Erdély és Kelet-Euró­pa ala­kí­tot­ta világ­lá­tá­so­mat – Bodor Ádám író a Mandinernek

„Azt a vilá­got, amely­ről írok, itt sem érti min­den­ki” – vall­ja a most 85 éves Bodor Ádám. A Nem­zet Művé­sze díj­jal is kitün­te­tett írót, akit egy­kor kom­mu­nis­ta­el­le­nes röp­la­pok ter­jesz­té­sé­ért ítélt el a román dik­ta­tú­ra, rend­ha­gyó élet­út­já­nak állo­má­sa­i­ról, Erdély hanyat­lá­sá­ról, Buda­pest vál­to­zá­sa­i­ról, a magas­he­gyi kirán­du­lá­sok bol­dog­sá­gá­ról és a kelet-euró­pai lét­él­mény­ről kér­dez­tük szü­le­tés­nap­ja előtt.

Bodor Ádám 1936. feb­ru­ár 22-én szü­le­tett Kolozs­vá­rott. Apját, Bodor Ber­ta­lan köz­gaz­dászt 1950-ben, a Már­ton Áron ellen lefoly­ta­tott kon­cep­ci­ós per­ben öt év bör­tön­re ítél­ték. Bodor Ádá­mot 1952-ben szin­tén elítél­ték kom­mu­nis­ta­el­le­nes röp­la­pok ter­jesz­té­se miatt. 1955 és 1960 között a kolozs­vá­ri Pro­tes­táns Teo­ló­gi­ai Inté­zet­ben tanult, ezt köve­tő­en levél­tár­ban, majd for­dí­tó­iro­dá­ban dol­go­zott. Első novel­lá­ja 1965-ben jelent meg a kolozs­vá­ri Utunk című folyó­irat­ban, 1969-ben jelent meg első novel­lás­kö­te­te A tanú cím­mel. 1982-ben Magyar­or­szág­ra tele­pült. 1984 és 1988 között a Mag­ve­tő Kiadó szer­kesz­tő­je volt. 1992-ben jelent meg Sinist­ra kör­zet című köte­te, amely jelen­tős sikert ara­tott, szá­mos nyelv­re lefor­dí­tot­ták. Továb­bi regé­nyei: Az érsek láto­ga­tá­sa (1999), Ver­ho­vi­na mada­rai (2011). Válo­ga­tott novel­lá­it tar­tal­ma­zó köte­te Vissza a füles­ba­goly­hoz cím­mel 1992-ben jelent meg. Leg­utób­bi köny­vét Sehol cím­mel 2019-ben adta ki a Mag­ve­tő. Mun­kás­sá­gát töb­bek között József Atti­la-díj­jal (1986), Kos­suth-díj­jal (2003) és A Nem­zet Művé­sze-díj­jal (2019) ismer­ték el.

***

A bör­tön sza­ga című inter­jú­kö­te­té­ben emlí­ti, hogy min­dig sze­re­tett lazí­ta­ni, pél­dá­ul naran­csos Cam­pa­rit szo­po­gat­va a Gar­da-tó part­ján. Eddi­gi éle­té­ben hol esett leg­job­ban a lazítás?

Lazí­ta­ni bár­hol lehet, ez ugyan­is attól függ, hogy az ember éppen mihez képest készül elen­ged­ni magát. Ha úgy vesszük, lazí­tás­nak szá­mí­tott, ami­kor a sza­mo­súj­vá­ri bör­tön­ben egy vasár­nap haj­nal­ban vala­mi­lyen okból – mint más­kor hóban-fagy­ban min­den nap – nem haj­tot­tak ki dol­goz­ni; és a mennye­ze­tet bámul­va, idő­től, hely­től eltá­vo­lod­va nap­hosszat csak hever­tem a priccs tete­jén. Egyéb­ként, ha most visszagondolok,igazán elen­ged­ni magam a hegyek­ben tudtam,

ami­kor egy kiadós sízés után egy üveg sör tár­sa­sá­gá­ban elnyúl­tam a napon, rágyúj­tot­tam, és csak az elúszó füst útját les­tem, ahogy a szél­csend­ben, mint a pók­há­ló, meg­re­ked a fenyő­tüs­kék között. Ilyen­kor meg­szűnt min­den más, amit már magam mögött tud­tam, és a két­sé­gek­kel teli jövő, ami rám várt.

