Hírek Vélemények/Publicisztikák Fordított rasszizmus Amerikában

Fordított rasszizmus Amerikában

A LIBERÁLIS FŐSODOR UTASÍTÁSAI ALAPJÁN A FEKETÉK KÜLÖNLEGES ELŐNYÖKET ÉLVEZNEK

Az újkori rasszelméletek szégyenletes erőszakhulláma borítja be az amerikai PC (politikailag korrekt), cancel (eltörléskultúra) és woke (ébresztő) közbeszédet. Már nemcsak a társadalom perifériáján tülekedő radikális mozgalmisták torkából tör elő ez a rasszista tempó, de egészen a legmagasabb vezetésig is eljutott, maga az amerikai elnök és alelnöknője is ismételgetik ezeket a felforgató mantrákat.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rasszizmus, kezdődhetne a mese. Aztán feloldódott, lecsengett és visszaszorult világszerte a XX. század második felére. De egyes rasszok szélsőségesebb hangadói – így például az amerikai feketék folyamatosan növekvő aktivistatábora – nem engedik el olyan könnyen a társadalmi feszültségeket. Sőt szeretnék továbbélezni azokat. A radikális fekete gondolkodók most fordított rasszizmussal (reverse discrimination) próbálják orvosolni a múltban gyökerező sérelmeiket. Ezt a fordított ras­szizmust hívják Amerikában kritikai rasszelméletnek (critical race theory), amely egyben szellemi hátszelet nyújt az erőszakos faji megkülönböztetésre épülő divatos mozgalmaknak, a Black Lives Matternek és az Antifának.

A nyugati kritikus rasszelméleti mozgalom üstökösszerű emelkedése korunk egyik társadalomfelforgató, anarchista kihívása. Bukása elkerülhetetlen, ugyanis gyűlöletet nem lehet gyűlölettel orvosolni. Itt fontos megjegyezni, hogy a rabszolgaság intézménye nem csak a fehérek bűne. Sőt! Az afrikai fekete rabszolgahajcsárok és -kereskedők nagyban hozzájárultak annak létrejöttéhez és működtetéséhez. Fontos azt is megemlíteni, hogy az amerikai alapító atyák közül jó páran tartottak rabszolgákat. De emiatt nem fogjuk George Washingtont és Thomas Jeffersont a történelem szemétdombjára lökni. Akkoriban ugyanis a rabszolgaság legitim keretek között működött, és – minden fals propaganda ellenére – sok helyütt nem volt a rabszolgák sorsa elviselhetetlen.

A XIX. században a Lincoln által vezetett republikánusok végleg eltörölték a rabszolgaság intézményét, míg a demokraták akkor még szerették volna folytatni ezt a hagyományt. Ironikus, hogy a XIX. század végéig a demokraták pártolták a rabszolgatartás intézményes „rasszizmusát”, most pedig ugyanezen demokraták szorgalmazzák a fordított rasszizmust a fehérek ellen. Ha rassziz­musról van szó, úgy tűnik, a demokratákra mindig lehet számítani.

A XX. században a feketék végül is teljes jogú állampolgárokká váltak az Egyesült Államokban, ellentétben sok más országgal, ahol még ma sem azok. A bosszúálló, revizio­nista liberális történészek épp ezért olajat öntenek a tűzre, amikor teret adnak a fordított rasszizmusnak az Egyesült Államokban. Nem csoda, hogy anarchista köve­tőik szobordöntögetésekkel akarnak kitörölni egyes, számukra nem kívánatos korszakokat. És ebben gigászi felelőssége van Joe Bidennek és Kamala Harrisnek is, akik engedik, sőt bátorítják ezt a beteges erőszakot a fennálló jogrend ellen.

A kritikus rasszelmélet szélsőséges radikalizmusa az Egyesült Államokban indult az 1970-es években. Többnyire anarchista jogtudósok és radikális gondolkodású akadémikusok alapították meg ezt a radikális újkori ideológiát, amely nem kevesebbet akar, mint felforgatni a nyugati társadalmak működőképes jogi struktúráját. Ebből a káoszból remélnek egyfajta újjászületést (de leginkább előjogokat), amely egyébként nem sokban különbözik a marxista–leninista tanoktól. Erőszakos forradalmat kívánnak kirobbantani a vélt vagy valós faji, vagyoni és jövedelmi különbségek megszüntetése érdekében.

Míg korábban más társadalmi problémákkal is foglalkoztak, ma már a kritikus rasszelméleti mozgalom vezetői nyíltan azt hirdetik, hogy minden társadalmi probléma gyökere a faji megkülönböztetésben rejlik. Ami az Egyesült Államokban például ma már egyáltalán nem jellemző. De ez sem zavarja őket.

