Ez egy szerelem-munka volt – Beszélgetés a Dayton Hungarians: Their Stories, Glories and Folklore című könyv szerzőjével

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven

Mike Sakal magyar nagyszülei az 1900-as évek elején vándoroltak ki az Egyesült Államokba, ahol az ohiói Daytonban telepedtek le. Sok fiatal családhoz hasonlóan, akik a ‘60-as–70-es években elhagyták a magyar városrészeket, Mike szülei is elköltöztek, így fiuk a vidéki Miltonban nőtt fel, de a család mindvégig kapcsolatban maradt a daytoni magyar közösséggel. Amikor 1991-ben a Dakota Street Football Team, a magyarok tagokból is álló focicsapatról szóló történetének megírására kérték fel, a munka arra késztette, hogy mélyebben utánanézzen magyar örökségének és a helyi magyar közösség történetének. Az alapos és kitartó kutatás eredménye a nemrég megjelent, több mint 800 oldalt és 1300 fényképet tartalmazó kétkötetes vaskos könyv. 

Antal-Ferencz Ildikó

Hogyan vándoroltak ki a nagyszülei az Egyesült Államokba?
Nagyapám, Szakál Mihály (Mike Sakal) 1906-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba, és Dayton nyugati oldalának magyar negyedében telepedett le. Első felesége, Korenko Máriát 1907-ben érkezett Daytonba első lányukkal, Maggie-vel, aki után itt még öt közös gyermekük született. Sajnos Mária 1918 októberében meghalt a spanyolnátha-járvány következtében. Nem sokkal ezután nagyapám megkérte elhunyt felesége húgát, Kolarik Annát, hogy segítsen a gyerekek nevelésében. Nagyanyám akkor Észak-Magyarország olyan részén élt, amely a trianoni békeszerződés után Csehszlovákiához került. Nagyanyám 1920-ban érkezett Amerikába, nem sokkal később össze is házasodtak. Nagyszüleimnek kilenc közös gyermekük született; apám, Joe Sakal volt a legfiatalabb fiú.

Hogyan őrizték magyar örökségüket a családban, illetve a közösségben? ÉS hogyan sikerült azt továbbadniuk?
A Sakal/Szakál nagycsaládban a rengeteg nagynéni, nagybácsi és unokatestvérrel együtt éveken át élvezhettük nagymamánk jelenlétét, és hálásak lehettünk szakácstudásáért, amelyeket továbbadott nagynénéimnek és édesanyámnak. Amikor Dayton belvárosában hazaértem az általános iskolából, élvezettel szívtam magamba a konyhából áradó illatokat, amint nagymamám húslevest, csirkepaprikást főzött vagy éppen süteményeket készített. Ha a testvéremmel azt láttuk, hogy nagyanyánk valamilyen finomságot felügyelet nélkül hagyott a konyhában, gyorsan előkaptunk egy kanalat, és lelkesen belekanalaztunk a tálba. Ilyenkor nagymamánk rendszerint váratlanul visszatért, és fakanalával azonnal fejbe kólintott minket!

Nagymama 1977-ben, 78 éves korában hunyt el, amikor 10 éves voltam. Sajnos apai nagyapámmal soha nem találkoztam. Ő 1953-ban halt meg, 77 éves korában, amikor apám csak 13 éves volt. Azonban sok történetet hallottam róla. Alacsony és zömök ember volt, a nyugati oldali magyar negyedben „Kis Szakálnak” hívták. A daytoni National Cash Register fűtési és hőkezelési osztályán dolgozott, karjai vastagok és kerekek voltak, Popeye végtagjaira hasonlítottak. George Szakal nagybátyám egyszer azt mesélte, hogy nagyapám képes volt könnyedén felemelni akár 500 fontos sárgaréz- vagy acéltömböket is.

Apám gyermekkorában, majd fiatal felnőttként Jani nénémmel együtt a Magyar Református Egyházba járt. Ott kötött házasságot édesanyámmal, Carolyn Angellel, a Louis Molnar tiszteletes által vezetett szertartáson. Sok fiatalabb családhoz hasonlóan, akik a ‘60-as és ‘70-es években elhagyták a magyar városrészeket és az elővárosokba költöztek, szüleim is ezt tették. Később az ohiói West Miltonbeli United Church of Christ gyülekezetéhez tartoztunk, abban a vidéki kisvárosban, ahol felnőttem. A szüleim a későbbiekben is mindig részt vettek a daytoni magyar eseményeken: a március 15-höz legközelebb eső vasárnapon, a református templom Kossuth-termében tartott Magyar Szabadság Napi vacsorákon, a nyári piknikeken és az őszi szüreti fesztiválokon. Engem is mindig magukkal vittek, így szép emlékeim vannak ezekről az eseményekről és az emberekről, különösen a konyhában dolgozó és az ételeket felszolgáló szorgalmas asszonyokról. Lenyűgöztek a népviseletbe öltözött néptáncosok és a magyar cigányzenekar is, melynek gyönyörű zenéje sok embert vonzott a táncparkettre.

