Hírek Magyarországi hírek Első­sor­ban a szív fon­tos – Cser­há­ti Ferenc a kül­föl­di magya­rok buda­pes­ti diaszpóratalálkozójáról

Első­sor­ban a szív fon­tos – Cser­há­ti Ferenc a kül­föl­di magya­rok buda­pes­ti diaszpóratalálkozójáról

A Magyar Kato­li­kus Püs­pö­ki Kon­fe­ren­cia (MKPK) Kül­föl­di Magyar Lel­ki­pász­to­ri Szol­gá­la­ta szep­tem­ber 30. és októ­ber 2. között Buda­pes­ten diasz­pó­ra­ta­lál­ko­zót szer­ve­zett a kül­föl­di magyar kato­li­kus közös­sé­gek kép­vi­se­lő­i­nek, több mint fél­száz pap­nak és lel­kes hívő­nek. Az ese­mény­ről Cser­há­ti Feren­cet, a kül­föl­dön élő magya­rok pasz­to­rá­ci­ó­já­ért fele­lős esz­ter­gom-buda­pes­ti segéd­püs­pö­köt kérdeztük.

– A Szent Ist­ván-bazi­li­ka sek­res­tyé­jé­ben vagyunk, az októ­ber 1‑jén meg­ren­de­zett nem­ze­tek misé­je után, ame­lyet a Magyar­or­szá­gon élő külön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gű kato­li­kus hívek­nek szer­vez­tek. Nagyon szép és szim­bo­li­kus, hogy a diasz­pó­rá­ban élő magya­rok talál­ko­zó­já­nak részt­ve­vői is itt vol­tak a szer­tar­tá­son. Ha vala­ki magyar­ként eljön ide, meg­ta­pasz­tal­hat­ja, milyen lehet magyar­ként kül­föl­dön élni.

– Aki részt vett a kül­föl­di magya­rok három­na­pos buda­pes­ti kon­fe­ren­ci­á­ján, az tapasz­tal­hat­ta, hogy milyen elkö­te­le­zet­ten szol­gál­nak egyes kül­föl­di magya­rok a magya­ro­kért, azért, hogy nem­zet­tár­sa­ik kül­föl­dön is meg­ma­rad­ja­nak jó keresz­tény­nek és jó magyar­nak. A leg­le­le­mé­nye­sebb módo­za­to­kat talál­ják ki.

A talál­ko­zó tulaj­don­kép­pen lel­ki­pász­to­ri kon­fe­ren­cia volt, a lel­ki­pász­to­ri szót ezút­tal álta­lá­nos érte­lem­ben hasz­nál­va, hiszen min­den szü­lő, min­den tanár, min­den keresz­tény tulaj­don­kép­pen lel­ki­pász­tor is, része­sül Krisz­tus főpa­pi, taní­tói és kor­mány­zói szolgálatából.

Az ember őszin­tén cso­dál­ko­zik azon, hogy e hívek mennyi­re elkö­te­le­zett módon védik az anya­nyel­vi szent­mi­sé­ket, a magyar temp­lo­mo­kat és a magyar kul­tú­rát, ott is – Ame­ri­ká­ban pél­dá­ul –, ahol több magyar temp­lo­mot már bezár­tak. Örven­de­nék, ha a meg­ke­resz­telt embe­rek hazánk­ban is ilyen men­ta­li­tás­sal áll­ná­nak hoz­zá a val­lá­si érté­kek meg­vé­dé­sé­hez és továbbadásához.

– Emlí­tet­te, hogy nagyon lele­mé­nye­sek a kül­föl­dön élő magya­rok a hit és a magyar kul­tú­ra tovább­adá­sá­ban. Milyen pél­dá­kat hal­lott a mos­ta­ni talál­ko­zón erre?

