Eltán­colt Mund­ruc, zene nél­kül nincs tánc

A het­ve­nes évek köze­pén a Nép­mű­ve­lé­si Inté­zet – új igaz­ga­tó­já­nak, Vitá­nyi Iván­nak köszön­he­tő­en – a tánc­ház­moz­ga­lom­mal össze­kap­cso­lód­va új irányt sza­bott a hagyo­mány­ápo­lás értel­me­zé­sé­nek. A pusz­tán maga­mu­to­ga­tó, sze­mé­lyes önmeg­va­ló­sí­tás ide­á­ja helyett kiala­kult a nép­ze­ne és a nép­tánc köz­ér­dek­re tekin­tő fel­hasz­ná­lá­sa, ami­nek az igé­nyét a nagy elő­dök már a har­min­cas évek­ben megfogalmaztak.

És ez volt az a nagy pil­la­nat, amely­re Mar­tin György oly rég­óta várt. A tánc­anyag ala­pos isme­re­té­ben ő ugyan­is pon­to­san tud­ta, hogy ez az anyag hasz­nál­ha­tó len­ne a mai élet­ben is.

Csak hát zene nél­kül nincs tánc. A zene ere­de­ti for­má­ban meg­szó­lal­ta­tá­sa pedig az eddi­gi­ek fényé­ben szin­te meg­old­ha­tat­lan­nak tűnt.

1981-ben Szász János­nak Mar­tin azt nyi­lat­koz­ta, hogy már maga is lemon­dott arról, hogy ezt a zenét egy az egy­ben meg lehes­sen tanulni.

De, amint mondja,

„min­dig saj­nál­tam, hogy a hite­les nép­ze­ne meg­szó­la­lá­sá­nak hiá­nya miatt mi min­den szép­ség­től kell örök­re elbúcsúzni”.

Nem lehet egy nyel­vet, egy kom­mu­ni­ká­ci­ós rend­szert csak úgy „elrak­ni” vala­ho­va. Lapul­hat a könyv­tá­rak mélyén akár­mennyi okos gon­do­lat, ha nem olvas­sa, nem hasz­nál­ja sen­ki. Ha nem ért­jük, nem beszél­jük, akkor elvész mind­azon érték is, ame­lyet hor­doz, és nem lesz egy­sze­rű majd elő­ha­lász­ni akkor sem, ha ne adj’ isten épp szük­sé­günk vol­na rá.

Lehet azon vitat­koz­ni, hogy Kodály konk­ré­tan hogyan gon­dol­ta azt a híres mon­da­tát, hogy a nép­ze­né­nek „köze van még mind­nyá­junk mai éle­té­hez”, de az vitat­ha­tat­lan, hogy van­nak olyan mai, nép­ze­né­vel, tánc­cal fog­lal­ko­zó fia­ta­lok, akik min­den­fé­le ideo­lo­gi­zá­lás nél­kül, pusz­tán a szí­vük­re hall­gat­va vált­ják való­ra ezt az elképzelést.

A leg­újabb kori tapasz­ta­lat azt mutat­ja, hogy aki a hagyo­mány nyel­ve­ze­té­ből merít, az nem­csak erőt nyer­het belő­le, hanem a kre­a­ti­vi­tás mes­te­ré­vé is vál­hat. A „nép­ze­ne” ugyan­is régi­ze­ne, azaz his­to­ri­kus pop­ze­ne, a min­den­ko­ri pop­ze­nék múlt­ja. Leg­fon­to­sabb ele­me az a kre­a­ti­vi­tás, amely a min­den­ko­ri nép­sze­rű irány­za­to­kat a maga képé­re képes gyúr­ni. A nép­ze­nei örök­ség oly nagy­ra becsült régi­sé­gei csak azért marad­hat­tak ránk, kései utó­dok­ra, mert a meg­lé­vő hagyo­mányt a közös­ség min­dig egyez­tet­ni tud­ta a kívül­ről érke­ző kor­társ hatá­sok­kal. Erről keve­sebb szó esik, pedig azt gon­do­lom, hogy a hagyo­mánnyal való fog­lal­ko­zás egyik leg­főbb értel­me ennek a kre­a­ti­vi­tás­nak a tovább­vi­te­le, amely min­dig is a nép­ze­ne lénye­gé­hez tartozott.

