Hírek Vélemények/Publicisztikák Fals libe­rá­lis szorongások

Fals libe­rá­lis szorongások

A fóbia szó első­sor­ban túl­zott szo­ron­gást, félel­met jelent. Ennek elle­né­re a libe­rá­lis újbe­szél gyak­ran gyű­lö­let­ként for­dít­ja. Nyil­ván tuda­to­san. De vajon miért tor­zí­ta­nak, miért for­dít­ják tuda­to­san fél­re ezt a szót libe­rá­lis bará­ta­ink? És per­sze az is napon­ta fel­me­rül­het ben­nünk, mert sér­ti az igaz­ság­ér­ze­tün­ket, hogy miért homo­fó­boz­hat és xen­o­fó­boz­hat le bün­tet­le­nül mil­li­ó­kat a libe­rá­lis hazug­ság­gyár? Ide­je tehát fel­ven­ni a kesz­tyűt, és hely­re­ten­ni a fogalmakat.

A fóbia első­sor­ban azt jel­zi, hogy vala­ki erő­sen (egyes ese­tek­ben túl­zot­tan) tart vala­mi­től vagy vala­ki­től. A bezárt­ság­tól, a magas­ság­tól, a mély víz­től, a pókok­tól vagy éppen­ség­gel az ide­ge­nek­től. Ezek­nek a félel­mek­nek egy része szin­te min­den­ki­ben ben­ne van a vilá­gon. Azok­ban is, akik min­den­fé­le fóbi­á­val vádol­nak ben­nün­ket. Mos­tan­tól a min­den­na­pi kom­mu­ni­ká­ci­ónk­ban, ha libe­rá­lis szem­lé­le­tű embe­rek keve­red­nek tár­sa­sá­gunk­ba, és elkez­dik a homo­fób és xen­o­fób váda­kat ránk süt­ni, érde­mes kése­de­lem nél­kül rájuk aggat­ni a hete­ro­fób vagy hun­ga­ro­fób jel­ző­ket. Amennyi­ben mi homo­fó­bok és xen­o­fó­bok vagyunk, ők értelemsze­rűen hete­ro­fó­bok és hun­ga­ro­fó­bok. Ettől kezd­ve nem­igen fog­nak tud­ni meg­szó­lal­ni. Min­den­ki szo­rong vala­mi­től. Mi leg­in­kább pél­dá­ul a libe­rá­li­sok­tól tar­tunk, mert kom­mu­ni­ká­ci­ós tak­ti­ká­juk a mar­xis­ta hagyo­má­nyok­ra épül, amely a leg­ke­vés­bé sem demokrata.

A féle­lem egyéb­ként ösz­tö­nös, velünk szü­le­tett érze­lem, amely­nek ősi for­rá­sa az élet­ben mara­dá­sért vívott küz­de­lem. Az összes, félel­met kivál­tó ok mögött a fenye­ge­tett­ség érze­te áll. Egy­re több homo­gén ország, nem­zet lakos­sá­ga érzi fenye­get­ve magát az ide­gen kul­tú­rá­jú töme­gek bete­le­pü­lé­se miatt. Ez jogos érzés, hiszen saját kul­tú­rá­juk fenn­ma­ra­dá­sát tart­ják szem előtt. Ennek sem­mi köze a gyű­lö­let­hez. Hiszen a bete­le­pü­lő­ket saját orga­ni­kus kör­nye­ze­tük­ben eszünk­be nem jut­na gyű­löl­ni. Sőt pénzt és ener­gi­át nem kímé­lő módon sze­re­tünk időn­ként ellá­to­gat­ni hoz­zá­juk, hogy kul­tú­rá­ju­kat meg­is­mer­jük. Nem gyű­löl­jük őket, mind­össze ter­mé­sze­tes köze­gük­ben sze­ret­nénk tar­ta­ni őket, és nem sze­ret­nénk vegyül­ni velük saját hazánkban.