– Argen­tí­ná­ban egy olyan egye­sü­let ala­kult, amely­nek az a fel­ada­ta, hogy meg­ke­res­se az ott élő magya­ro­kat, ahol se temp­lom, se hely nin­csen, ahol össze tud­ná­nak jön­ni, még­is ragasz­kod­nak hitük­höz és a magyar szent­mi­sék­hez. Több­ször elhang­zott a vilá­gi hívek beszá­mo­ló­i­ból, hogy imád­koz­ni pap hiá­nyá­ban is tud­nak, és köz­ben mennyi­re vár­ják, hogy magyar szent­mi­sé­jük legyen. Gyö­nyö­rű­en meg­fo­gal­maz­ták a szent­mi­se érté­két. De ami engem külö­nö­sen meg­fo­gott, hogy egye­sek mennyi­re igény­lik a magyar gyó­nás lehe­tő­sé­gét. Finn­or­szág­ból érke­zet­tek beszá­mol­tak arról, hogy ők vár­ják ezt a lehe­tő­sé­get. A bűn­bá­nat szent­sé­ge ben­ső­sé­ges szer­tar­tás, nagyon pri­vát, ezért még ha tud­nak is az adott ország nyel­vén beszél­ni, a gyó­nást anya­nyel­ven sze­ret­nék végezni.

Mások arról szá­mol­tak be, hogy össze­gyűj­tik a gyer­me­ke­ket kis cso­por­tok­ban, csak hogy imád­ság­ra tanít­has­sák őket. Jó hal­la­ni arról is, hogy fia­tal anyák több város­ban is baba-mama kör­ben össze­gyűl­nek, mert érzik, hogy talál­koz­ni­uk kell, és tovább akar­ják adni tapasz­ta­la­ta­i­kat és hitü­ket. Aztán sorol­ha­tom a magyar minist­ráns­kö­rö­ket, bib­lia­kö­rö­ket, a cser­ké­sze­tet, a hét­vé­gi magyar isko­lá­kat, tánc­cso­por­to­kat, ame­lye­ket a világ­ban min­den­fe­lé szer­vez­nek. A mos­ta­ni szent­mi­sén kapó­ra jött nekem a szent­lec­ke, hogy ennek segít­sé­gé­vel hív­jam fel a figyel­met arra, hogy

ébresszék fel maguk­ban a kegyel­met, az elő­de­ik­től kapott aján­dé­ko­kat őriz­zék, ápol­ják és adják tovább.

Pál apos­tol hason­ló­kép­pen figyel­mez­tet­te Timó­te­ust, pedig ő egy iga­zán derék püs­pök volt, az apos­tol még­is szük­sé­gét lát­ta annak, hogy a kapott kegyel­met még neki is ápol­nia kell – ezen a kegyel­men itt keresz­tény hitünk és hagyo­má­nya­ink tel­jes­sé­gét értjük.

A talál­ko­zó részt­ve­vői több­nyi­re így is tesz­nek, ébreszt­ge­tik a magyar kul­tú­rát, a keresz­tény hitet, az ősök hagyo­má­nya­it, még akkor is, ha oly­kor siker­te­len­ség öve­zi a tevé­keny­sé­gü­ket, össze­gyűl­nek és dicső­í­tik az Istent, hálát adnak az Isten­nek azért, hogy bizo­nyos embe­rek ott vol­tak közöt­tük, ha már most el is távoztak.

– Van­nak olyan ten­den­ci­ák, ame­lyek meg­fi­gyel­he­tők a kül­föl­di magyar kato­li­ku­sok körében?

– Az elmúlt tíz évben, és erről keve­set hal­lunk a médiában,

töb­ben jön­nek haza, mint amennyi­en kivándorolnak.

Hála Isten­nek, mert a magyar jövő min­den­kép­pen a Duna-Tisza táján van, és nem Ame­ri­ká­ban, Argen­tí­ná­ban vagy Auszt­rá­li­á­ban, vala­hol Nyu­gat-Euró­pá­ban; sokan per­sze már nem tehe­tik meg azt, hogy hazajöjjenek.