Szerinted melyek voltak e közel 125 éves, 6000 fős magyar közösség legfontosabb jellemzői? Mi okozta e nagy és virágzó közösség megszűnését?
A daytoni magyar közösség számos tagja ugyanazokból a magyarországi falvakból érkezett az Egyesült Államokba, hogy az amerikai álom reményében itt folytassák életüket. Összekötötte őket, hogy ugyanabból az országból jöttek, és ugyanabban a másik országban kezdtek új életet. Összetartottak az itteni egyházak, munkahelyeik és kulturális örökségük révén is – ugyanúgy, mint más nagyobb amerikai városokban, például Clevelandben, Detroitban és Toledoban. Ma már nem annyira az egyházak vagy a munkájuk tartja össze őket, inkább a közös magyar kulturális örökség és a hozzá kapcsolódó események, amelyeket a helyi magyar közösségek azon elkötelezett tagjai tartanak fenn, akiket mindig látni lehet a különböző etnikai rendezvényeken és fesztiválokon Ohio-szerte.

A nagy magyar közösségek hanyatlásának, illetve megszűnésének fő okai hasonlóak szinte minden amerikai nagyvárosi magyar közösség tekintetében. Röviddel a második világháborúból való hazatérése után sok fiatal katona elköltözött ezekből az etnikai alapú városrészekből máshová, például az akkoriban kialakuló külvárosokba, általában családalapítási céllal. Sok esetben a fiatalabb nemzedék más nemzetiségűekkel házasodott, és a közeli nem magyar templomokba kezdtek járni. Az idősebb nemzedék pedig, amely a régi magyar negyedekben maradt, fokozatosan kihalt, és maguk a negyedek is átalakultak.

Mi a daytoni magyar közösség jelenlegi helyzete?
Hasonló más, szintén gyorsan változó magyar közösségekhez az olyan közepes méretű városokban, mint Akron, Youngstown és Columbus. Bár a jelenleg aktív helyi magyar közösség továbbra is összetartó, de már szétszórtan helyezkedik el Dayton térségében, szemben a korábbi két, jellegzetes magyar negyeddel – a West Side-dal és az Old North Daytonnal –, amelyek sajnos már régen eltűntek. A ‘60-as évek végén és a ‘70-es évek elején új fellendülés következett be az egyházak – a Magyar Evangélikus és Református Egyház és a Szent István Magyar Katolikus Templom  – közösségeiben: újraindították a szüreti fesztiválokat, a Magyar Szabadság Napi (március 15-i) vacsorát, sőt a magyar néptánccsoportot is, amely ma is fellép Dayton éves nemzetközi fesztiválján.

Sajnos a Szent István-templom 2015-ben bezárt. Az Old Troy Pike Community Church (korábban a daytoni Magyar Evangélikus és Református Egyház) néhány megmaradt tagjának a közel 125 éves templom sorsáról kell mostanság döntenie. A William Penn Association nagyon aktív helyi szervezete viszont továbbra is támogatja a magyar közösséget. A Daytoni Magyar Klubnak kb. 200-300 tagja van; kéthavonta szerveznek különböző eseményeket és adománygyűjtéseket, például az éves őszi vacsorát és bált, az éves gulyásfesztivált, valamint a klub szalonnasütéseit és kolbászkészítéseit. Sokan mondják: „Ó, a magyar hagyományok kihalóban vannak, hamarosan eltűnnek”, de a kisebb csoport, amely továbbra is részt vesz a magyar kulturális örökséget ápoló eseményeken, nagyon is életben tartja azt a jövő generációi számára.