A modern fó­biák köny­vé­ben (Tim Lihoreau, Lon­don, 2006) fel­so­rol­nak egy-két modern kori szo­ron­gást, ame­lyek már-már az irra­ci­o­na­li­tás hatá­rát súrol­ják. A con­tu­ma­fó­bia pél­dá­ul azt jel­zi, hogy van egy ember­tí­pus, amely­nek tag­jai attól tar­ta­nak, hogy vélet­le­nül egyet­ér­te­nek a jobb­ol­da­li újság­írók­kal. Nos, ne fél­je­tek ked­ves con­tu­ma­fó­bi­á­sok: mi sem vagyunk ördög­től valók. Ehhez kap­cso­ló­dik a cae­ru­lo­fó­bia, amely féle­lem a kon­zer­va­tí­vok­tól. Már­pe­dig a fóbi­ás libe­rá­li­sok egyik leg­főbb jel­lem­ző­je, hogy gyak­ran átes­nek a ló másik olda­lá­ra. Ha tar­ta­nak a kon­zer­va­tí­vok­tól, azt a vég­ső­kig fokozzák.

Még egy érde­kes fóbia­tí­pus­ra buk­kan­tam ugyan­eb­ben a könyv­ben, a cive­ro­fó­bia meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra. Ez pedig nem más, mint a féle­lem attól, hogy nem vagyunk poli­ti­ka­i­lag elég­gé kor­rek­tek. Ez tet­ten érhe­tő foga­lom, ugyan­is sokan a tár­sa­da­lom­ban sza­bá­lyo­san ret­teg­nek attól, hogy bát­ran kinyil­vá­nít­sák a főso­dor­tól elté­rő véle­mé­nyü­ket, amely kiál­lá­sért sze­rin­tük elve­szít­he­tik presz­tí­zsü­ket, mun­ká­ju­kat, meg­él­he­té­sü­ket, sőt akár igaz­ságszolgáltatási eljá­rás alá is von­ha­tók. Ez a gya­kor­lat hazánk­ban még nem annyi­ra jel­lem­ző, de Ame­ri­ká­ban és Nyu­gat-Euró­pá­ban már jó ide­je jelen van.

Az álla­tok­tól való félel­met zoo­fó­bi­á­nak nevez­zük, a leg­is­mer­tebb a pókok, hül­lők, kutyák, macs­kák vagy mada­rak okoz­ta fóbia. A ter­mé­sze­ti jelen­sé­gek közül a leg­gya­ko­ribb a sötét­ség­től és a vil­lám­lás­tól való féle­lem, de kiala­kul­hat fóbia a nap­tól, a tűz­től, az éjsza­ká­tól is. Szin­te nincs olyan dolog, ese­mény (házas­ság, egye­dül­lét, halál, fér­fi­ak, nők, zene, tánc, árnyék, gépek, dön­té­sek stb.), ami­vel kap­cso­lat­ban ne írtak vol­na le a tör­té­ne­lem során fóbi­ás tüne­te­ket, és a sor a vég­te­len­sé­gig foly­tat­ha­tó. Ezek­nek a szo­ron­gá­sok­nak egy része kezel­he­tő, illet­ve csökkenthető.

Szó­val, ked­ves libe­rá­lis bará­ta­ink, akik elő­sze­re­tet­tel xen­o­fó­boz­nak és homo­fó­boz­nak: mi nem félünk se a gen­der­lob­bi­tól, se a beván­dor­lók­tól! És nem is gyű­löl­jük őket. Csak éppen­ség­gel nem sze­ret­nénk, ha aka­ra­tu­kat ránk eről­tet­nék. Nem sze­ret­nénk, hogy az ő „ügyük” elsőbb­sé­get élvez­zen a mi min­den­na­pi éle­tünk békés kere­te­in belül. Legye­nek akár homo­sze­xu­á­li­sok, akár legá­lis beván­dor­lók, utób­bi­ak lehe­tő­leg ugyan­ab­ból a kul­túr­kör­ből, amely­ből mi szár­ma­zunk, csak éppen­ség­gel tanul­ják meg a nyel­vün­ket és fogad­ják el a szo­ká­sa­in­kat. Ami pedig az LMBTQ-közös­ség tag­ja­it ille­ti, tegye­nek, amit akar­nak, de nem kis­ko­rú­ak­kal az óvo­dák­ban és az isko­lák­ban, hanem oda­ha­za, a saját köreikben.