Az egyik részt­ve­vő beszá­molt arról, hogy két csa­lád az ima­kö­rük­ből azért imád­ko­zott, hogy az Úr vilá­gít­son rá, hol van nekik jövő­jük, hol adhat­ják tovább gyer­me­ke­ik­nek a magyar nyel­vet és a keresz­tény hitet. Úgy érez­ték, hogy ezt Magyar­or­szá­gon tud­ják meg­ten­ni, és haza­köl­töz­tek, ott­hagy­ták jó állá­su­kat. Pedig ez már nem is megy olyan könnyen, ami­kor vala­ki­nek már az ide­gen­ben is meg­van a tel­jes egzisz­ten­ci­á­ja, a jó biz­to­sí­tá­sa, a meg­szo­kott orvo­sa stb.

– Azok tér­nek inkább vissza, akik csak rövid idő­re men­tek ki mun­kát vál­lal­ni, vagy akár azok is, akik­nek a szü­lei, fel­me­női még a máso­dik világ­há­bo­rú előtt vagy azután kivándoroltak?

– Ez utób­bi­ra is van bőven pél­da: van­nak, akik újra fel­fe­de­zik őse­ik nyel­vét, pedig koráb­ban alig tud­tak magya­rul, de újab­ban meg­sze­ret­ték Magyar­or­szá­got, és vissza­köl­töz­nek. Dél-Ame­ri­ká­ból pél­dá­ul a mai szent­mi­sén is töb­be­ket lát­tam, aki­ket Magyar­or­szág befo­ga­dott, visszafogadott.

Nyu­ga­ton nagy a mobi­li­tás, a fluk­tu­á­ció, mind az egy­há­zi közös­sé­ge­ken belül, mind a magyar­sá­gon belül állan­dó­an vál­to­zik a közös­ség össze­té­te­le, főleg az utób­bi idő­ben. Az ’56-osok, a koráb­bi, de még az utá­nuk érke­ző mene­kül­tek sem jöhet­tek haza a dik­ta­tú­ra ide­jén; azóta meg­vál­toz­tak a tech­ni­kai esz­kö­zök, az újak már a média révén is állan­dó­an tud­ják tar­ta­ni a kap­cso­la­tot szü­lő­föld­jük­kel és hazánk­kal. Nap­ja­ink­ban gon­do­lok egyet, haza­jö­vök, és itt­hon töl­töm a sza­bad­sá­go­mat; ami­kor én kike­rül­tem Nyu­gat­ra, negy­ven­va­la­hány évvel ezelőtt, mind­er­re nem volt lehe­tő­ség, mások vol­tak a fel­té­te­lek és más volt a poli­ti­kai helyzet.

Koráb­ban más volt a magyar temp­lom­hoz, a magyar­ság­hoz és keresz­tény­ség­hez való hoz­zá­ál­lás, ragasz­ko­dás is a kül­föl­dön élő magya­rok köré­ben. Nap­ja­ink­ban sok magyar kiván­dor­ló szá­má­ra a keresz­tény érté­kek vagy a Szent István‑i örök­ség már egy­ál­ta­lán nem azt jelen­tik, amit koráb­ban: ami az elő­de­ik ese­té­ben még tel­je­sen ter­mé­szet­sze­rű volt, az nap­ja­ink­ban már kér­dé­ses. A 20. szá­zad ele­jén, ami­kor 1905-ben fel­épült az első magyar temp­lom az egye­sült álla­mok­be­li Cleve­land­ben, az akko­ri kiván­dor­lók leg­el­ső törek­vé­se az volt, hogy miha­ma­rabb magyar temp­lo­mot és isko­lát építsenek.

De ha már ten­den­ci­ák­ról beszé­lünk, akkor elő­ször is min­den­kit óvnék az álta­lá­no­sí­tá­sok­tól: a kül­föl­di magya­rok hely­ze­té­nek meg­íté­lé­se nagyon sok­szí­nű lehet. A kül­föl­di magya­rok álta­lá­ban fel­ve­szik a befo­ga­dó tár­sa­da­lom szo­ká­sa­it és men­ta­li­tá­sát is, ezért elég merész dolog len­ne egy­sé­ges kül­föl­di magyar­ság­ról beszél­ni. Van­nak kül­föl­dön élő magya­rok, a csa­lá­dok­nak is külön tör­té­ne­tük van; az egyik csa­lád hamar beol­vad, már a máso­dik gene­rá­ci­ó­val, de most hal­lot­tam olya­nok­ról is, akik még a hete­dik gene­rá­ció után is őrzik hitü­ket és magyarságukat.