Jól emlékszem korai emigráns éveimből az első faji alapú visszaéléssel (fordított diszkriminációval) kapcsolatos tapasztalataimra, amikor a tehetős fehér kertváros, New Canaan középiskolájába Harlemből kihoztak két fekete diákot – Terry McGovernt és Mike Bishopot –, akiket tenyerén hordozott az egész iskola. Mindkettőjüket térítésmentesen (teljes ösztöndíjjal) vették fel a Harvard Egyetemre gyengébb akadémiai teljesítménnyel, mint amit nekem sikerült elérnem a középiskola utolsó évében. Levegőt se kaptam, annyira megdöbbentem. Mi, magyarok nem voltunk rabszolgatartók, mondogattam magamban. Miért büntetnek bennünket? Életemben ekkor szembesültem először a faji megkülönböztetés mételyével. De nem a feketék, hanem a fehérek kárára. Mindez 1975-ben történt.

Azóta a fordított diszkrimináció szinte mindennapi gyakorlattá vált az oktatási szektorban, a munkaerőpiacon, a közéletben. Az amerikai feketék a múltban elszenvedett sérelmeik okán előjogokat kapnak kvóták, pozitív diszkrimináció és egyéb jogtechnikai eszközök révén. De miért csak ők? A japán polgári lakosság, akiket 1942-től 1945-ig százezerszámra koncentrációs táborba zártak Kaliforniában, miért nem kapnak jóvátételt? Vagy világszerte az örmények, székelyek, kurdok, ujgurok, amerikai indiánok és a szibériai gulágra hurcoltak miért nem részesülnek előjogokban múltbéli sérelmeik jóvátétele céljából?

A liberális fősodor utasításai alapján a feketék különleges előnyöket élveznek, a fehér európaiak pedig egyre jobban visszaszorulnak a szociológiai létrán. Ami például a bevándorlást illeti, már jó ideje be se engedik az európaiakat az Egyesült Államokba, de a déli határ a Biden-adminisztráció alatt nyitva áll a mexikói, guatemalai és egyéb illegális bevándorlók előtt. Igazságot ne keressen ebben senki. Amerika nagy lendülettel ássa a saját sírját.

Már az 1980-as évek elején a Harvard Egyetem színes bőrű diákjai tiltakozási hullámot indítottak amiatt, hogy az egyetemen nincs elegendő „faji diverzitás” a tananyagban. Az egyetem úgy érvelt, hogy ez azért van így, mert nincs elegendő jól képzett fekete professzor, akikre rábízhatnák a diverzitáson alapuló oktatást, de igyekeznek idővel ezt orvosolni. 2002-re már ott tartott a kritikus rassz­elméleti mozgalom, hogy több mint húsz amerikai jogi egyetemen a tananyag részévé tették a felforgató fordított rasszista eszméket, amelyek a fehéreket okolják az univerzum összes bűnéért.

A liberális demokrata vezetés legfőbb nyavalygása manapság a „fehér privilégium”, a „fehér felsőbbrendűség” és az „intézményes rasszizmus” elleni hamis vádpontokban merül ki. Mindhárom állítás valótlan. Nem kevesebbet állítanak, mint hogy az Egyesült Államok egésze rasszista. Abban az országban tombol szerintük a rasszizmus, ahol a feketék a világon a legmagasabb életszínvonalon élnek, lehetőségeik szinte korlátlanok, és 13 százalékos arányukat tekintve ma már aránytalanul nagy befolyással bírnak a közbeszéd tematizálására és a törvények nekik kedvező alakítására az általuk felsőbbrendűnek tartott 61 százaléknyi fehér populációhoz képest.

Van egy régi amerikai mondás, felebarátaim: enough is enough, ami sok, az sok. Ennek a pitiáner és bosszúálló fordított diszkriminációnak egyszer s mindenkorra véget kell vetni. Hogy milyen úton, módon? Lesz egy pont, amikor azt kell mondanunk, hogy határozott eszközökkel. Ahogy Barry Goldwater szenátor 1964-ben a republikánusok elnökjelölő pártgyűlésén mindannyiunkat emlékeztetett: „A rátarti magatartás a szabadságjogok védelmében nem bűn, hasonlóképpen a mérsékelt hozzáállás az igazság keresésében nem erény.”

Topolánszky Ádám volt amerikai köztisztviselő, publicista

Kiemelt kép: Pexels

Forrás: Magyar Nemzet