Ami­kor 1952-ben, tizen­hét éves korá­ban letar­tóz­tat­ták állam­el­le­nes össze­es­kü­vés vád­já­val, egy hegyi­va­dász kom­man­dó fog­ta el a Rad­nai-hava­sok­ban. A jele­ne­tet – meg­le­het téve­sen – haj­la­mos vagyok úgy elkép­zel­ni, mint egy akció­film rész­le­tét. Hogyan zaj­lott ez? Hogyan akad­tak nyo­má­ra a hegyekben?

Min­den vala­mi­re­va­ló állam beren­dez­ke­dé­sé­hez tar­to­zik egy kíván­csi, ám tevé­keny­sé­gét tekint­ve igen­csak tit­ko­ló­zás­ba bur­ko­ló­dzó hiva­tal, bel­ügyi ható­ság – annak ide­jén cég, szerv vagy legény­egy­let fedő­név­vel illet­tük –, mely­nek alap­ve­tő fel­ada­tai közé tar­to­zik, hogy szá­mon tart­sa, mi jár a fejünk­ben és milyen ügy­ben épp mer­re járunk. Mivel csa­lá­dom a kom­mu­niz­mus évti­ze­dei alatt jócs­kán ki volt téve a poli­ti­kai rend­őr­ség folya­ma­tos érdek­lő­dé­sé­nek, ismer­ték lehet­sé­ges törzs­he­lye­i­met is. Nem volt nehéz dol­guk. Ehhez bizal­mas köz­lé­se­i­vel egyik egy­ko­ri baj­tár­sam segí­tő­kész­sé­ge is hoz­zá­já­rult. Az ese­ményt drá­mai követ­kez­mé­nyei elle­né­re túl­zás len­ne egy akció­film­be illő jele­net­ként elkép­zel­ni: mind­össze annyi tör­tént, hogyegy haj­na­li szür­kü­let­ben békés álma­im­ból rám irá­nyí­tott fegy­ver­rel isme­ret­len egyen­ru­há­sok ébresztettek,

jöve­te­lük cél­ját fel­fed­ve, misze­rint le vagyok tar­tóz­tat­va. Tudo­má­sul vet­tem, hogy a játék­nak vége és fel­öl­töz­tem. Egyéb­ként finom­lel­kű hegyi­va­dá­szok vol­tak, akik­nek a fel­ada­tot a pon­to­sabb hely­is­me­ret miatt kiad­ták alvál­lal­ko­zás­ba, ők aztán az első kis­vá­ros­ba érve átad­tak a Secu­ri­ta­te különítményének. 

1992-ben meg­je­lent Sinist­ra kör­zet című regé­nyét több nyelv­re lefor­dí­tot­ták. Mit gon­dol, egy nor­vég, sváj­ci vagy német olva­só milyen­nek lát­ja ezt a köny­vet, mennyi­re érti a regény vilá­gát, bel­ső össze­füg­gé­se­it? Vagy ehhez Kelet-Közép-Euró­pá­ban kell születni? 

Azzal kez­de­ném, hogy ezt a vilá­got, amely körül­vesz, illet­ve­azt a vilá­got, amely­ről írok, itt sem érti mindenki,

de még ott sem, ahol a tár­sa­dal­mi-poli­ti­kai viszo­nyok a regény­be­li­ek­hez hason­ló­ak vagy szin­te azo­no­sak, és az olva­sók talán éppen ben­ne élnek. De nem is tar­tom jó dolog­nak, és nincs is sok értel­me a fik­ció bel­ső viszo­nyai, tör­té­né­sei alap­ján kiala­kult olva­sói képet egy léte­ző enti­tás­ra kive­tí­te­ni. Ha csak nem jel­zet­ten hite­les, doku­men­tu­mo­kon ala­pu­ló tör­té­net­ről van szó, a kép egye­di, a szer­ző láto­má­sa, ezt kell érte­ni vagy eluta­sí­ta­ni. Ez a művé­szi alko­tás auto­ri­tá­sá­hoz tartozik.

