Hírek Morzsák Fia­tal magyar poli­ti­kus­nő ír tör­té­nel­met Csángóföldön

Fia­tal magyar poli­ti­kus­nő ír tör­té­nel­met Csángóföldön

Nekünk itt muszáj bátor­nak lennünk!

Négy éve kisebb szen­zá­ci­ót kel­tett, ami­kor a Szé­kely­föld­del szom­szé­dos Bákó megye leg­nyu­ga­tibb tele­pü­lé­se, Gyi­mes­bükk Olte­án Péter sze­mé­lyé­ben magyar pol­gár­mes­tert válasz­tott. Idén Gaj­csá­nán a mind­össze 28 éves Gál Ali­ná­nak sike­rült ugyan­ez – nőként. Poli­ti­kai vete­rá­no­kat meg­szé­gye­ní­tő mun­ka­bí­rás­sal vetet­te bele magát a romá­ni­ai hely­ha­tó­sá­gi válasz­tá­sok kam­pá­nyá­ba, hogy végül a Csán­gó­föld leg­ke­le­tibb pont­ján fek­vő román több­sé­gű köz­ség pol­gár­mes­te­ré­vé válasszák.

– Mit jelent csán­gó­nak len­ni? Miben külön­böz­nek a szé­kely­ség­től vagy az erdé­lyi magyarságtól?

– Mind­hár­man ugyan­ab­ból a gyö­kér­ből ered­nek, azon­ban az archa­i­kus nyelv­já­rás, az élet­mód, a kul­tú­ra egye­di­vé teszi a csán­gó­kat a magyar nem­ze­ten belül. Csán­gó­nak len­ni azt jelen­ti, hogy Mold­vá­ban szü­let­ni, itt fel­nő­ni, a magyar csán­gó nyelv­já­rás­ban beszé­lő közös­ség­ben. A körül­mé­nyek­hez iga­zod­va anya­nyel­vünk sok pon­ton ötvö­ző­dött a román­nal, sok szót a román­ból „magya­ro­sí­tot­tunk”. Érző­dik a több­sé­gi nem­zet hatá­sa, még­is nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re meg­tar­tot­tuk az iden­ti­tá­sun­kat, amely ugyan nem olyan erő­tel­jes, mint az erdé­lyi magya­ro­ké, még­sem veszett el.

– Miben áll a csán­gók egyedisége?

– Leg­el­ső­sor­ban a hitük­ben. A kato­li­kus val­lás köz­pon­ti sze­re­pet ját­szik a csán­gó fal­vak és közös­sé­gek éle­té­ben. Az egy­ház­nak ma is nagy hatá­sa van a hívek min­den­na­pi éle­té­re, az embe­rek nem­csak vasár­nap jár­nak el misé­re, hanem az egy­há­zi ünne­pe­ket is mind meg­tart­ják. Ezek köré szer­ve­ző­dik a közös­sé­gi élet. A nagy kato­li­kus ünne­pek ide­jé­re azok is haza­jön­nek, akik kül­föl­dön vagy az ország más pont­ján élnek.

– Magyar­fa­lu majd­nem száz szá­za­lék­ban csán­gó tele­pü­lés, a nép­szám­lá­lás során még­sem volt egy­ér­tel­mű az embe­rek etni­kai hova­tar­to­zá­sa. Ez a régi ref­le­xek miatt van, ami­kor nem vall­hat­ták magu­kat magyar­nak a csángók?

– A csán­gók évszá­za­do­kig Erdély­től és Magyar­or­szág­tól elsze­pa­rál­va éltek. Magyar­fa­lu, ahon­nan szár­ma­zom, négy tele­pü­lés között – Gaj­csá­na, Magyar­fa­lu, Huțu, Pop­es­ti – az egyet­len csán­gó falu. Az asszi­mi­lá­ció is sok­kal elő­re­ha­la­dot­tabb mife­lénk, mint Szé­kely­föl­dön, ahol a magyar tele­pü­lé­sek egy töm­böt alkot­nak. A csán­gó fal­vak szét­for­gá­csol­tak, ezért min­dig nehéz volt őriz­ni a csán­gó iden­ti­tást. Önmeg­ha­tá­ro­zá­sunk is sok eset­ben eltér az erdé­lyi­től. A tele­pü­lé­sek több­sé­ge kato­li­kus, ebből szár­maz­tat­ha­tó, hogy melyik a csán­gó ere­de­tű. Azt lehet mon­da­ni, hogy ma is a val­lá­si hova­tar­to­zás az elsőd­le­ges iden­ti­tás­kép­ző elem. Ez per­sze nem zár­ja ki azt, hogy egye­sek román­nak is vall­ják magukat.