Anyai nagy­anyám test­vé­re még a 20. szá­zad ele­jén kiván­do­rolt Dél-Ame­ri­ká­ba, Argen­tí­ná­ba, Cha­có­ba került, ezer kilo­mé­ter­re Bue­nos Aires­től. 1995-ben, ami­kor arra jár­tam, mint­egy húsz-huszon­öt leszár­ma­zott­já­ról szá­molt be egyik Bue­nos Aires­be került távo­li roko­nom, és elmond­ta, hogy ők vala­mennyi­en meg­őriz­ték a magyar nyel­vet, amit az elmúlt évek­ben az egyik Kőrö­si Cso­ma Sán­dor-ösz­tön­dí­jas is meg­erő­sí­tett nekem, miu­tán Cha­có­ból haza­tért. Annak ide­jén Domon­kos Lász­ló ver­bi­ta atya, a Bue­nos Aires‑i magyar lel­kész több­ször is meg­lá­to­gat­ta a cha­cói magya­ro­kat, misé­zett is nekik és ismer­te a csa­lád nem­zet­sé­gét. Elő­döm a kül­föl­di magyar lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­tá­ban, Mik­lós­há­zy Atti­la püs­pök atya úgy­szin­tén fel­ke­res­te a cha­cói magya­ro­kat, és misé­zett nekik. Elmond­ta, hogy a 35 – 40 fokos meleg­ben disz­nót vág­tak, ősi magyar szo­kás sze­rint hur­kát, kol­bászt készí­tet­tek, és ezek­kel ven­dé­gel­ték meg a kül­föl­di magya­rok akko­ri püspökét.

– Van­nak olyan magya­rok, akik már ele­ve a tri­a­no­ni hatá­ron túl­ról ván­do­rol­tak, ván­do­rol­nak tovább kül­föld­re, ez mennyi­re ját­szik sze­re­pet a pasztorációban?

– A 20. szá­zad ele­jén, de később is, való­ban az egész Kár­pát-meden­cé­ből ván­do­rol­tak ki magyar hon­fi­tár­sa­ink: Fel­vi­dék­ről, Kár­pát­al­já­ról, Erdély­ből, Dél­vi­dék­ről, Par­ti­um­ból, én még­is job­ban sze­re­tem, ha egy­ál­ta­lán nem teszünk különb­sé­get magyar és magyar között. Aki magyar­nak érzi magát, az nekem kül­föl­dön mind magyar, még ha nem is érti édes anyanyelvünket.

Sose felej­tem el azt a bér­mál­ko­zó kana­dai kis­lányt, aki nagy áhí­tat­tal figyel­te a szent­be­szé­de­met. Ez a kis­lány mint­egy száz kilo­mé­ter­ről járt be Edmon­ton­ba szü­le­i­vel, csak hogy fel­ké­szül­hes­sen a magyar bér­má­lás­ra. Bér­má­lás után meg­kér­dez­tem tőle a szü­lei tár­sa­sá­gá­ban: „Hát nem lett vol­na még­is egy­sze­rűbb a fel­ké­szü­lés a bér­má­lás­ra vala­hol ott, a lak­he­lyük köze­lé­ben?” A kis­lány kihúz­ta magát, és ha nem is éppen a leg­tisz­tább magyar­ság­gal, de büsz­kén mond­ta: „De én magyar vagyok!”

Nekem kül­föl­dön első­sor­ban a szív a fon­tos, az, hogy ki milyen szív­vel áll a magyar­ság­hoz, és nem az, hogy töri‑e vagy éppen éke­sen beszé­li a magyart.