Ezért a kér­dés úgy tevő­dik fel, hogy egy olvas­mány, illet­ve egy művé­szi alko­tás befo­ga­dá­sa lénye­gét tekint­ve függhet‑e egy­ál­ta­lán isme­rős köz­ál­la­po­tok­tól, tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek­től. A Sinist­ra kör­ze­tet eddig mint­egy húsz nyel­ven jelent meg, így külön­bö­ző meg­hí­vá­sok­nak ele­get téve a kér­dés­ben fel­ve­tett prob­lé­má­ról alkal­mam volt közel­ről is több, föld­raj­zi­lag, tör­té­nel­mi­leg és vér­mér­sék­le­tét tekint­ve is egy­más­tól távol eső ország­ban, külön­bö­ző tár­sa­dal­mi közeg­ből szár­ma­zó olva­só­kö­zön­ség tár­sa­sá­gá­ban képet alkot­ni. Tapasz­ta­la­ta­im sze­rint egy mű, jelen eset­ben a Sinist­ra kör­zet befo­ga­dá­sa nem­egy­szer érzel­mi, morá­lis és némi­leg kul­tu­rá­lis fel­ké­szült­ség kér­dé­se lehet, de lehet egy­sze­rű­en az intuícióé. 

Az embe­ri sze­mé­lyi­ség ugyan­is igen fon­tos rej­tett tulaj­don­sá­gok­kal érzé­ke­li a szű­kebb vagy tágabb kör­nye­ze­tét, ezek meg­szab­ják a világ­ról, egy ese­mény­ről, tör­té­net­ről vagy csak egy konk­rét műal­ko­tás­ról, vég­ső soron akár az isme­ret­len­ről alko­tott képét. Így hoz­zá­fér olyan gon­dok­hoz, prob­lé­mák­hoz is, ame­lyek­kel sze­mé­lye­sen sosem talál­ko­zott. Más­fe­lől egy olyan olva­só, akit bizo­nyos fokig meg­érin­tet­tek, pél­dá­ul Kelet-Euró­pa sajá­tos tör­té­nel­mi viszo­nyai, eset­leg úgy érez­he­ti, hogy ő most több ille­té­kes­ség­gel lapoz­za a Sinist­ra kör­zetet, miköz­ben ez egy­ál­ta­lán nem igaz. Talál­koz­tam egyen­lő arány­ban meg­ér­tés­sel és szél­ső­sé­ges, oly­kor eluta­sí­tó olva­sói néze­tek­kel itt­hon, kül­föl­dön egy­aránt. Nem hiszem, hogy egy regény vagy műal­ko­tás esszen­ci­á­lis befo­ga­dá­sa föld­raj­zi-tör­té­nel­mi pozí­ci­ó­tól függene.

Bodor a havasokban

Szin­tén A bör­tön sza­gában emlí­ti, hogy ami­kor az első köte­te meg­je­lent (A tanú, 1969), akko­ra hono­rá­ri­u­mot kapott érte, ami­ből – ha szű­kö­sen is – de egy évig lehe­tett élni. Ez ma már szin­te hihe­tet­len­nek tűnik. Vala­mi admi­niszt­rá­ci­ós hiba csú­szott be, vagy való­ban ennyi­re meg­be­csül­ték Romá­ni­á­ban az író­kat azok­ban az időkben ? 

Dehogy­is. Egye­se­ket bizo­nyá­ra túl­zot­tan is meg­fi­zet­tek, de én nem tar­toz­tam közé­jük. Nem volt ebben sem­mi rend­kí­vü­li. Ter­je­de­lem sze­rint fizet­tek, tíz-tizen­két­ezer lej körü­li összeg­ről volt szó. A ’60-as évek végén a sze­ré­nyen kal­ku­lált havi szük­ség­le­tem pedig nagy­já­ból ezer lej körül moz­gott, ehhez még hoz­zá­jött az alkal­mi pub­li­ká­ci­ók hono­rá­ri­u­ma, amit kedv­te­lé­se­im fede­zé­sé­re for­dít­hat­tam. Uta­zá­sok­ra, síe­lé­sek­re, külön­bö­ző ter­mé­sze­tű kiruc­ca­ná­sok­ra pedig az Iro­dal­mi Alap­tól kér­het­tem riport készí­té­se címén kiszál­lá­si díjat és úti­költ­sé­get – ezt sem­mi­fé­le szá­mon­ké­rés nem követ­te. Mivel a máso­ló-for­dí­tó iro­dá­ban, ahol addig napi tíz órá­kat robo­tol­tam, és ahon­nan a hono­rá­ri­um fel­vé­te­le­kor távoz­tam, nagy­já­ból havi ezer lej körül keres­tem, némi koc­ká­zat vál­la­lá­sá­val helye­sen kal­ku­lál­tam. A koc­ká­za­tot a köz­lé­si jog eset­le­ges fel­füg­gesz­té­se – ne feled­jük, poli­ti­kai pri­u­szom volt! – és álta­lá­ban a sza­bad­úszói stá­tusz bizony­ta­lan­sá­ga jelen­tet­te. Egyéb­ként egy iro­dal­mi lap szer­kesz­tő­je sem kere­sett nagy­já­ból két­ezer-két­ezer­öt­száz lej­nél töb­bet. Akko­ri­ban hason­ló stá­tu­szú értel­mi­sé­gi­nek nem igen vol­tak meg­ta­ka­rí­tá­sai, ilyes­mi­re gon­dol­ni sem lehetett. 

