa során kide­rült, hogy a szász­vá­ro­si tér­pa­rancs­nok­ság szá­má­ra adott a lefog­lalt pénz­ből, illet­ve azt még kiegé­szí­tet­te saját pén­zé­vel is, hogy a helyi kór­ház és a szál­lí­tó­ház kiadá­sa­it fedez­ni tud­ják. Ártat­lan­sá­ga a töb­bi lefog­lalt érték­kel kap­cso­lat­ban is bebi­zo­nyo­so­dott. Har­colt a bács­ká­ba betö­rő Jel­la­sics cs. kir. had­se­reg ellen, és szét­ver­te a Szer­bi­á­ból betö­rő­ket. Vécsey sere­gé­hez való csat­la­ko­zás után, ahogy azok letet­ték a fegy­vert Boros­je­nő­nél ő Sch­midt név­re kiál­lí­tott útle­vél­lel meg­pró­bált Pest­re vissza­jut­ni, azon­ban augusz­tus 22-én Bihar­ke­resz­te­sen fel­is­mer­ték és elfog­ták. Meg­ta­lál­va nála Az ural­ko­dó­ház utol­só órái című röp­ira­tát sor­sa már meg is volt pecsételve.

Az őt meg­elő­ző ara­di vér­ta­núk híre elbor­zasz­tot­ta egész Euró­pát köz­vé­le­mé­nyét, és az elítélt meg­tor­lás miatt a kivég­zé­se­ket fel­füg­gesz­tet­ték és Sch­war­zen­berg minisz­ter­el­nök azt java­sol­ta Hay­na­u­nak, hogy Hau­kot ítél­je 20 évi vár­fog­ság­ra. Hay­nau nem tudott ellen­áll­ni a kivég­zés­nek. 1850. feb­ru­ár 19-én fel­kö­töt­ték Lud­wig Hauk hon­véd alezredest.

A mon­da sze­rint egy nap­pal koráb­ban akasz­tot­ták fel Hau­kot, mert Urti­ka főpor­ko­láb disz­nó­vá­gás­ra volt hiva­ta­los, és meg­kér­te a fog­va­tar­tot­tat, hogy egy nap­pal hama­rabb akasz­tas­sa fel magát. Hauk ebbe bele­ment. Hauk volt az ara­di vér­ta­núk közül a 17.

Ábrá­za­tát nem ismer­jük, csu­pán a bécsi körö­zé­si leírás­ból kép­zel­het­jük el:

[…] közép­ma­gas ter­me­tű, zömök volt, arca
kis­sé vörö­ses és him­lő­he­lyes, bajuszt visel, feke­te, ősszel vegyült hajú, a hang­ja kiál­tó, heves ter­mé­sze­tű, a for­ra­da­lom idő­sza­ká­ban bar­na fel­ső­ka­bá­ton,
kaláb­ri­ai kala­pot viselt.

Her­mann Róbert – A tizen­ha­to­dik ara­di vér­ta­nú – Lud­wig Hauk

A vég­tisz­tes­ség rögös útjai

Az elret­ten­tés a kivég­zé­sek­be tor­kol­ló meg­tor­lás­sal nem ért véget; a kivég­zett hősö­ket a hely­szí­nen köz­szem­lén hagy­ták hiá­ba kér­ték a hoz­zá­tar­to­zók Howi­ger vár­pa­rancs­no­kot, hogy a holt­tes­te­ket meg­kap­has­sák. Innen­től kezd­ve pedig igen rögös út veze­tett addig, míg az ara­di vér­ta­núk elnyer­het­ték a mél­tó vég­tisz­tes­sé­get. Már, aki elnyer­het­te a vég­tisz­tes­sé­get, ugyan­is Ara­nyo­si báró Ormai Nor­bert ezre­des, kazin­czi és alsó­reg­me­czi Kazin­czy Lajos ezre­des és Lud­wig Hauk alez­re­des a mai napig isme­ret­len helyen nyug­sza­nak. Marad­vá­nya­ik egy­szer talán elő­ke­rül­nek, ahogy arra már volt is pél­da. Zádor­fal­vi és len­kei Len­key János tábor­nok már a szü­lő­vá­ro­sá­ban Eger­ben nyug­szik a Kis­asszony-teme­tő­ben. Az ara­di vér­ta­núk közül egye­dü­li­ként ő nyug­szik a jelen­le­gi Magyar­or­szág hatá­ra­in belül. Halá­lát köve­tő más­nap temet­te el báty­ja az ara­di sír­kert­ben. Sír­hal­mán egy fa kereszt állt, mely idő­vel elkorhadt.

