Hírek Vélemények/Publicisztikák Együtt tesszük naggyá

Együtt tesszük naggyá

Korszakban ragadjunk vagy inkább korszakot alkossunk?

Visszatérő dinamikája a magyar közéletet beborító vitáknak, hogy mintakövetőnek vagy mintaformálónak, esetleg mintaadónak ­kell-e lennie az országot irányítók politikájának. Másként megfogalmazva a kérdést: elhisszük-e, hogy kis ország vagyunk, és kis országként mások érdekeihez kell alkalmazkodnunk, vagy tudatosítjuk magunkban, hogy a mögöttünk hagyott ezer év államisága feljogosít minket a történelmünk folytatására, a saját érdekeink mentén történő cselekvésre.

A dilemma persze végighúzódik múltunkon, újra és újra felbukkan. A számos alkalommal két tatár közé szorított ország sokszor nem tudta, melyik ujjába harapjon: nyugat vagy kelet, Német-római Császárság vagy Bizánc, Habsburgok vagy törökök – és a sort hosszasan lehetne folytatni. Voltak természetesen valóban daliás idők, sőt: gondoljunk csak az Árpádokra, az Anjoukra, a Hunyadiakra, de akár a kiegyezés korára. Trianon után persze kelepcébe került az ország, és még jobban belesodródott a külső hatalmak halálos ölelésébe: először a németekébe, majd a szovjetekébe. Ahogy Bethlen István emlékirataiban előbbi kapcsán, de általános érvénnyel idézte Goethét: „Ő csak dalolt, dalolva szólt, / megfogta mosolya: / a kar kinyúlt, utánahullt, / s nem látták már soha.”

A sors, a Jóisten kegyelméből azért végleg se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve sikerült megtartanunk a hazát a XX. század sorscsapásai közepette is. Az azonban most, a XXI. század első egyötöde után is tanulság, hogy Magyarország csak akkor volt sikeres, csak akkor tudott igazságához erőt szervezni, amikor nem rajta kívül álló viszonyítási pontokat keresett, hanem makacs és a kívülállók számára önzőnek tetsző módon a saját maga érdekét követte. Ha a magyar érdek egybeesik más, külső struktúrák érdekeivel, akkor természetesen a lehető legoptimálisabb helyzettel van dolgunk – ha azonban a kettő eltér egymástól, a halálunkba rohanunk, ha bekötött szemmel követjük az idegen szirénhangokat, csak azért, mert azok szépek.

Nézzük csak meg napjaink vitáit például az Európai Unióról! Az egyik oldal azt állítja és tételezi, hogy az Európai Unió egy önmagában vett cél, egy önmagában vett érték – az önmagába forduló érvelés lényege, hogy „közös értékeink azért közösek, mert azokat mindannyian osztjuk” („Common values that we all share”, ha valakinek ismerősen cseng ez az eurokrata blabla). A másik megközelítés azonban azt mondja, hogy az Európai Unió azért jó, mert tagságunk a magyar érdeket szolgálja – és addig jó, ameddig azt szolgálja. Eszerint tehát nem azért vagyunk az integráció részesei, mert az úgy elvontan és elviekben olyan szép és magasztos ideál, hanem azért, mert Magyarország abból profitál. (És jelenleg profitál – hogy mi lesz a 2027 utáni közös költségvetéssel a helyzet, azt majd meglátjuk akkor).

A „külpolitika-csinálás” idealistának nevezett iskolája a nemzetközi térben tehát az íróasztalok mellett kigondolt elveket helyezi a pőre érdekérvényesítés (f)elé – mely luxust nagyobb birodalmak (talán) megengedhetik maguknak olykor-olykor –, a realista felfogás azonban sarkos, de őszinte módon az adott ország érdekeit helyezi előtérbe a külkapcsolatok terén. És ez utóbbit kell követnie Magyarországnak is, legyen szó akár Washingtonról, Moszkváról, Brüsszelről vagy a Kárpát-medencei összefogásról. A gyakorlati érdekérvényesítés mellett ugyanakkor tagadhatatlanul van egy általános kérdés, amely nem kikerülhető, ha a jelenlegi magyar politikáról, döntéshozatalról beszélünk.