Pró­zái sűrű­ek, szűk­sza­vú­ak, mint­ha a Heming­way által sok­szor emle­ge­tett jég­hegy-elv szel­le­mé­ben szü­let­tek vol­na. Heming­way fon­tos volt önnek író­i­lag? Egy­ál­ta­lán, indu­lá­sa­kor vol­tak iro­dal­mi elő­ké­pei, olyan írók, akik hatás­sal vol­tak világ­lá­tá­sá­ra, írói eszközeire?

Heming­way rövid­pró­zá­ja for­ma­i­lag és tech­ni­ká­ját tekint­ve két­ség­kí­vül talál­ko­zott vala­mi­vel, ami ben­nem is szunnyad­ha­tott, és amit meg­moz­gat­ha­tott, így vég­ső soron báto­rí­tó­lag hatott. Kez­det­ben ennek az elő­adói eljá­rás­nak a fel­is­me­ré­se szá­mom­ra való­ban fon­tos volt. Tar­tal­mi ismér­ve­ket tekint­ve ez már nem mond­ha­tó el, Heming­way regé­nye­it pedig már komoly fenn­tar­tás­sal olvas­tam. Egy ese­mény lehet­sé­ges lát­vá­nya, a köz­len­dő moz­za­na­tok, ele­mek meg­vá­lasz­tá­sa, illet­ve elhall­ga­tá­sa, egy­más­hoz viszo­nyí­tott ará­nya összes­sé­gé­ben a rövid­pró­za kulcsa.A tör­té­net nem azért rövid, mert a szer­ző­től ennyi­re futotta,

hanem azért, mert művé­szi elvá­rá­sa­i­nak enged­ve ennyit tart érde­mes­nek közölni.

Az elő­adás gaz­da­sá­gos­sá­ga fon­tos része az írói szem­lé­let­nek, így alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­za egy mű esz­té­ti­kai jelen­tő­sé­gét. Ami­kor az író egy hely­re, hely­zet­re vonat­ko­zó elkép­ze­lé­se­it köz­re­ad­ja, akkor annak a hely­nek az egyé­ni lát­vá­nyát köz­ve­tí­ti, ezzel egy­szer­s­mind kide­rül, hogy mit és milyen esz­kö­zök beve­té­sé­vel tart fon­tos­nak meg­je­le­ní­te­ni – ezzel aka­rat­la­nul is vissza­utal saját egyé­ni­sé­gé­re. Ez nagy­já­ból a stí­lus. Ami­ről a gya­kor­lott olva­só­nak – akár a rend­sze­res zene­hall­ga­tó­nak – illik a szer­ző­re ismer­ni. Iro­dal­mi elő­ké­pe­im nem­igen vol­tak. Aki­ket fia­tal korom­ban nagy oda­adás­sal olvas­tam, szak­mai szem­pont­ból meg­le­he­tő­sen távol marad­tak. El nem tud­tam kép­zel­ni, hogy úgy pró­bál­jak írni, mint bár­me­lyi­kük. De ezzel azért nem igen lehe­tünk tel­je­sen tisz­tá­ban.  Egy fogé­kony olva­sót, aki később maga is írás­ra adja a fejét, érhet­nek hatá­sok, ame­lyek ész­re­vét­le­nül beépül­nek alko­tói gon­dol­ko­dá­sá­ba. Vonat­ko­zik ez talán elenyé­sző mér­ték­ben a világ­lá­tás­ra is. De az ember egyé­ni­sé­gét, szu­ve­re­ni­tá­sát figye­lem­be véve, elég nehéz máso­ké­ra támasz­kod­ni. Az én világ­lá­tá­so­mat, ahogy most utó­lag látom, leg­in­kább sze­mé­lyes sor­som ala­ku­lá­sán át Erdély és álta­lá­ban Kelet-Euró­pa leg­újabb kori tör­té­nel­mi kör­nye­ze­te és abból adó­dó táv­la­ta­i­nak fel­is­me­ré­se alakította.

