Erdély leg­jei – hús­vé­ti külön­ki­adás: a tojáspatkolás

A tojás­pat­ko­lás külö­nös művé­szet, szin­te alig akad mes­ter­em­ber, aki érte­ne hoz­zá. Erdély szer­te és a Kár­pát-meden­ce zeg­zu­ga­i­ban is rit­ka ennek tudó­sá­val talál­koz­ni. Nem cso­da, mert a pat­kolt tojás egy­szer­re hun­ga­ri­kum és kuri­ó­zum, az 1800-as évek­ből ered: magyar talál­mány, amit pat­ko­ló­ko­vá­csok fej­lesz­tet­tek ki „vir­tus­ko­dás­ból”. Ha elvé­gez­ték az isko­lát, bizo­nyí­tás­kép­pen, hogy való­ban érte­nek a mes­ter­sé­gük­höz, elő­ször egy tojást kel­lett meg­pat­kol­ni­uk, ami egy­szer­re igé­nyel oda­fi­gye­lést, finom moz­du­la­to­kat, fém­haj­lí­tást, kala­pá­lást, üllő­csat­to­gást, pre­cíz­sé­get, fegyel­met, kon­cent­rá­ci­ót és talá­lé­kony­sá­got, akár­csak a ló meg­pat­ko­lá­sa. Annyi különb­ség­gel, hogy egy tojás meg­mun­ká­lá­sa akár 8 – 10 órá­ba is tel­het. A mes­ter­ség for­té­lya­i­ba a gyer­gyó­szé­ki Réz­ron­tó Töl­gye­si Béla veze­tett be, aki Réz­ron­tó meg­ne­ve­zé­sét azzal érde­mel­te ki, hogy nagy réz­mű­ves híré­ben áll Székelyföldön.

Töl­gye­si Béla min­dig is érdek­lő­dött a tojás­dí­szí­tés iránt: a kilenc­ve­nes évek­től kezd­ve hús­vét köze­led­té­vel jóma­ga is írt tojá­so­kat, kesi­cé­ket máig készít és árul. Épp a tojás­min­tá­kat tanul­má­nyoz­ta, ami­kor meg­pil­lan­tott egy pat­kolt tojást, és 2006-ban hoz­zá­lá­tott a tojás­pat­ko­lás­hoz, ami mára már leg­több ide­jét kitöl­ti. Köz­ben hasz­ná­la­ti és dísz­tár­gya­kat is készít: tar­so­lyok, haj­csa­tok, kon­tyo­lók, kar­kö­tők, vere­tes köny­vek, szél­ka­ka­sok és for­gók is kerül­nek ki kezei közül.

A tojás­pat­ko­lást csak a magyar­lak­ta terü­le­te­ken isme­rik. A száj­ha­gyo­mány sze­rint az 1800-as évek­ben ter­jedt el, a pat­ko­ló­ko­vá­csok vezet­ték be a köz­tu­dat­ba, akik szak­mai tudá­su­kat és ráter­mett­sé­gü­ket kíván­ták bizo­nyí­ta­ni azzal, hogy a töré­keny felü­le­tet is képe­sek fém­mel díszí­te­ni. A kifújt tojá­sok­ra fém vere­te­ket, abron­cso­kat, illet­ve pat­kó­kat sze­gel­tek fel. A régi idők­ben nagy becs­ben tar­tott ünne­pi aján­dék volt egy pat­kolt tojás, ami nem kap­cso­ló­dott a hús­vét­hoz, a díszes tojás azon­ban ma szo­ro­san össze­fo­nó­dott ezzel az alka­lom­mal – vilá­go­sí­tott fel Töl­gye­si Béla, amint kéré­sünk­re hoz­zá­lá­tott ott­ho­ná­ban egy tojás megpatkolásához.

Mun­ká­ja mene­tét tüze­te­sen elma­gya­ráz­ta, így tud­tuk meg, hogy a tojás­pat­ko­lás­hoz is szük­ség van üllő­re, kala­pács­ra, kap­ta­fá­ra, sze­gek­re és pat­kók­ra, hiszen olyan, akár­csak a lópat­ko­lás, ám az esz­kö­zök nagy­ré­sze mini­a­tűr, a tojás finom­sá­gá­hoz iga­zí­tott. Kivé­ve a kovács kezét, ami hatal­mas fér­fi­kéz, és azt bizony hoz­zá kell szok­tat­ni a töré­keny felü­let­hez. Elmon­dá­sa sze­rint kez­det­ben jóma­ga is tojá­sok tucat­ját tör­te össze, mert a lyu­kasz­tás­hoz, fúrás­hoz és sze­ge­lés­hez érez­ni kell, med­dig szo­rít­ha­tó a gyen­ge héj. Hiszi, ezt a tudást a pat­ko­ló­ko­vá­csok is alkal­maz­zák, hiszen az állat lábá­val is finom­fe­lü­let­ként érde­mes bán­ni, ha hosszú távon nem sze­ret­ne a mes­ter­em­ber fáj­dal­mat vagy sérü­lést előidézni.

