Glo­ria Vic­tis, dicső­ség a hősök­nek! 1956!

1956 bátor hősei örök­re a szí­vünk köze­pé­ben lesznek

Nem illik egy pub­li­cisz­ti­kát hosszú idé­ze­tek­kel meg­tűz­del­ni, de a Napi aktu­á­lis októ­ber 20‑i adá­sá­ban (Hír TV) Sch­midt Mária Szé­che­nyi-díjas tör­té­nész, a Ter­ror Háza Múze­um főigaz­ga­tó­ja olyan tisz­tán és lényeg­lá­tó­an fogal­maz­ta meg az 1956-os for­ra­da­lom­mal és sza­bad­ság­harc­cal kap­cso­la­tos néze­te­it, hogy kény­te­len vagyok meg­szeg­ni az írat­lan szabályt.

’56-ról egy ’55-ös szemével

A kér­dés csak az: akarjuk‑e, szeretnénk‑e, képe­sek vagyunk‑e az egy­ko­ron kije­lölt irányt és pél­dát követni?

Ger­hardt Máté műsor­ve­ze­tő fel­tet­te a kér­dést: mikor jön el az ide­je annak, hogy indu­la­tok nél­kül tud­juk meg­ün­ne­pel­ni októ­ber 23-át, hogy min­den­ki magá­é­nak érez­ze az ünne­pet és meg­szűn­jön az ilyen­kor tapasz­tal­ha­tó megosztottság? 

A főigaz­ga­tó asszony így válaszolt: 

− Akik sze­mé­lyük­ben érin­tet­tek, azok­tól nem vár­ha­tó el, hogy egy­faj­ta távol­ság­ból, érze­lem­men­te­sen viszo­nyul­ja­nak az ünnep­hez. A fia­ta­labb gene­rá­ció ezt már meg tud­ja ten­ni. 1956 a helyén van, a magyar embe­rek szí­ve köze­pé­ben, hiszen mi akkor nem­csak fel­lá­zad­tunk a kom­mu­nis­ta rend­szer ellen, hanem egy sza­bad­ság­har­cot, egy hábo­rút kezd­tünk a világ leg­na­gyobb szá­raz­föl­di had­se­re­gé­vel ren­del­ke­ző Szov­jet­unió ellen. Tan­kok­kal, nagy had­se­reg­gel jöt­tek elle­nünk, és legyőz­tek min­ket, de meg­ér­tet­ték belő­le azt, hogy nem enged­het­nek meg maguk­nak min­dent velünk szem­ben. Ezt ma is min­den­ki­nek tudo­má­sul kell ven­nie − a magyar embe­rek szá­má­ra a sza­bad­ság és a szu­ve­re­ni­tás becsü­let­be­li ügy. Azzal magunk­nak tar­to­zunk, nem a külvilágnak.

A műsor­ve­ze­tő meg­je­gyez­te, hogy az embe­rek szin­te pusz­ta kéz­zel men­tek a tan­kok­nak, majd Márai Sán­dort idéz­te:  Ilyen nagy dolog a sza­bad­ság? Ezután fel­tet­te a kér­dést: miért har­col­tak az elő­de­ink ilyen vak­me­rő­en, ha tud­ták, hogy sok esé­lyük nem lehet? 

Sch­midt Mária válasza: 

− Mert becsü­let­be­li ügy volt, mert magyar ember nem tud hosszú ide­ig szol­ga­ság­ban élni. A mi ter­mé­sze­tünk­kel, a mi habi­tu­sunk­kal ez nem össze­egyez­tet­he­tő. Van­nak nem­ze­tek, ame­lyek­nek a tűrés­ha­tá­ra nagyobb, mint a mienk. Mi, ha rob­ba­nunk, akkor azt mond­juk, mind­egy, hogy milyen erős az ellen­ség, nem tűr­jük tovább az elnyo­mást. Azt hiszem, ez az a maga­tar­tás, ami min­ket egy külön­le­ges nép­pé ková­csol össze. 1956 egy ilyen pont, mint ahogy ilyen volt 1848 – 49 is.

A főigaz­ga­tó asszony tömö­ren, lélek­eme­lő sza­vak­kal fogal­maz­ta meg a sza­bad­ság­hoz fűző­dő viszo­nyunk lénye­gét. Ezzel kap­cso­lat­ban eszünk­be jut­hat, hogy akad­nak, akik elő­sze­re­tet­tel von­nak pár­hu­za­mot 1956 és a jelen­le­gi ukraj­nai hábo­rú között. Eszünk­be jut­hat Zelensz­kij ukrán elnök egyik − ápri­lis­ban elhang­zott – kije­len­té­se, misze­rint a vilá­gon a leg­bát­rabb nép az ukrán. Nem mérics­kél­ve a bátor­ság mér­té­két, azért emlé­kez­tet­nék néhány apróságra.