Mi motivált abban, hogy elkezd ezt a hatalmas projektet? Miért tartott 30 évig és miért két (nem egyforma méretű) kötetből áll a könyv?
Amikor a ‘90-es évek elején sportújságíróként dolgoztam a Dayton Daily Newsnál, találkoztam egy Wilbur Curtis nevű idős úrral, akiről kiderült, hogy ismerte a Dakota Street Football Team nevű focicsapatban játszó egyik nagybátyámat. (Ez egy kemény félprofi csapat volt az 1920-’30-as években Dayton nyugati oldalának magyar negyedében.) Curtis azt javasolta, írjam meg a csapat történetét, amit meg is tettem: a cikkem 1992. január 1-jén jelent meg az említett lapban. Hat egykori játékos sikerült összeszednem, és amikor  beszélgetés közben több magyar negyedbeli helyszínt is megemlítettek, ahol a meccseik után együtt ettek – például Hungarian Village, Budapest Café, Illes Tavern –, felkeltették az érdeklődésemet. Elkezdtem képeket keresni ezekről a helyekről, azzal a gondolattal, hogy esetleg könyvet írjak a helyi magyarokról.

Hamarosan teljesen elmerültem a daytoni magyar közösség történetében. A képek felkutatása során nagyszerű történetek kerültek elő. Annyi információt gyűjtöttem és rendszereztem, hogy a tervezett könyvet végül két kötetre kellett bontani. Az első kötet a daytoni magyarok történetének korábbi időszakát öleli fel, beleértve egyházak, a családok és régi magyar negyed üzleteinek részletes ismertetését. A második kötet a helyi sporttörténetet, 1956-os menekültekkel készített interjúkat és a jelenlegi daytoni magyar közösséget mutatja be, szintén rengeteg régi fényképpel. Sokan megjegyezték, hihetetlen mennyi emberrel beszéltem: egykori egyházi vezetőkkel, családokkal, sportlegendákkal és ‘56-os menekültekkel. Még a loraini Magyar Református Egyház nyugalmazott lelkésze, Tóth Péter tiszteletes is azt mondta: nem látott még olyan magyar közösségtörténeti könyvet, amely ennyi mindent tartalmazna. Ez büszkeséggel tölt el.

Magam is láttam számtalan egyházi és civil szervezeteket bemutató albumot, de egy teljes magyar közösség ilyen részletes bemutatását még sem. Ön ismer hasonló mélységű munkákat?

Ilyen átfogó magyar közösségtörténeti könyvekről magam sem tudok, de hallottam, hogy létezik valahol egy könyv, Hungarians in Chicago címmel, amit tudtommal sok évvel ezelőtt írtak. Ezt a könyvet még nem láttam, de szeretnék egy példányt találni belőle. Továbbá igyekszem megszerezni Papp Zsuzsa Hungarian American Communities of Cleveland című tanulmányát amelyet 1981-ben írt a Cleveland State University Ethnic Studies Program számára.

Örülök annak is, hogy Szentkirályi Endre is írt könyveket a clevelandi magyarokról. Tudtommal Dr. John Ahern, a University of Toledo egykori, Urban Studies területen oktató professzora, két vagy három könyvet is írt a toledói magyarokról, valamikor az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején. Szeretnék több átfogó könyvet látni a clevelandi magyar közösségekről – a Buckeye Roadról és a West Side magyarokról, sok fényképpel –, valamint egy átfogó könyvet a dél-detroiti magyar közösségről, Del Ray-ről, ahonnan sok magyar cigányzenész származott. És természetesen szeretnék egy történeti könyvet írni Lorain magyarjairól is. (nevet)

Melyek voltak a munka legemlékezetesebb pillanatai számodra?
Sok emlékezetes és kihívásokkal teli pillanatot megéltem, mióta 1992 végén elkezdtem interjúkat készíteni daytoni magyarokkal – olyanokkal, akik fiatalon érkeztek az Egyesült Államokba, a régi magyar negyedekben éltek és megélték a változásokat, akik szülei a magyar negyed üzleteit működtették, az 1956-os forradalom menekülteivel, valamint azokkal, akik ma is magyar módon élnek és őrzik kulturális örökségüket. Nem tudnék egy vagy két konkrét pillanatot kiemelni, de azt kijelenthetem: mindenki őszinte lelkesedéssel osztotta meg történeteit és régi fényképeit Dayton mára eltűnt magyar negyedeiről – sok olyat is, amelyek korábban nem kerültek nyilvánosságra. Szerintem ezeknek a projekt során összegyűjtött, soha vissza nem térő korszakról szóló fényképeknek az értéke felbecsülhetetlen.