Dam­ja­nich János, Lah­ner György, Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Károly és Vécsey Károly holt­tes­tét Dam­ja­nich sógo­ra gróf Cser­no­vics Péter teme­si főis­pán a hóhér lefi­ze­té­sé­vel sze­rez­te meg komor­nyik­ja által. Dam­ja­nich és Lahn­her a Cser­no­vics-kas­tély kert­jé­ben Mácsán lett elte­met­ve. Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Károlyt nejé­nek, sógo­rá­nak Urbán Gyu­lá­nak átad­ták. Urbán Gyu­la és két ara­di ügy­véd Kor­muth Lajos és Balás Albert a holt­tes­tet egy mol­nár ladik­ján szál­lí­tot­ták át a Maro­son, majd onnan leta­kar­va kocsin Mony­oró­ig, a vadas­kert­be, aho­va Lei­nin­gen még éle­té­ben kije­löl­te sír­he­lyét. Miu­tán a bir­tok tulaj­do­nost vál­tott a ham­vak Boros­jen­őre kerül­tek Atzél Péter ara­di bir­to­kos csa­lád­já­nak krip­tá­já­ba. Vécseyt fele­sé­gé­nek adták át, akit az ara­di köz­te­me­tő­ben helyez­tek nyu­ga­lom­ra. Marad­vá­nya­it 1916-ban a Kul­túr­pa­lo­tá­ba szál­lí­tot­ták át.

Kiss Ernő holt­tes­tét mos­to­ha­test­vé­re Pet­ri­ko­ra ren­de­le­te alap­ján Vörös Már­ton helyi lakos és Kovács Mihály Kiss Ernő huszár­ja ment a tete­mért éjjel fél 12 kör­nyé­kén. A tes­tet kiemel­ve az ara­di vár sán­cá­ból egy tali­gán vit­ték el fél­re­e­ső utcá­kon egy bérelt laká­sig, ahol meg­tisz­tít­va kopor­só­ba helyez­ték, és a teme­tő­be vit­ték, ahol a teme­tő­csősz elte­met­te. Hat évig pihent itt, majd Toron­tál vár­me­gyé­ben, Kata­lin­fal­ván temet­ték el újra egy roko­na bir­to­kán. Eltelt még 16 év, mire csa­lád­ja alsó­ele­mé­ri sír­bolt­já­ba került, ahol azóta is nyugszik.

Des­sew­ffy Arisz­tid agyon­lőtt már­tír­ként a vár sán­cá­ban volt elte­met­ve, ahol 1850 tava­szá­ig volt. Uno­ka­test­vé­re Des­sew­ffy Kál­mán és Bydes­ku­thy Ernő Des­sew­ffy volt hon­véd­baj­tár­sa meg­pró­bál­ta kiás­ni a tete­met, azon­ban az őrök ezt meg­aka­dá­lyoz­ták. Ekkor egy oszt­rák őrnagy fel­aján­lot­ta, hogy kiásat­ja azt, ha az alá­ren­delt­je­it lefi­ze­tik. Így került a tes­te Des­sew­ffy­nek egy ládá­ban Mar­go­nyá­ra, ahol azóta is nyugszik.

1912-ben meg­ta­lált ara­di vértanúk

Lázár Vil­mos és Sch­wei­del József csont­ja­it 1912-ben talál­ták meg az ara­di vár VI. szá­mú kapu­já­tól jobb­ra lévő sánc­árok­ban. Azon­ban a magas talaj­víz miatt a cson­to­kat csak a talaj szá­ra­dá­sát köve­tő­en lehe­tett kiemel­ni, így 1913. októ­ber 20 – 21-én exhu­mál­ták a marad­vá­nyo­kat, melye­ket a Kul­túr­pa­lo­tá­ba szál­lí­tot­tak. A cson­tok vizs­gá­la­ta során nem csak az azo­no­sí­tás tör­tént meg, hanem bebi­zo­nyo­so­dott a fel­jegy­zé­sek és a vissza­em­lé­ke­zé­sek igaz­sá­ga a kivég­zés­ről. A vér­ta­núk fél­térd­re eresz­ked­ve vár­ták a halá­los lövéseket.