Mert ha jobban belegondolunk, a jelenlegi Magyarország alapvető kulcskérdése a következőkben összegezhető: fel tudja-e venni a harcot egy jobboldali kormány az életet és a politika területét egyre inkább eluraló globális liberalizmussal szemben? Kissé költőien fogalmazva, képes-e a magyar érdeket érvényesíteni a külső, intézményi nyomás és az átkaroló ideológiai hadművelet szküllái és kharübdiszei között? Egyfelől ugyanis tagadhatatlan, hogy a föderalista-globalista intézményrendszer képében most is jelen van a sokak számára „önmagában vett értékként” értelmezett külső igazodási pont; másfelől ennek szuverenitást lebontani igyekvő szervezeti tevékenységét erősen támogatja az egész nyugati civilizációt egyre jobban behálózó és érzékenyítő viszkózus gondolatkör, a nyílt társadalom eszmeisége.

Az általános nehézséget többek között pedig az is fokozza, hogy a fenti intézményi monstrumokra és tudati modellekre építő balliberális elit beleszokott a hatalomba. Úgy gondolják, hogy miután a maguk szája íze szerint alakították a nyugati kultúrkörben érvényesnek tekintett politikai modellt (lásd a liberális demokrácia világméretű győzelmével a történelem véget ér), és uralják is a korszellemet, csak ők kerülhetnek döntéshozói pozícióba. Egyszerűen saját személyi és gondolati dominanciájukat tekintik a természetes állapotnak a különböző társadalmi alrendszerekben (jog, kultúra, humántudományok stb.). Amint azonban valamilyen „tragédia” – például demokratikus választások – folytán a dolog nem így történik, a népet lehülyézik, a helyettük hatalmat gyakorlókat pedig populista fasisztáknak kiáltják ki. Majd ha utóbbiak bármelyik alrendszerhez hozzá mernek nyúlni (gazdaság, sajtó, művészet), akkor az „elitek” azonnal patáliát csapnak és diktatórikus beavatkozásról beszélnek – holott szimplán „csak” az ő már-már monopolisztikus hatalmuk megtörése történik. Nem csoda, hogy a balliberális elitek irtóznak a szuverenitástól: az integritás képviselőit autoriternek tekintik, uralmi igényeiket pedig a jog álcája mögé rejtik.

Ezzel a kettős – intézményi és szellemi – terrorral kell felvennie a harcot annak, aki érvényesíteni akarja manapság a magyar érdeket. Hogy visszautaljak a mintázatokhoz történő viszonyulásra: a nagy kérdés az, hogy a korszakban ragadunk-e vagy korszakot alkotunk-e. A korszakban ragadáshoz biztos recept, ha behódolunk az uralkodó korszellemnek, ha szó nélkül elfogadjuk, amit a „nemzetközi standardok” vagy az „uniós értékek” matricájával kötelező, alternatívát nem tűrő elfogadásra kínálnak. Korszakot alkotni ugyanakkor csak együtt tudunk: együtt azokkal a közép-európai népekkel, amelyekkel valójában közös a sorsunk, melyeknek a mentális immunrendszere még megmaradt, és melyeket korábban hamis és csalárd módon éppen a külső hatalmak folyton kijátszottak ellenünk. Ezt nem engedhetjük meg többet magunknak. Igaza volt Lánczi Andrásnak, amikor azt írta: „Élet-halál harcnak kell lennie egy politikai célnak. Ha nem az, egyből technikai-szakmai kérdéssé fog válni, egyben a megosztottság forrásává.” Igen: magyar igazságunk mellé most újra erőt kell szerveznünk, hogy együtt emelkedhessünk fel – hogy együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét!

Szánthó Miklós az Alapjogokért Központ igazgatója

Forrás: Magyar Nemzet