Két különösen jelentős pillanatot mégis megemlítenék: rátaláltam egy olyan képre a Dayton Daily News archívumában, amelyen nagymamám és barátnői, Hermina Hanos és Rose Kocsik töltött káposztát készítenek az 1967-es szüreti fesztiválra. Nagyon meglepődtem és hálás voltam akkor is, amikor Dezső és Irene Melegh egyik fotóalbumában felfedeztem egy másik, 1975-ben készült képet nagyanyámtól, amint csigatésztát sodor Hermina Hanos pincéjében a többi „tésztakészítő asszonnyal”. Az is mindig örömmel töltött el,  amikor az interjúalanyok megkérdezték: „Na, és te melyik Sakal vagy?” Dayton nyugati oldalának magyar negyedébe mélyen begyökerezett kiterjedt magyar családom léte nagy segítséget jelentett abban, hogy az emberek beengedjenek otthonaikba, interjút adjanak, és megbízzanak bennem annyira, hogy családi fényképeiket rövid időre átadják fénymásolásra vagy később szkennelésre a könyv számára.

Egy kevésbé kellemes, nagy kihívást jelentő pillanat volt, amikor az 1996 elejére elkészült és nyomtatásra kész könyv finanszírozása a korábbi ígéretek ellenére nem valósult meg: a két magyar egyház vezetői úgy döntöttek, mégsem finanszírozzák a projektet. Huszas éveimben jártam, és tovább kellett lépnem. Miközben sikeres karriert futottam be különböző arizonai és clevelandi újságoknál, a könyv kiadásáról sosem feledkeztem meg. Nagyon megörültem, amikor az Old Troy Pike Community Church presbitériumának tagjai 2020-ban megszavazták, hogy támogatják és finanszírozzák a könyvtervet. Az anyagi támogatás részben az egyház 11 holdas telkének és épületeinek eladásából származott. Örökre hálás maradok nekik, hogy jóváhagyták ennek a fontos projektnek a finanszírozását, de különösen barátságukért és türelmükért.

Az az öt év, amelyre a tehetséges grafikai tervezőknek szükségük volt a könyv befejezéséhez, hosszabb volt, mint az az idő, amíg én kutattam és megírtam azt. A könyv két kötete összesen több mint 800 oldalt tesz ki, és 1300 fényképet tartalmaz. A projekt második szakasza (2020-2025) során sajnos sokan meghaltak, és már nem láthatták a kész művet, köztük édesanyám, David A. Boston barátom, akinek javaslatára csatlakoztam a Daytoni Magyar Klubhoz, valamint John Belme unokatestvérem, aki sokat segített családunk történetének feltárásában. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian a mennyből letekintve örülnek annak, hogy örökségük megőrzésre került a jövő nemzedékei számára.

Milyen hatással volt rád ez a projekt? Milyen terveid vannak vele?
Ez egy szerelem-munka. Hasznos és élvezetes volt rajta dolgozni, különösen amikor korábban nyilvánosságot nem látott, keresési listán szereplő régi fényképeket sikerült felkutatnom. Amikor azonban a technikai részletekhez, a szerkesztéshez és a tervezési folyamat irányításához jutottam, időnként kihívást jelentett, hogy az alvállalkozók időbeosztásához kellett alkalmazkodnom, még akkor is, ha nagyszerű munkát végeztek és végül célba juttatták a tervemet. 

A munka óriási hatással volt rám is, már attól kezdve, hogy 1991 végén interjút készítettem a Dakota Street futballcsapat „öregjeivel”, és aztán később, a daytoni magyarokkal készített interjúk során is, akik csodálatos történeteket osztottak meg velem. Sokuk már nincs köztünk; ezért nagyon örülök, hogy örökségüket megőrizhettem e könyvben, különösen a saját családomét és azokét az egyházakét, amelyek lehetővé tették számukra hagyományaik megőrzését. A munka során jobban elmélyültem saját magyar örökségemben is, azóta jobban értékelem családom történetét is. Azóta is aktív vagyok a clevelandi és loraini magyar közösségekben, valamint a daytoni magyar közösségben is. Isten különös és titokzatos módon munkálkodik, és én hiszem, hogy Wilbur Curtis nem véletlenül keresztezte az életemet, amiért nagyon hálás vagyok neki. 

A könyv népszerűsítését tervezem főiskolák és egyetemek számára, valamint felhasználásra ajánlom különböző kurzusok – kelet-európai tanulmányok, közösség történet, etnikai városrészek tanulmányozása, várostudomány, stb. –, számára. Portfólióm részeként pedig arra szeretném használni, hogy visszatérjek egy teljes munkaidős írói/kommunikációs állásba, esetleg elhelyezkedjek egy történelmi társaság, egy speciális gyűjtemény vagy levéltár kurátoraként.

Forrás: hungarianconservative.com