Vissza a füles­ba­goly­hoz című novel­la­gyűj­te­mé­nye sze­rin­tem a 20. szá­za­di magyar pró­za­iro­da­lom egyik leg­jobb novel­lás­kö­te­te. A novel­la mint műfaj ele­ve kéz­re esett? Vagy az is köz­re­játsz­ha­tott ebben, hogy indu­lá­sa­kor a kolozs­vá­ri Utunk című lap­ba hét­ről-hét­re adott tárcákat?

Nem, az nem ját­szott köz­re. Alap­ve­tő­en és alka­ti­lag novel­la­író vagyok, a novel­la szel­le­mé­ben és műfa­ji kere­tei között gon­dol­ko­dom. Akkor is, ami­kor tör­té­ne­te­sen regényt írok. Ami az Utunkat ille­ti, tekint­sük ezt egy sze­ren­csés talál­ko­zás­nak. Elkép­zel­ni sem tudom, ha nincs ez a job­bá­ra fia­tal szer­kesz­tői gár­dá­val ren­del­ke­ző és a maga ide­jé­ben szín­vo­na­las, tágas kite­kin­té­sű iro­dal­mi lap, hogyan ala­kul írói sor­som, mert nem volt még egy orgá­num az ország­ban, ame­lyik követ­ke­ze­te­sen és soro­zat­ban fel­vál­lal­ta vol­na nem egy­szer borús lég­kört árasz­tó írá­sa­i­mat, ame­lyek érez­he­tő távol­ság­ban áll­tak a kora­be­li hatal­mi elvá­rá­sok­tól. Egy­ko­ri poli­ti­kai elítélt­ként nem lehet­tem tag­ja a szerkesztőségnek,

még­is a folya­ma­tos érint­ke­zés révén, ha léte­zett szá­mom­ra érzel­mi szá­lak­kal is jel­le­mez­he­tő szak­mai kap­cso­lat, az az akko­ri Utunk szer­kesz­tői közös­sé­ge volt, olyan sze­mé­lyi­sé­gek­kel, mint Sza­bó Gyu­la, Szi­lá­gyi Ist­ván, Tamás Gás­pár Mik­lós vagy Király Lász­ló, akik­nek rokon­szen­ve és barát­sá­ga akko­ri éve­i­met végig kísérte. 

Írói vilá­ga elég távol áll attól, ami a köz­tu­dat­ban az „erdé­lyi magyar író” szte­reo­tí­pi­á­ját jelen­ti. Magya­rul nem úgy lát­szik, mint­ha Nyi­rő József, Mak­kai Sán­dor vagy Wass Albert szel­le­mi nyom­dok­vi­ze­in hajóz­na. Érte vala­ha bírá­lat azért, hogy erdé­lyi szár­ma­zá­sú író lété­re „nem elég erdé­lyi”, amit ír és aho­gyan ír?

Fon­tos hely­ről nem. Eset­leg pri­mi­tív pisz­ká­ló­dás for­má­já­ban oly­kor. És leg­in­kább a hátam mögött. Tulaj­don­kép­pen bizo­nyos körök szá­má­ra kényel­met­len lehet­tem. Mert­ké­nyel­met­len volt szem­be­néz­ni Erdély egy­re kilá­tás­ta­la­nabb tör­té­nel­mi, tár­sa­dal­mi, nem utol­só­sor­ban népes­sé­gi viszonyaival.