1932-ben az ara­di vér­ta­núk újabb marad­vá­nya­it talál­ták meg

A vár mel­lett folyó Maros men­ti töl­tés meg­erő­sí­té­sén dol­goz­tak a mun­ká­sok 1932-ben, ami­kor az egyik szer­szám elakadt vala­mi­ben. Az aka­dályt kika­par­va egy kopo­nyát talál­tak. Ada­movi­ci mun­ka­ve­ze­tő noha tud­ta, hogy a vesz­tő­hely, ahol az ara­di vér­ta­núk emlék­osz­lo­pa áll, az odébb van, de mivel azzal is tisz­tá­ban volt, hogy az ara­di vér­ta­núk mind­egyi­ké­nek holt­tes­tét nem talál­ták még meg érte­sí­tet­te a váro­si mér­nö­ki hiva­talt a lelet­ről. Az Erdé­lyi Hír­lap mun­ka­tár­sa pedig meg­kér­te dr. Kara Győ­zőt az ara­di főgim­ná­zi­um tör­té­nész taná­rát, hogy végez­zen meg­fi­gye­lést a mun­ka­te­rü­le­ten. Karát, mivel a téma jó isme­rő­je volt, nem hagy­ta nyu­god­ni a gon­do­lat, hogy az addig fel­té­te­le­zett hely­szín való­já­ban nem a kivég­zés hely­szí­ne, ahol a bitó­fák áll­tak. Több kora­be­li beszá­mo­ló és vissza­em­lé­ke­zés is ezt támasz­tot­ta alá, mivel töb­ben, akik végig­néz­ték az ara­di vér­ta­núk kivég­zé­sét a meg­je­lölt helyek­ről nem lát­ták vol­na, ha a mos­ta­ni obe­liszk helyén tör­tént volna.

El is kez­dő­dött az ása­tás, és sor­ra meg­ta­lál­ták a bitó­fa dara­bo­kat a föld­ben, a vas kam­pó­kat, vagy az üres sír­he­lye­ket a már más­hol nyug­vó vér­ta­núk ese­té­ben. Kié volt a kopo­nya és a cson­tok? Dr. Kara lát­va, hogy a lelet mel­let­ti bitó­fa cson­kok­nál nem talál­tak cson­to­kat rájött, hogy a kivég­zés sor­rend­jé­vel meg­egye­ző­en halad­nak, így a követ­ke­ző helye­ken volt Dam­ja­nich és Vécsey sír­he­lye, tehát Aulich Lajost talál­ták meg. Az ása­tá­sok során elő­ke­rült Kné­zi­ch Károly, Nagy­sán­dor József, Poel­ten­berg Ernő és Török Ignác marad­vá­nya is. Csont­ja­ik a teme­tő­be kerül­tek, majd 1956-ban a Kul­túr­pa­lo­tá­ba vit­ték azokat.

1974-ben két kivé­tel­lel az ara­di vér­ta­núk csont­ja­it – az 1849. októ­ber 6‑án kivég­zet­te­két – a téve­sen vesz­tő­hely­nek ítélt terü­le­ten állí­tott obe­liszk alatt temet­ték el. A két kivé­tel pedig Kiss Ernő és Des­sew­ffy Arisz­tid, ők Ele­mé­ren, illet­ve Mar­go­nyán nyugszanak.

A már­tír gróf Bat­thyá­ny Lajos miniszterelnök

A véres 1849. októ­ber 6‑án az ara­di vér­ta­núk mel­lett egy továb­bi már­tír­ha­lál is az oszt­rá­kok vérén szá­radt; Pes­ten az Újépü­let falá­nál lőt­ték agyon az első fele­lős magyar kor­mány minisz­ter­el­nö­két gróf Bat­thyá­ny Lajost. Emlé­két őrzi az ott elhe­lye­zett Batthyány-örökmécses.

Fél­térd­re eresz­ke­dett és a követ­ke­zőt kiáltotta:

„Éljen a haza! Raj­ta, vadászok!”

A meg­tor­lás során saj­nos nem csu­pán Bat­thyá­ny Lajos gróf és az ara­di vér­ta­núk vesz­tet­ték éle­tü­ket, mert a hazá­ért és a sza­bad­sá­gért küz­döt­tek. A vég­re­haj­tott halá­los íté­le­tek szá­mát 150-re becsü­lik, más­fél ezret bör­tö­nöz­tek be, és mint­egy 50 000 főt kény­szer­so­roz­tak be a csá­szá­ri hadseregbe.

For­rás: magyarsagunk​hun​ga​ri​ku​munk​.hu