A tra­di­ci­o­ná­lis nép­ze­ne vilá­gá­ban mozog­va tapasz­tal­hat­tuk, hogy

a kol­lek­tív hagyo­mány­kész­let ugyan közös­sé­gi érvé­nyű, de ugyan­ak­kor sze­mé­lyes mon­dan­dó­kat is képes közvetíteni.

Egy-egy muzsi­kus sze­mé­lyét – kel­lő isme­ret­tel – zené­lé­sé­nek néhány üte­mé­ből is azo­no­sí­ta­ni lehet. Ugyan­így van ez a tán­co­sok­nál is. A tánc­ku­ta­tó Mar­tin Györggyel tör­tént, hogy ami­kor elő­ször ment falu­ra, hogy a film­ről már jól ismert tán­cos­sal meg­is­mer­ked­jék, nagy baj­ban volt, mert nem tud­ta a falu­si­ak köré­ben kizá­ró­la­go­san hasz­nált ragad­vány­ne­vet. Mátyás Ist­ván­ból egy sereg­nyi élt Visá­ban, de Mátyás Ist­ván Mund­ruc csak egy volt. Mint­hogy sehogy sem tud­ta meg­mon­da­ni, hogy kit keres, vég­ső meg­ol­dás­ként neki­fo­gott eltán­col­ni a film­ről leta­nult legé­nyes néhány figuráját.

A hely­be­li­ek abban a pil­la­nat­ban fel­is­mer­ték: – Ja, a Mund­ruc! – mond­ták. És útbaigazították.

A kre­a­tív sza­bad­ság eléré­se per­sze csak akkor lehet­sé­ges, ha vala­ki ren­de­sen meg­ta­nul­ta ezt a nyel­vet. Meg­emész­tet­len, netán fél­re­ér­tett szó­tör­me­lé­kek­ből vagy akár egy-egy memo­ri­ter fel­hasz­ná­lá­sá­val nehéz szó­nok­la­to­kat kivág­ni. Mar­tin min­dig azt kér­te a kor­társ alko­tók­tól, hogy ne azért ala­kít­sák át a hagyo­má­nyos anya­got, mert nem képe­sek elsa­já­tí­ta­ni. „Ha már nem tud­ja vala­ki meg­ta­nul­ni, leg­alább ne ront­sa el!” – han­goz­tat­ta gyakran.

A mi magyar­or­szá­gi hang­sze­res nép­ze­nei moz­gal­munk­nak éppen az ala­pos­ság volt a haj­tó­ere­je. Ezt tet­te magá­é­vá az utá­nunk követ­ke­ző nem­ze­dék meg az őutá­nuk követ­ke­zők is, akik már nálunk is sok­kal job­ban meg­kö­ze­lí­tet­ték a nép­ze­ne ere­de­ti játék­mód­ját, könnyed imp­ro­vi­zá­ci­ós tech­ni­ká­ját. Éppen az sza­ba­dí­tot­ta fel őket, hogy még nálunk is fun­da­men­ta­lis­tább módon áll­tak a dologhoz.

A Pest­er­zsé­be­ti Köz­gaz­da­sá­gi Tech­ni­kum Gyöngy­vi­rág Tánc­ka­ra az ITM álla­mi kitün­te­té­se­ket átadó ünnep­sé­gén a Pes­ti Viga­dó­ban 2020. októ­ber 29-én. Az ala­pos­ság a nép­ze­nénk haj­tó­ere­je
Fotó: MTI/Bruzák Noémi

A nép­ze­né­vel kap­cso­la­to­san a magyar köz­vé­le­mény drá­ma­i­an keve­set tud az imp­ro­vi­zá­lás­ról, több­nyi­re csak a jazz kivált­sá­gá­nak tekin­ti, ame­lyet épp emi­att becsül sok­ra. Sze­ret­ném köz­hír­ré ten­ni, hogy a magyar nép­ze­ne lénye­gét is a kre­a­tív rög­tön­zés alkot­ja, csak éppen nyolc évszá­zad­ra vissza­te­kin­tő euró­pai hagyo­mány szerint.