Pedig már Tamá­si Áron Ábele is arról szól, hogy itt vala­mi­nek nagyon vége van, a táj­kép vég­ze­te­sen meg­vál­to­zott. Ide­je lett vol­na ezt ész­re­ven­ni. Engem a fel­nőt­té válás­kor, vagy­is esz­mé­lé­sem ide­jén Erdély­nek nem a koráb­ban töb­bek által meg­éne­kelt, illú­zi­ók­kal telí­tett idil­li képe, hanem egy gya­nak­vá­sok­kal ter­helt, szo­ci­á­li­san meg­vert, poli­ti­ka­i­lag és kul­tu­rá­li­san erő­sza­ko­san meg­osz­tott tár­sa­da­lom lát­vá­nya foga­dott. Ez az én erdé­lyi alap­él­mé­nyem, művé­szi indít­ta­tá­sa­i­mat kez­det­től fog­va ez vezérelte.

A puzd­rai mene­dék­ház az erdé­lyi Rad­nai-hava­sok­ban, Bodor gya­ko­ri téli tar­tóz­ko­dá­si helye

Írói mun­kás­sá­gát szá­mos díj­jal és elis­me­rés­sel illet­ték. Melyik­re a leg­büsz­kébb? Jelen­te­nek vala­mit a díjak az álta­lá­ban velük járó kisebb-nagyobb pénz­össze­gen túl?

Büsz­ke egyik­re sem vagyok, egy­ál­ta­lán nem vagyok büsz­ke sem­mi­re –tőlem a büsz­ke­ség fogal­ma tel­je­sen idegen.

Egyéb­ként per­sze, hogy jelen­te­nek vala­mit, kép­mu­ta­tás len­ne ezt tagad­ni, mint ahogy azt is, ami­kor az ember nem kap­ja meg őket. Az más kér­dés, hogy az utób­bi álta­lá­ban gya­ko­ribb. Ennek elle­né­re művész­nek nem igen illik a kér­dés­sel túl­zot­tan fog­lal­koz­ni. Kihat a köz­ér­zet­re, mun­ká­ra, embe­ri kap­cso­la­tok­ra egy­aránt, és nem jó érte­lem­ben. Saj­nos a tapasz­ta­lat azt mutat­ja, majd’ min­den díj kiosz­tá­sát értet­len­ség, elé­ge­det­len­ség is kísé­ri, ami egy­ben külön­bö­ző lob­bik vias­ko­dá­sát, pár­tos elfo­gult­sá­ga­it is tük­rö­zi. Köz­ben a művész per­sze bol­dog, ami­kor meg­kap­ja. Kényes dolog ilyes­mi­ről álszent­ség nél­kül, őszin­tén nyi­lat­koz­ni. Főleg nekem, miu­tán itt­hon nagy­já­ból vala­mennyi jelen­tős díjat meg­kap­tam. Az is igaz, ahogy múl­nak az évek-évti­ze­dek, hal­vá­nyo­dik az elis­me­ré­sek fénye, fon­tos­sá­ga is. De bár­hon­nan tekin­tem, és pró­bá­lom a kér­dést akár rideg tár­gyi­la­gos­ság­gal, netán cini­ku­san is kezel­ni, egy ran­gos díj bizony jó érte­lem­ben árnyal­ja az ember tár­sa­dal­mi biz­ton­ság­ér­ze­tét. Nem taga­dom, a maga ide­jén a Kos­suth-díj, vagy éppen a Nem­zet Művé­sze elis­me­rés kel­lő mér­ték­ben meg­érin­tett. És nem mel­lé­ke­sen talán azért is, mert egész írói pálya­fu­tá­som során, min­den lehet­sé­ges gyü­möl­csö­ző és hasz­nos kap­cso­la­tot lát­vá­nyo­san kerül­ve és elha­nya­gol­va kap­tam meg a magas elismeréseket. 

Magyar­or­szá­gon nin­cse­nek magas­hegy­sé­gek, Tri­a­non után a Kár­pá­tok egé­sze a kör­nye­ző álla­mok­hoz került. Nem hiá­nyoz­nak önnek az ott­ho­ni két­ez­res csú­csok, a fenyő­er­dők? 1982-es átte­le­pü­lé­se óta meg tud­ta sze­ret­ni Budapestet?

