Nyírő And­rás: A nagy körforgás

Nyírő And­rás Rej­tőz­kö­dő ten­ger című köny­ve varázs­la­tos világ­ba invi­tál min­ket. Egyik leg­ér­té­ke­sebb nem­ze­ti kin­csünk, a karszt­vi­zek nyo­má­ba eredt. A külön­le­ges kötet­ből olva­só­ink kap­hat­nak elő­ször ízelítőt.

A Tapol­ca-patak friss, hideg vizé­ben állok, fel­tűrt nad­rág­ban, mezít­láb. Erős a sod­rás, mind­járt fel­dönt. A cso­bo­gás, zúgás min­dent túl­har­sog. Tal­pam alatt kavi­csok, simák, göm­bö­lyű­ek. Száz méter­rel fel­jebb a for­rás­nál négy kür­tő ont­ja a karszt­vi­zet. Nem für­de­ni jöt­tem, de a vág­tá­zó patak­nak nem tud­tam ellen­áll­ni. Elő­ve­szem a GoP­rót, lenyo­mom a patak­ba. Két kéz­zel szo­rí­tom a mar­ko­la­tot, hogy az áram­lat ne csa­var­ja ki a kezem­ből a kis kamerát. 

Kicsit masszí­roz­ta­tom a lába­mat a hűs áram­lat­ban, majd elfo­ga­dom Somo­gyi Zol­tán jobb­ját, és kiug­rok a patak­me­der­ből. Somo­gyi 65 körül lehet, jóaka­ra­tú, dina­mi­kus ember, geo­dé­ta volt, nyug­dí­jas­ként a Tapol­ca­fői Kert­ba­rát­kör veze­tő­je. Ők gon­doz­zák a Tapol­ca-patak for­rás­vi­dé­két. Ami­kor elő­ször hal­lot­tam Tapol­ca­fő­ről, azt hit­tem, hogy Tapol­ca kül­te­rü­le­te. De nem az, a Bala­ton és Győr között fél­úton, Pápá­tól néhány kilo­mé­ter­re vagyunk. Néze­get­jük a víz alat­ti fény­ké­pe­ket. A meder alja és a víz­tü­kör tűéles, de a ket­tő között sem­mi, a képen nem lát­szik a víz. Somo­gyi bólo­gat. Átlát­szó, annyi­ra tisz­ta, hogy itt hely­ben lehet­ne palackozni. 

Ez a Dunán­tú­li-közép­hegy­ség karszt­vi­ze. Mit jelent a karszt kife­je­zés? A geo­ló­gu­sok így neve­zik az üre­ges, bar­lan­gos mész­kő- vagy dolo­mit­kő­ze­tet. A nyel­vé­szek sze­rint a szó gyö­ke­re az ősi indo­eu­ró­pai kar­ra kife­je­zés, jelen­té­se kő. Dél­szláv köz­ve­tí­tés­sel érke­zett a német tudo­má­nyos nyelv­be, ami­kor a Diná­ri-hegy­ség hófe­hér dolo­mit­szik­lá­it tanul­má­nyoz­ták a XIX. szá­zad végén. Az isko­lá­ban az Agg­te­le­ki-csepp­kő­bar­lang­gal kap­cso­lat­ban tanul­tunk a karszt­hegy­sé­gek­ről. A kuta­tók meg­fi­gyel­ték, hogy a mész­kő­hegy­sé­gek­ben a leszi­vár­gó csa­pa­dék össze­gyű­lik a föld mélyén meg­bú­jó jára­tok­ban, és évszá­za­dok­kal vagy évez­re­dek­kel később bő vizű tisz­ta for­rá­sok­ban buk­kan fel. Ezt az össze­tett, zeg­zu­gos, sok­fé­le fizi­kai és kémi­ai tör­vény­nek enge­del­mes­ke­dő föld alat­ti vilá­got neve­zik karsztvízrendszernek. 

A Dunán­tú­li-közép­hegy­ség alatt húzó­dik Magyar­or­szág leg­na­gyobb karsz­tos víz­tá­ro­ló­ja. Mesé­lem ott­hon a szom­szé­dom­nak, hogy a víz akár több ezer évet is eltölt a föld alatt. Pikír­ten köz­be­szúr­ja: biz­tos pos­hadt. Dehogy pos­hadt! A mész­kő meg­szű­ri, és kal­ci­u­mot, mag­né­zi­u­mot ad hoz­zá. Ásvány­víz! Bará­tom, olyan tisz­ta, hogy bele­kor­tyol­hatsz a for­rás­ba! A csap­ból is ez folyik három megyé­ben, Fej­ér, Veszp­rém és Komá­rom-Esz­ter­gom tele­pü­lé­se­in. Ez táp­lál­ja az esz­ter­go­mi strand­für­dőt, Tata roman­ti­kus for­rá­sa­it, Kapolcs szá­gul­dó patak­ját és a békés héví­zi ter­mál­ta­vat. Aki ivott Kék­kú­ti ásvány­vi­zet, aki meg­már­tó­zott a Lukács-für­dő vizé­ben vagy csó­na­ká­zott a Tapol­cai-tavas­bar­lang­ban, az talál­ko­zott a Dunán­tú­li-közép­hegy­ség karsztvizével. 