Az elis­mer­te­tés­hez, a bevett irány­za­tok­hoz való tör­lesz­ke­dés­hez ter­mé­sze­te­sen sok­kal könnyebb utat kínál a jazz jól kidol­go­zott gya­kor­la­ta. Ez volt a nép­tánc tör­té­ne­ti útjá­nak nagy kísér­té­se is. A tudós módon kidol­go­zott udva­ri műtánc, a balett minő­sült az egye­dü­li „művelt” tánc­nak, ezért min­den­áron össze akar­ták gyúr­ni a nép­tán­cok­kal, hogy „fel­emel­jék”, meg­ne­me­sít­sék azt. Pedig a balett és az euró­pai tár­sas­tánc­ha­gyo­mány, a „nép­tánc” két hom­lok­egye­nest elté­rő rend­szer. Ebből jött lét­re a „két szék közt a pad alá” ese­te. Balett­nak bár­do­lat­lan, nép­tánc­nak meg pipis­ke­dő. Sok­szor van ellen­ér­zé­sem, ami­kor jazz­mu­zsi­ku­sok (az álta­luk nem elég­gé ismert) magyar nép­ze­né­hez nyúl­nak, és a más struk­tú­rá­jú zené­re kidol­go­zott sab­lon­rend­szert aggat­nak rá, ami­től a nép­ze­nei téma saját karak­te­re tel­je­sen eltű­nik, a jazz pedig nem nyer vele sem­mit. Szent Pál evan­gé­li­um­be­li mon­dá­sa ide is illik: „Min­dent sza­bad nekem, de nem min­den használ!”

Tehát úgy lát­szik, min­dent sza­bad nekünk, de csak akkor „hasz­nál”, ha az össze­ke­ve­ren­dő nyel­ve­ket ala­po­san ismer­jük. Akkor nem lehet nagy baj. Sen­ki ese­té­ben sem zavar­nak a jazz­ből, illet­ve más műfa­jok­ból átvett tanul­sá­gok, ha a zenei ele­mek szer­ve­sen, szer­ke­ze­ti rokon­sá­guk alap­ján épül­nek össze. Ha nem ütik, hanem segí­tik egymást.

Azok a zárt, több­nyi­re falu­si közös­sé­gek, ahol még tet­ten érhe­tő volt az egy­ko­ri glo­bá­lis magyar kul­tú­ra, sor­ra meg­szűn­tek. A kezük­ből kihul­ló érté­ke­ket azon­ban akkor is érde­mes fel­ka­rol­ni, ha a pop­kul­tú­ra jelen­leg már ipa­ro­sí­tott for­má­ban műkö­dik, mert ennek még­is­csak „köze van mind­nyá­junk mai életéhez”.

A mai esz­kö­ze­ink elmos­sák a falu és a város közöt­ti különb­sé­get. Ha a kis közös­sé­gek nép­ze­nét ter­me­lő auto­ma­tiz­mu­sa nem műkö­dik is már, még­sem váro­si „nép­ze­né­ről” kel­le­ne ábrán­doz­nunk, hanem – belá­tom, némi erő­fe­szí­tés árán – örök­sé­günk érté­kes és hasz­nál­ha­tó részét a mai hét­köz­na­pi éle­tünk rész­éve ten­ni.
Egy­szer meg­kér­dez­tem Kar­sai Zsi­ga bácsit, a kitű­nő lőrinc­ré­vi tán­cost, ki vet­te rá gye­rek­ko­rá­ban, hogy ennyi min­dent meg­ta­nul­jon: száz­húsz­nál több pon­to­zó figu­rát, vagy azt a nyolc­száz éne­ket, ame­lyet gyűj­töt­tek tőle. Rám nézett, és azt mondta:

„Feri­kém! Külön­ben nem fér­tünk vol­na hoz­zá a lányokhoz!”

Ennél egy­sze­rűb­ben már nem is lehet­ne kife­jez­ni, hogy a tánc, a zene a kom­mu­ni­ká­ció része, és ez akkor is igaz, hogy­ha las­san olyan bénák, olyan hát­rá­nyos hely­ze­tű­ek kez­dünk len­ni (a cso­dá­la­tos helyet­tünk beszé­lő és muzsi­ká­ló esz­kö­ze­ink­től), hogy hova­to­vább már az ételt sem tud­juk egye­dül a szánk­ba tenni.

For­rás: Magyar Nemzet