Buda­pest nehéz város. De nekem meg­szok­ni, meg­sze­ret­ni nem kel­lett, mert ha úgy veszem, én ide is haza­jöt­tem. Gye­rek­ko­rom­ban, a hábo­rú alatt majd’ két éven át itt lak­tunk, a Bar­tók Béla úton, ami­nek akkor nem ez volt a neve; gye­rek­ként tér­kép­sze­rű­en már ismer­tem a várost és később Kolozs­vár­ról folya­ma­to­san vágy­tam is vissza, Buda­pest a lel­kem mélyén min­dig tit­kos ott­ho­nom maradt. Az erdé­lyi hava­sok, feny­ve­sek közel­sé­ge, bár közé­jük évről évre rend­sze­re­sen vissza-vissza­té­rek, sok min­den más­sal együtt a vesz­te­ség­lis­tá­ra került, ezzel dön­té­sem­kor szá­mol­nom kel­lett. Buda­pes­tet válasz­tot­tam, miköz­ben mon­dom, nehéz város, könnyen elvész ben­ne az ember.

Talán azért is, mert nagyon meg­vál­to­zott. Léte­zett egy Buda­pest, ami hosszú évti­ze­dek alatt majd­nem ugyan­az maradt, az idő követ­he­tő ütem­ben múlt fölöt­te, alig hagyott bán­tó nyo­mo­kat raj­ta, aztán a hábo­rú, majd ’56 rom­hal­ma­zá­ból vala­mi fur­csa kong­lo­me­rá­tum emel­ke­dett ki. Meg­vál­to­zott, sze­gé­nye­sebb utca­kép­pel, az örök­lött ele­mek és a pro­let­kult jegye­i­nek tra­gi­kus, gro­teszk ele­gyé­vel, las­san ocsú­dó levert lakos­ság­gal, végül a rend­szer­vál­to­zás­sal bevo­nult cini­kus erköl­csi szem­lé­le­té­vel a pénz min­den­ha­tó­sá­ga. A hábo­rút köve­tő­en foko­za­to­san kicse­ré­lő­dött a lakosság,kiveszett a pol­gár­ság – a szó tár­sa­dal­mi értel­mé­ben el is tűnt innen. 

Tár­gyi való­sá­gá­ban pedig a város régi, han­gu­la­tos pont­jai – fel­so­rol­ni is nehéz len­ne őket –, ame­lyek hosszú évti­ze­de­ken át legen­dá­san meg­ha­tá­roz­ták egy-egy sarok, kör­nyék meg­hitt­sé­gét, han­gu­la­tát, arcu­la­tot vál­tot­tak, mára merő­ben más leve­gőt, nem egy­szer ide­gen­sé­get árasz­ta­nak. De közel negy­ven éve itt lakom, itt vagyok otthon.

Leg­utób­bi, Sehol című novel­lás­kö­te­té­nek utol­só darab­ja nagy való­szí­nű­ség­gel egy atom­rob­ba­nás után ját­szó­dik. Fog­lal­koz­tat­ja a világ­vé­ge, a kör­nye­zet­pusz­tí­tás­ból adó­dó civi­li­zá­ci­ós összeomlás?

Az embe­ri­ség gon­dol­ko­dá­sá­ban esz­mé­lé­sé­től fog­va jelen van egy konk­ré­tu­mok­tól elvo­nat­koz­tat­ha­tó miti­kus sej­tés az idők vége­ze­té­ről. Akár kul­túr­tör­té­ne­ti kuri­ó­zum­ként tekint­jük, akár tény­le­ges fenye­ge­tés­ként. Ez az embe­ri lét elfo­ga­dá­sá­nak a nehéz­sé­gé­ből adó­dik, ami  az uni­ver­zum rideg, időt­len fizi­kai való­sá­gá­hoz képest olyan mér­té­kű abszur­di­tás, ami­nek, ha nem csak múló illú­zió, egy­szer vége kell hogy legyen, az pedig csak­is  vala­mi ret­te­ne­tes vég lehet. Művé­szi­leg, alko­tói szem­pont­ból, mint lehet­sé­ges vadász­te­rü­let a kér­dés nem érint, egy­ál­ta­lán nem foglalkoztat.Egyébként ha ala­po­sab­ban körül­né­zünk, szép las­san egy­re köze­lebb kerü­lünk rémképeinkhez.

Egy­re több okunk van örök­lött sej­té­se­in­ket tovább táplálni. 

Ala­kul jelen­leg vala­mi az írói műhely­ben?   

Az írói műhely pil­la­nat­nyi­lag, mint körü­löt­tünk sok más intéz­mény, zár­va tart.