Továb­bá nekünk, hete­ro­sze­xu­á­lis, keresz­tény, pat­ri­ó­ta magya­rok­nak min­dig legyen arra lehe­tő­sé­günk, hogy saját éle­tün­ket éljük, és ne szo­rul­junk hát­tér­be saját orszá­gunk­ban. Mi nem kia­bál­juk tele az And­rássy utat éven­te a kül­de­tés­tu­da­tunk­kal, habár októ­ber 23-án erre szo­ru­lunk majd, ezt fog­juk ten­ni. Mert ele­günk van a kisebb­sé­gi jogo­kat ajná­ro­zók véle­mény­ter­ror­já­ból, az elmúlt évek bal­li­be­rá­lis gyű­lö­let­po­li­ti­ká­já­ból. Abból, hogy veze­tő bal­ol­da­li poli­ti­ku­sok a Face­boo­kon napon­ta fenye­ge­tik meg közös­sé­gün­ket elszál­lí­tás­sal, bebör­tön­zés­sel, vagyon­el­kob­zás­sal, föl­dön­fu­tó­vá tétel­lel, a jog­ál­la­mi kere­tek fel­szá­mo­lá­sá­val, az alap­tör­vény eltör­lé­sé­vel. A jobb­ol­da­li újság­írók átnevelésével.

A nagy dik­ta­tú­rá­zás köze­pet­te ész­re sem veszik, hogy éppen ők azok, akik dik­ta­tú­rát kíván­nak beve­zet­ni – és még csak nem is tit­kol­ják! A jog­ál­lam jövő­be­ni kiik­ta­tá­sa érde­ké­ben jog­tu­dó­sok és bal­ol­da­li meg­mon­dó­em­be­rek ülnek egy asz­tal­hoz, és kon­fe­ren­ci­áz­nak. Ez hogy­hogy nem hábo­rít­ja fel a jog­ál­la­mi­sá­gi eljá­rás­sal napon­ta fenye­ge­tő­ző brüssze­li dön­tés­ho­zó­kat és az Euró­pai Parlamentet?

A béke­me­ne­ten ezút­tal az ame­ri­kai magyar pat­ri­ó­ták is ott lesz­nek, és ki fog­juk mon­da­ni, amit ki aka­runk mon­da­ni: hogy nekünk a csa­lád, a nem­zet és a keresz­tény egy­ház igen­is meg­ha­tá­ro­zó pil­lé­rek az éle­tünk­ben. És tole­ráns keresz­tény­ként elvár­juk, hogy ille­gá­lis beván­dor­lók ne gyil­kol­ja­nak meg kato­li­kus papo­kat és ne üldöz­zék esz­me­tár­sa­in­kat Euró­pa-szer­te. Erről kel­le­ne Ursu­la von der Leyen asszony­nak napon­ta nyi­lat­koz­nia. Nem hal­lot­tuk, hogy a keresz­té­nyek üldö­zé­sét mind­ed­dig szé­gyen­le­tes­nek nevez­te vol­na. De a pedo­fi­lok „joga­i­ért” aggó­dik. Nem for­dít­va ül a lovon ez a mos­ta­ni euró­pai tota­li­tá­ri­us vezetés?

A paró­dia leg­lát­vá­nyo­sabb for­má­ja azok­ban a poszt­kom­mu­nis­ta orszá­gok­ban nyert teret, ahol a volt elv­tár­sak sze­ret­nék épí­te­ni a kapi­ta­liz­must. Ezért jött ide Tuc­ker Carl­son is, hogy jót moso­lyog­jon ezen az egé­szen, és tanul­junk egymástól.

Végül arról, hogy én mitől (kitől) félek, szo­ron­gok álta­lá­ban. Az érték nél­kü­li embe­rek­től. A hagyo­má­nyo­kat és a kul­tú­rát mel­lő­ző fajan­kók­tól. A pro­fi­tot min­de­nek­fö­lött élte­tő, kap­zsi üzlet­em­be­rek­től. Az agresszi­ó­tól. Az erő­szak­tól. A sunyi­ság­tól. A hazug­ság­tól. És a poli­ti­kai kor­rekt­ség önké­nyé­től, amely a kor­rekt­ség ellen­té­te. Pedig nem kel­le­ne kóro­san fél­nünk egy­más­tól. Nekünk se tőlük, nekik se tőlünk. Sőt egy­szer talán, ami­kor csör­té­ink már mögöt­tünk lesz­nek, pró­bál­juk majd meg filo­zo­fi­ku­san kezel­ni a modern kori fóbi­á­kat. A ger­jesz­tett félel­mek korá­nak ide­je véget vet­ni. A cápák­kal, a kígyók­kal és a hié­nák­kal pedig majd meg­küz­dünk később.

Topo­lány­szky Ádám volt ame­ri­kai köz­tiszt­vi­se­lő, pub­li­cis­ta