– Milyen volt Csán­gó­föl­dön felnőni?

– Magyar­fa­lun nőt­tem fel, olyan körül­mé­nyek között, ami ma már falun is elkép­zel­he­tet­len. Húsz évvel ezelőtt még nem volt úgy elter­jed­ve az inter­net, Csán­gó­föl­dön pedig külö­nö­sen nem, mint ma. Így ren­ge­teg időt töl­töt­tünk a bará­tok­kal, mezőn az álla­tok legel­te­té­sé­vel. Reg­ge­len­te cso­por­to­san men­tünk isko­lá­ba, dél­utá­non­ként az utcán ját­sza­doz­tunk. Nagy ese­mény­nek szá­mí­tott, ami­kor bemen­tünk a város­ba, a buszok rit­kán jár­tak, autó­ja is keve­sek­nek volt. Ellen­ben nagyon köze­li kap­cso­lat volt a csa­lád­ta­gok és a roko­nok között, a gye­re­kek a nagy­szü­lők udva­rán nőt­tek fel. Nagyon szí­ve­sen gon­do­lok vissza a hideg telek­re és a nagy hava­zá­sok­ra, a szán­kó­zá­sok­ra, a falu­bú­csú­ra, a magyar­or­szá­gi tábo­rok­ra, a magyar taná­ra­im­ra, akik bol­do­gí­tot­ták a dél­után­ja­in­kat a magyar fog­lal­ko­zá­so­kon. És azok­ra az esték­re is, ami­kor a test­vé­re­im­mel nagy­szü­lők­nél alud­tunk, és ők mesél­tek az ő fia­tal­ko­ruk­ról. Sze­ren­csés vagyok, hogy ebben a kör­nye­zet­ben nőt­tem fel, néha olyan, mint­ha csak álmod­tam vol­na azt a vilá­got, ami­ben éltünk.

– Csík­sze­re­dá­ban, Buka­rest­ben és Lon­don­ban tanult. Jel­lem­ző­nek mond­ha­tó, hogy a csán­gó fia­ta­lok nya­kuk­ba vegyék a világot?

– Mold­va és Csán­gó­föld elég­gé fej­let­len, a fia­ta­lok álmai és cél­jai azon­ban egy­re nagy­ra­tö­rőb­bek, ame­lyek meg­va­ló­sí­tá­sá­ra nincs mód itt­hon. Sok fia­tal kül­föld­re megy tanul­ni vagy dol­goz­ni, és saj­nos annak elle­né­re is keve­sen jön­nek vissza, hogy min­den­ki­ben meg­van a vágy, hogy egy nap haza­tér­je­nek és itt teremt­se­nek jobb jövőt maguk­nak és a gyer­me­ke­i­nek. Pedig van több álla­mi és euró­pai uni­ós pályá­zat is, ame­lyek a falu­si vál­lal­ko­zá­so­kat támo­gat­ják. Eze­ket meg kell ragad­ni, külön­ben elmegy mel­let­tünk a világ.

– Ön haza­tért. Ráadá­sul a mesés Nyugatról…

– Három évig éltem Lon­don­ban, ott is ott­hon érez­tem magam, sze­ret­tem azt az éle­tet is. Én azon­ban alap­ve­tő­en nem úgy men­tem ki, hogy ott aka­rok lete­le­ped­ni. Tanul­ni men­tem Ang­li­á­ba, hogy a tapasz­ta­la­ta­i­mat majd itt­hon kama­toz­tas­sam. Ami­kor a Mold­vai Csán­gó­ma­gya­rok Szö­vet­sé­gé­nél aján­lot­tak egy mun­ka­he­lyet, nem haboz­tam. A szö­vet­sé­gen keresz­tül indul­tam világ­nak, ezért haza akar­tam jön­ni, hogy vissza­ad­jak én is a közös­sé­gem­nek abból, amit kap­tam. A dön­tő ténye­ző pedig éppen ez: ha van­nak lehe­tő­sé­gek, ha van mun­ka­le­he­tő­ség, akkor a fia­ta­lok haza­jön­nek. Min­den­ki a szü­lő­föld­jén érzi magát a legjobban.