– A pap­hi­ány, ami hazánk­ban is érző­dik, biz­to­san még inkább meg­mu­tat­ko­zik a kül­föl­di magya­rok pasztorációjában.

– Saj­nos hazai püs­pök test­vé­re­im egy­re rit­káb­ban tesz­nek sza­bad­dá papo­kat a kül­föl­di magyar lel­ki­pász­to­ri szol­gá­lat szá­má­ra. Az én fel­ada­tom az, hogy küzd­jek a kül­föl­di magya­rok lel­ki­pász­to­ri ellá­tá­sá­ért és lel­ki­pász­to­ro­kat kér­jek a helyi főpász­to­rok­tól erre az egy­ál­ta­lán nem könnyű misszi­o­ná­ri­u­si szol­gá­lat­ra. Elmond­ha­tó, hogy a kül­föl­di magya­rok köré­ben is sok hiva­tás szü­le­tett, de a több­sé­günk inkább vál­lal­ja a kényel­me­sebb­nek tűnő helyi, nem magyar szol­gá­la­tot. De kivé­te­lek is van­nak. Cleve­land­ben most egy olyan magyar plé­bá­nos szol­gál, aki már az Egye­sült Álla­mok­ban tanult, és ott lett egy­ház­me­gyés pap. Egy másik ugyan­csak az USA-ban lett pap, de egész éle­té­ben a magya­rok között szol­gált, és szol­gál még ma is 92 éve­sen. A leg­töb­ben még­is­csak elsze­gőd­tek a kényel­me­sebb helyi szol­gá­lat­ba, mert

a kül­föl­di magya­rok lel­ki­pász­to­ri szol­gá­la­ta nagyon kemény fel­adat. Aki ezt vál­lal­ja, misszi­ós mun­ká­ra vál­lal­ko­zik, a nagy világ­vá­ro­sok dzsun­ge­lé­ben kell meg­ke­res­nie elszór­tan élő honfitársainkat.

Azt mond­ják, hogy New York­ban mint­egy negy­ven­ezer magyar él a tizen­nyolc­mil­lió lakos között, de a magya­ro­kat meg kell talál­ni közöt­tük. És ez óri­á­si fel­adat. Sokan közü­lük nem is sej­tik, hogy egy­ál­ta­lán léte­zik magyar lel­ki­pász­to­ri szol­gá­lat az idegenben.

Több­fe­lé az is gond, hogy a kül­föl­di magyar temp­lo­mok kör­nyé­kén már alig vagy egy­ál­ta­lán nem élnek magya­rok. Elköl­töz­tek, kihal­tak, asszi­mi­lá­lód­tak. Más­hol ala­kul­tak új góc­pon­tok, magyar koló­ni­ák, ahol egy­ál­ta­lán nincs se magyar temp­lom, se Magyar Ház. Sokan nem is kere­sik a kap­cso­la­tot se a magya­rok­kal, se a magyar egy­há­zak­kal. Sokak szá­má­ra kül­föl­dön már nem jelent érté­ket sem a magyar­ság, sem a keresz­tény­ség. Közü­lük szá­mos ember­nek már itt­hon sem volt az. De van­nak ellen­ke­ző, pozi­tív tapasz­ta­la­tok is: egy kül­föl­di magyar Mün­chen­ben talál­ta meg a kap­cso­la­tot az Egy­ház­hoz. Haza­té­ré­se után meg­ír­ta nekem, hogy koráb­ban, itt­hon rend­sze­re­sen elment egy köze­li temp­lom előtt. Oda soha be nem lépett, és azt se tud­ta, hogy élet van ben­ne. Haza­té­ré­se után benyi­tott ebbe a temp­lom­ba, és meg­ta­lál­ta Istent, meg­ta­lál­ta saját keresz­tény közösségét.

Szer­ző: Ago­nás Szon­ja Fotó: Meré­nyi Zita, Lam­bert Attila

For­rás: magyar​ku​rir​.hu