1956. novem­ber negye­di­kén Konyev mar­sall, a Var­sói Szer­ző­dés egye­sí­tett fegy­ve­res erő­i­nek főpa­rancs­no­ka paran­csá­ra Gre­bennyik gár­da­ve­zér­őr­nagy öt szov­jet had­osz­tállyal meg­tá­mad­ta Budapestet.

A hős „pes­ti srá­cok” kez­det­le­ges pus­kák­kal, ben­zi­nes palac­kok­kal, bari­ká­dok­kal, jó eset­ben gép­pisz­to­lyok­kal pró­bál­ták fel­tar­tóz­tat­ni az orosz tan­ko­kat. Köz­ben a néhány nap­ja műkö­dő Sza­bad Kos­suth Rádió hár­mas segély­ki­ál­tást kül­dött az éter­be a nyu­ga­ti hatal­mak­hoz: „Segít­se­tek! Segít­se­tek! Segít­se­tek!” A duna­pen­te­lei Sza­bad­ság Rádió utol­só segély­ké­rő üze­ne­te pedig így hang­zott: „Ma reg­gel 2.30-kor az orosz csa­pa­tok álta­lá­nos táma­dást indí­tot­tak a magyar nép ellen. Kér­jük az Egye­sült Nem­ze­te­ket: Segít­se­tek! Ejtő­er­nyő­sö­ket kérünk! A világ lel­ki­is­me­re­tes és tisz­tes­sé­ges népe­i­hez fel­leb­be­zünk. Segít­se­tek! Segít­se­tek! Segítsetek!”

Nos, sem Nyu­gat-Euró­pa, sem az Ame­ri­kai Egye­sült Álla­mok, sem az ENSZ nem sie­tett a segít­sé­günk­re. Tét­le­nül néz­ték a magyar sza­bad­ság­harc vér­be­foj­tá­sát. Nem érkez­tek Magyar­or­szág­ra fegy­ver­szál­lít­má­nyok, nem ömlöt­tek hoz­zánk dol­lár­mil­li­ár­dok, és nem fogott össze a fél világ az érde­künk­ben. Pedig a Nyu­gat már akkor is a sza­bad­ság, az embe­ri jogok, a demok­rá­cia élhar­co­sa volt. Leg­alább­is az elvek szintjén.

A bátor­ság dicsé­re­tes tulaj­don­ság. Ma ehhez nagy segít­sé­get nyújt a csúcs­tech­ni­ka, ami pél­dá­ul a Cor­vin közi har­co­sok­nak nem állt rendelkezésére. 

Rész­let Pong­rátz Ger­gely, az emig­rá­ci­ó­ba kény­sze­rült főpa­rancs­nok Cor­vin köz − 1956 című köny­vé­ből (Chi­ca­go, 1982), a novem­ber 10-én lezaj­lott eseményekről:

„A Cor­vin közi­ek a Prá­ter utca egyik pin­cé­jé­ben húzód­tak meg, vár­va a tűz végét. Min­den­ki­nél két gép­pisz­toly volt és 10 – 15 tár. Kézi­grá­ná­tok­kal is jól fel vol­tak sze­rel­ve. […] Az oro­szok pán­cé­lo­sok­kal, pán­cél­au­tók­kal és gya­log­ság­gal támad­tak, de úgy lát­szik, nem szá­mí­tot­tak ellen­ál­lás­ra, mert a gya­log­ság a jár­mű­vek­kel együtt jött. A sza­bad­ság­har­co­sok a romok tete­jén vár­ták őket és egy jó órás kemény harc után a Cor­vin köz elesett. A baj­tár­sak közül talán hatan marad­tak élet­ben. Parancs­no­kuk is elesett. Olyan sok volt az orosz halott, hogy a hul­lák a Cor­vin kör­nyé­két sző­nyeg­ként terí­tet­ték be. Amíg a fel­ke­lők a pin­cé­ben vol­tak, mind azt ismé­tel­ték, hogy: »Meg­ha­lunk, de előbb meg­fi­ze­tünk érte.« A Cor­vin elesett, ők saj­nos meg­hal­tak, de az oro­szok való­ban nagy árat fizettek.”

1956 bátor hőse­it soha nem feled­jük. Igen, örök­re a szí­vünk köze­pé­ben lesznek.

For­rás: magyar​nem​zet​.hu