– Miért dön­tött úgy, hogy elin­dul a válasz­tá­so­kon? A pol­gár­mes­ter­ég nem egy klasszi­kus „leány­álom”.

– Sok helyen meg­for­dul­tam a világ­ban az elmúlt évek­ben, és minél töb­bet lát­tam, annál kevés­bé értet­tem, hogy a kivá­ló adott­sá­gok elle­né­re miért nin­cse­nek nálunk is olyan körül­mé­nyek, mint Euró­pa töb­bi részén. Négy éve dol­go­zom a csán­gó szö­vet­ség­nél, idő­köz­ben ész­re­vet­tem, hogy a köz­ség lakos­sá­gá­ban is egy­re nő az elé­ge­det­len­ség. Min­den­ki úgy érzi, hogy tel­nek az évek, de sem­mi nem fej­lő­dik, sem az inf­ra­struk­tú­ra, sem a gaz­da­ság, és lehe­tő­sé­gek­ből sincs több. A végén tény­leg csak az elván­dor­lás marad. Pedig nem kell hogy tör­vény­sze­rű­en így legyen, ren­ge­teg pályá­za­ti lehe­tő­ség van, ame­lyek­kel eddig nem élt a köz­ség. Több­ször hal­lot­tam, hogy a fia­ta­lok­nak kel­le­ne kezük­be ven­ni­ük a kez­de­mé­nye­zést. Mivel van tapasz­ta­la­tom pályá­zat­írás­ban, és veze­tői gya­kor­lat­tal is ren­del­ke­zem, úgy dön­töt­tem, hogy meg­pró­bá­lok én vál­toz­tat­ni a dol­gok mene­tén. Össze­ál­lí­tot­tam egy csa­pa­tot, akik­kel együtt neki­fu­tot­tunk a kihívásnak.

– Végül sike­rült. Sima győ­ze­lem volt?

– Az ele­jén szám­ta­lan olyan aka­dály került elém, ami elbi­zony­ta­la­ní­tott. Fizi­ka­i­lag is jelen­tős pró­ba­té­tel volt, hogy a köz­ség majd min­den csa­lád­ját fel­ke­res­tem. Ezt azon­ban nem lehe­tett meg­ke­rül­ni. Koráb­ban ugyan­is nem tud­tam sem­mit a kör­nyék töb­bi fal­vá­ról, a kam­pány alatt ismer­tem meg a román fal­vak lakó­it, az élet­kö­rül­mé­nye­i­ket, a gon­dol­ko­dá­su­kat. Sok időt for­dí­tot­tam arra, hogy sze­mé­lye­sen beszél­jek az embe­rek­kel. Min­den­ki­hez beko­pog­tunk, hogy elmond­juk, hogy kik vagyunk, mit aka­runk, milyen ter­vek­kel vág­tunk neki a válasz­tá­sok­nak. Köz­ben az ellen­fe­le­im min­den irány­ból támad­tak. Mert magyar vagyok, mert fia­tal vagyok, mert nő vagyok, mert poli­ti­kai tapasz­ta­lat nél­kül való vagyok. Mind­eköz­ben foly­tat­tam a mun­ká­mat a szö­vet­ség­nél, a csa­lá­dom pedig aggó­dott értem, mek­ko­ra stressz­nek vagyok kitéve.

– Nehéz volt elfo­gad­tat­ni a magyar­sá­gát a román fal­vak lakóival?

– A kam­pány ele­jén fel­hasz­nál­ták elle­nem, hogy magyar vagyok és hogy magyar párt­tal indu­lok. Több­ször elmond­ták, hogy magya­ro­sí­ta­ni fogom a közös­sé­get, ha pol­gár­mes­ter leszek. Sze­ren­csé­re az embe­rek átlát­tak a sza­va­kon, és job­ban bíz­tak ben­nem, mint azok­ban, akik meg­vá­dol­tak. De talán a leg­fon­to­sabb, hogy meg­győz­tem az embe­re­ket, képes vagyok a köz­sé­get vezetni.