De hiá­ba kerül elénk szám­ta­lan for­má­ban, alig tudunk vala­mit a fel­szín alat­ti víz­kin­csünk­ről. A Pilis és a Gere­cse, a Vér­tes és a Bakony alatt tizen­há­rom­ezer négy­zet­ki­lo­mé­te­ren nyúj­tóz­ko­dik az az üre­ges-bar­lan­gos mész­kő- és dolo­mit­kő­zet. Elkép­zel­he­tet­le­nül sok víz van a föld alatt. Még­se tün­te­tik fel a tér­ké­pe­ken, neve sincs. Rej­tőz­kö­dő ten­ger. A fel­szín alat­ti vizek­ről nem készül­het­nek szín­or­gi­á­vá pan­csolt nap­le­men­tés Ins­ta-képek. Nem ír róla a Nati­o­nal Geo­gra­phic, nem szól­nak róla 10 000 lépés stí­lu­sú filmek. 

Ezek sze­rint nem léte­zik? Pedig itt van, meg­ha­tá­roz­ta a tör­té­nel­mün­ket, ala­kít­ja az éle­tün­ket. Nem­ze­ti kin­csünk, a Duná­val, a Tiszá­val és a Bala­ton­nal együtt a tör­té­nel­münk része. Itt az ide­je, hogy töb­bet tud­junk róla! De ez a könyv nem a for­rá­sa­ink­ról, patak­ja­ink­ról, tava­ink­ról szól, hanem rólunk, akik isszuk, für­dünk ben­ne – és azok­ról is, akik elszán­tan har­col­tak ellene. 

A régi­ek meg­be­csül­ték a hegyek lábá­nál faka­dó tisz­ta vizet. A római légi­ó­sok hálá­juk jelé­ül a for­rá­sok mel­lett temp­lo­mo­kat és oltá­ro­kat épí­tet­tek az iste­ne­ik­nek. A vizet impo­záns aqua­e­duc­tu­son vezet­ték Aquin­cum­ba. Ötven­ezer ember élt ebben a város­ban, annyi­an, mint ma Veszp­rém­ben. Sok for­rás­víz, léleg­zet­el­ál­lí­tó mér­nö­ki meg­ol­dá­sok és komoly szer­ve­zés kel­lett ahhoz, hogy a légi­ó­sok csil­la­pít­has­sák a szom­ju­kat és kényel­me­sen für­dőz­hes­se­nek. Lenyű­gö­ző tel­je­sít­mény, a róma­i­ak után 1500 évig sen­ki nem vál­lal­ko­zott hasonlóra. 

Nagyot for­dult a koc­ka azóta. A kap­zsi XX. szá­zad­ban a karszt­víz­ből ellen­ség lett. A bányá­szok elke­se­re­dett har­cot foly­tat­tak az akná­kat elárasz­tó víz­zel. A róma­i­ak a víz ere­jé­ben hit­tek, a mi bányá­sza­ink saját maguk­ban, abban, hogy meg­za­bo­láz­hat­ják a vizet. A máso­dik világ­há­bo­rú utá­ni parancs­gaz­da­ság­ban egy­re erő­sebb szi­vattyú­kat épí­tet­tek, mind több vizet emel­tek ki a fel­szín alól. A követ­kez­mény? Rend­sze­res víz­hi­ány a váro­sok­ban és a fal­vak­ban. A helyi­ek két­ség­be­eset­ten lát­ták, hogy for­rá­sa­ik elapad­tak, a patak­ja­ik kiszá­rad­tak, a tava­ik pocso­lyá­vá zsugorodtak. 

Újabb for­du­lat: a rend­szer­vál­tás ide­jén véget vetet­tek az esz­te­len kör­nye­zet­pusz­tí­tás­nak. Har­minc év kel­lett, hogy vissza­áll­jon a rej­tőz­kö­dő ten­ger szint­je. Ma lel­kes lokál­pat­ri­ó­ták gon­doz­zák a for­rá­so­kat. Tapol­ca­főn és Tatán cso­dá­la­tos tan­ös­vé­nye­ket épí­tet­tek az újra­éle­dő karszt­láp fölé. 

Száz éve kutat­ják hid­ro­ló­gu­sok, geo­ló­gu­sok és bányá­szok a Dunán­tú­li-közép­hegy­ség karszt­vi­ze­it. Mér­tek, ada­to­kat gyűj­töt­tek, kísér­le­tez­tek, szá­mí­tó­gé­pes model­le­ket alkot­tak. 1860-tól nap­ja­in­kig 3900 szak­cikk jelent meg a Hid­ro­ló­gi­ai Tájé­koz­ta­tó­ban, a Víz­ügyi Köz­löny­ben és a töb­bi szak­fo­lyó­irat­ban. Töb­bet tudunk a fel­szín alat­ti vize­ink­ről, mint 160 éve. Tíz­éves Zsuzs­ka lányom első két kér­dé­sé­re még­sem tudok vála­szol­ni: Milyen mély? Hol van­nak a hatá­rai? Nehéz műfaj a fel­szín alat­ti vizek kuta­tá­sa. Nem cso­da, hogy nincs neve a Dunán­tú­li-közép­hegy­ség alatt húzó­dó karszttengernek. 

Foly­ta­tás jövő szombaton.

For­rás: hajo​nap​lo​.ma