Ami­kor ez a tojás­pat­ko­lás meg­je­lent, kez­det­ben a tojás­ra kerü­lő díszek ólom­ból készül­tek, ez azon­ban mér­ge­ző anyag, ma már a kéz­mű­ve­sek tud­ják, hogy az egész­sé­gük­be kerül­het az ólom­mal vég­zett mun­ka, így jóma­ga pél­dá­ul cín­nel helyet­te­sí­ti, de igény sze­rint réz­ből is készít vere­tet. Mint mond­ja, min­den egyes esz­köz és kel­lék, amely­re szük­sé­ge van, keze mun­ká­ja: a pat­ko­ló­sze­ge­ket és vere­te­ket mind magá­nak kopog­tat­ja ki, a tojá­sok átfú­rá­sá­hoz pedig házi­lag gyár­tott „szer­szá­mo­kat” használ.

Pél­dá­ul kör­ző­ből készí­tett, para­fa­du­gó­val ellá­tott lyu­kasz­tót vagy tűre­sze­lőt. Mi több, köz­ve­tet­ten a tojá­so­kért is meg­dol­go­zik: liba­se­reg élde­gél az udva­rán, akik a mél­tó bánás­mó­dért cse­ré­be óri­ás tojá­sok­kal lát­ják el a gaz­da­em­bert. Míg Réz­ron­tó Béla a kony­há­ban kala­pál, az ott­hon egy meleg sar­ká­ban, kel­te­tő­ben vára­ko­zik az újabb liba­nem­zet­ség. „Nem nehéz a liba­tar­tás, hiszen a zöld fű és a friss víz ele­gen­dő a bol­dog­sá­guk­hoz. Van, hogy úgy elcsa­tan­gol­nak, hogy esté­re jön haza a sereg. A csa­lá­dom segít: a gyer­me­kek­kel közö­sen hord­juk be a tojást, meg­tisz­to­gat­juk, majd a kifú­jás­tól kezd­ve a díszí­té­sig min­den az én fel­ada­tom” – rész­le­te­zi két pat­ko­ló­szeg elké­szí­té­se között.

Hoz­zá­te­szi, olyan mes­ter­nél nem tanult és nem is dol­go­zott, aki elmond­ta vol­na neki, hogy miként készült a pat­kolt tojás. Addig gya­kor­la­to­zott, míg ráér­zett, ám a ruti­nos pat­ko­lá­sig hosszú út veze­tett: jó sok tojás rop­pant össze az ujjai között. Ez vesz­te­sé­ges mun­ka, hiszen min­den egyes repe­dés után újra kell kez­de­ni a tel­jes folya­ma­tot: le kell vág­nia a sze­ge­ket, úja­kat kell készí­te­nie, illet­ve a tel­jes ala­pot le kell cse­rél­ni, és elő­for­dul, hogy a pat­kók és vere­tek nem úgy illesz­ked­nek egyik tojás­ra, mint a másik­ra. Ilyen­kor az ele­ve 8 – 10 órás mun­ka­me­net hosszabb­ra nyú­lik, akár napo­kat is igény­be vehet.

 Nem cso­da, hiszen csak egy pat­kó­szeg elké­szí­té­se körül­be­lül 3 per­cet igé­nyel, és álta­lá­ban 32 darab szük­sé­ges, amit mind meg kell kala­pál­ni. Közel egy óra csak a sze­gek elő­ál­lí­tá­sá­val telik, és azt köve­tik a vere­tek. „Nem elég a pat­kó­kat kivág­ni, fából készült „tojás­kap­ta­fá­ra” kerül­nek, és addig kala­pá­lom azo­kat, míg vala­mi­lyen szin­ten feküd­nek a tojás felü­le­tén” – mond­ja a réz­mű­ves, majd hoz­zá­te­szi, a pat­kó egyéb­ként jelen­tés­sel bír: amennyi­ben a két szá­ra fel­fe­lé néz, akkor bele­hull a szerencse.

Nap­ja­ink­ban azon­ban a pat­ko­ló­ko­vá­csok több­sé­ge nem isme­ri ezt a régi hagyo­mányt. Réz­ron­tó Töl­gye­si Béla úgy fogal­maz, „ők kacag­nak raj­tam, de elis­me­rik a mun­ká­mat, sokan mond­ták már, hogy iga­zi remek­mű, a kovács­mun­ka szint­jé­vel és érté­ké­vel vetekedik”.

Szá­má­ra ugyan­ak­kor ünnep­re han­go­ló erő­vel is bír: míg a tojá­so­kat pat­kol­ja, jócs­kán akad ide­je elmél­ked­ni. Ma már azon a szin­ten tart, hogy „bele­me­di­tál a pat­ko­lás­ba”, ám kez­det­ben a bizo­nyí­tá­si vágy haj­tot­ta: „magam­nak akar­tam bizo­nyí­ta­ni, hogy képes vagyok a tojást meg­pat­kol­ni, és ami­kor siker­rel jár­tam, már a hiú­sá­gom­nak ked­vez­tem. Mivel olyan tevé­keny­ség, amit keve­sen ismer­nek, jól esik, hogy én egy vagyok az a kevés mes­ter közül, aki­nek a kis­uj­já­ban van”.

Berecz­ki Szil­via; Var­ró-Bodo­czi Zol­tán- a Maszol​.ro portálról

For­rás: maszol​.ro