– Ez azt jelen­ti, hogy ma már béke van Csángóföldön?

– Korá­ban Csán­gó­föl­dön is volt feszült­ség magya­rok és romá­nok között, de sokat eny­hült a hely­zet. Az azon­ban ma is igaz, hogy a három másik falu népe sok­ban külön­bö­zik a magyar­fa­lu­si­ak­tól. Még akkor is, ha nagyon ked­ve­sek és nyi­tot­tak a beszél­ge­tés­re, távol­ság­tar­tó­ak és gyak­ran ride­gek marad­tak. Ez per­sze vissza­ve­zet­he­tő oda, hogy régeb­ben az én falum is távol tar­tot­ta magát a töb­bi­től. Las­san azon­ban min­den­ki fel­en­ged, a kam­pány tapasz­ta­la­ta is azt, hogy egy­re köze­lebb kerü­lünk egy­más­hoz. A nem­ze­ti­ség­től füg­get­le­nül javul a fal­vak közöt­ti kap­cso­lat, az embe­rek nyi­tot­tab­bak. Egy­re töb­ben meg­ér­tik, hogy együtt kell működ­ni­ük. Az, hogy egy­más mel­lett élünk, olyan adott­ság, amin nem tudunk vál­toz­tat­ni, de segí­te­ni is csak egy­má­son tudunk. Lon­don­ban meg­ta­nul­tam, hogy több nem­ze­ti­ség is képes lehet béké­ben együtt élni. Egy nap a román – magyar viszony is olyan szint­re fog jut­ni, hogy egy­más sajá­tos­sá­ga­it figye­lem­be véve képe­sek leszünk a közös érde­ke­in­kért dol­goz­ni. Nem egy­más ellen, hanem egy­más mellett.

– Kele­men Hunor is eljött Csán­gó­föld­re, hogy ön mel­lett kam­pá­nyol­jon. Az RMDSZ-nek is fon­tos a sikere?

– Kele­men Hunor és Tán­cos Bar­na is ellá­to­gat­tak Magyar­fa­lu­ba, hogy kinyil­vá­nít­sák támo­ga­tá­su­kat. Az RMDSZ is érez­he­tő­en nagyon büsz­ke a közö­sen elért ered­mé­nye­ink­re. Mert szé­pel­gés nél­kül mon­dom, hogy ez közös siker. De ki kell emel­jem Pol­gár Lász­ló­nak, a Bákó megyei RMDSZ elnö­ké­nek a támo­ga­tá­sát is, aki az ele­jé­től mel­let­tem állt és segí­tett min­den­ben. Bízom ben­ne, hogy az RMDSZ-re továb­bi­ak­ban is szá­mít­ha­tok. Nem egy­sze­rű fel­adat, amit vál­lal­tam, ezért min­den segít­ség­re szük­sé­gem van.

– Ha jól tudom, az sem könnyí­tet­te meg a dol­gát, hogy magyar­sá­ga mel­lett fia­tal nőként szállt ver­seny­be a polgármesterségért.

– Erre­fe­lé még min­dig nagyon kon­zer­va­tí­vak az embe­rek, egy­ál­ta­lán nem ter­mé­sze­tes, hogy nő magas pozí­ci­ó­ba kerül­jön. Azt hiszem, most sike­rült sokak szem­lé­le­tét meg­vál­toz­tat­ni. A fia­tal lányok és nők arcán már látom a büsz­ke­sé­get, vala­mi meg­vál­to­zott. Már jöt­tek vissza­jel­zé­sek fia­tal lányok­tól, hogy ami­kor nagyok lesz­nek, ők is pol­gár­mes­te­rek sze­ret­né­nek len­ni. Remé­lem, báto­rí­tást adok a csán­gó fia­ta­lok­nak, főleg a nők­nek, hogy amennyi­ben érez­nek elhí­vást a köz­élet­ben való aktív rész­vé­tel iránt, akkor kéte­lyek nél­kül vág­ja­nak bele. Nekünk itt muszáj bátor­nak lennünk!

For­rás: demok​ra​ta​.hu