Együtt tesszük naggyá

Kor­szak­ban ragad­junk vagy inkább kor­sza­kot alkossunk?

Vissza­té­rő dina­mi­ká­ja a magyar közé­le­tet bebo­rí­tó viták­nak, hogy min­ta­kö­ve­tő­nek vagy min­ta­for­má­ló­nak, eset­leg min­ta­adó­nak ­kell‑e len­nie az orszá­got irá­nyí­tók poli­ti­ká­já­nak. Más­ként meg­fo­gal­maz­va a kér­dést: elhisszük‑e, hogy kis ország vagyunk, és kis ország­ként mások érde­ke­i­hez kell alkal­maz­kod­nunk, vagy tuda­to­sít­juk magunk­ban, hogy a mögöt­tünk hagyott ezer év álla­mi­sá­ga fel­jo­go­sít min­ket a tör­té­nel­münk foly­ta­tá­sá­ra, a saját érde­ke­ink men­tén tör­té­nő cselekvésre.

A dilem­ma per­sze végig­hú­zó­dik múl­tun­kon, újra és újra fel­buk­kan. A szá­mos alka­lom­mal két tatár közé szo­rí­tott ország sok­szor nem tud­ta, melyik ujjá­ba harap­jon: nyu­gat vagy kelet, Német-római Csá­szár­ság vagy Bizánc, Habs­bur­gok vagy törö­kök – és a sort hossza­san lehet­ne foly­tat­ni. Vol­tak ter­mé­sze­te­sen való­ban dali­ás idők, sőt: gon­dol­junk csak az Árpá­dok­ra, az Anjouk­ra, a Hunya­di­ak­ra, de akár a kiegye­zés korá­ra. Tri­a­non után per­sze kelep­cé­be került az ország, és még job­ban bele­sod­ró­dott a kül­ső hatal­mak halá­los öle­lé­sé­be: elő­ször a néme­te­ké­be, majd a szov­je­te­ké­be. Ahogy Beth­len Ist­ván emlék­ira­ta­i­ban előb­bi kap­csán, de álta­lá­nos érvénnyel idéz­te Goet­hét: „Ő csak dalolt, dalol­va szólt, / meg­fog­ta moso­lya: / a kar kinyúlt, utá­na­hullt, / s nem lát­ták már soha.”

A sors, a Jóis­ten kegyel­mé­ből azért vég­leg se el nem tűn­tünk, se oda nem vesz­tünk, hanem a latin, a ger­mán és szláv népek gyű­rű­jé­ben, külön­ál­ló minő­sé­gün­ket meg­őriz­ve sike­rült meg­tar­ta­nunk a hazát a XX. szá­zad sors­csa­pá­sai köze­pet­te is. Az azon­ban most, a XXI. szá­zad első egy­ötö­de után is tanul­ság, hogy Magyar­or­szág csak akkor volt sike­res, csak akkor tudott igaz­sá­gá­hoz erőt szer­vez­ni, ami­kor nem raj­ta kívül álló viszo­nyí­tá­si pon­to­kat kere­sett, hanem makacs és a kívül­ál­lók szá­má­ra önző­nek tet­sző módon a saját maga érde­két követ­te. Ha a magyar érdek egy­be­esik más, kül­ső struk­tú­rák érde­ke­i­vel, akkor ter­mé­sze­te­sen a lehe­tő leg­op­ti­má­li­sabb hely­zet­tel van dol­gunk – ha azon­ban a ket­tő eltér egy­más­tól, a halá­lunk­ba roha­nunk, ha bekö­tött szem­mel követ­jük az ide­gen szi­rén­han­go­kat, csak azért, mert azok szépek.

Néz­zük csak meg nap­ja­ink vitá­it pél­dá­ul az Euró­pai Uni­ó­ról! Az egyik oldal azt állít­ja és téte­le­zi, hogy az Euró­pai Unió egy önma­gá­ban vett cél, egy önma­gá­ban vett érték – az önma­gá­ba for­du­ló érve­lés lénye­ge, hogy „közös érté­ke­ink azért közö­sek, mert azo­kat mind­annyi­an oszt­juk” („Com­mon values that we all sha­re”, ha vala­ki­nek isme­rő­sen cseng ez az eurok­ra­ta blab­la). A másik meg­kö­ze­lí­tés azon­ban azt mond­ja, hogy az Euró­pai Unió azért jó, mert tag­sá­gunk a magyar érde­ket szol­gál­ja – és addig jó, amed­dig azt szol­gál­ja. Esze­rint tehát nem azért vagyunk az integ­rá­ció része­sei, mert az úgy elvon­tan és elvi­ek­ben olyan szép és magasz­tos ide­ál, hanem azért, mert Magyar­or­szág abból pro­fi­tál. (És jelen­leg pro­fi­tál – hogy mi lesz a 2027 utá­ni közös költ­ség­ve­tés­sel a hely­zet, azt majd meg­lát­juk akkor).

A „kül­po­li­ti­ka-csi­ná­lás” ide­a­lis­tá­nak neve­zett isko­lá­ja a nem­zet­kö­zi tér­ben tehát az író­asz­ta­lok mel­lett kigon­dolt elve­ket helye­zi a pőre érdek­ér­vé­nye­sí­tés (f)elé – mely luxust nagyobb biro­dal­mak (talán) meg­en­ged­he­tik maguk­nak oly­kor-oly­kor –, a rea­lis­ta fel­fo­gás azon­ban sar­kos, de őszin­te módon az adott ország érde­ke­it helye­zi elő­tér­be a kül­kap­cso­la­tok terén. És ez utób­bit kell követ­nie Magyar­or­szág­nak is, legyen szó akár Washing­ton­ról, Moszk­vá­ról, Brüsszel­ről vagy a Kár­pát-meden­cei össze­fo­gás­ról. A gya­kor­la­ti érdek­ér­vé­nye­sí­tés mel­lett ugyan­ak­kor tagad­ha­tat­la­nul van egy álta­lá­nos kér­dés, amely nem kike­rül­he­tő, ha a jelen­le­gi magyar poli­ti­ká­ról, dön­tés­ho­za­tal­ról beszélünk.

Mert ha job­ban bele­gon­do­lunk, a jelen­le­gi Magyar­or­szág alap­ve­tő kulcs­kér­dé­se a követ­ke­zők­ben össze­gez­he­tő: fel tudja‑e ven­ni a har­cot egy jobb­ol­da­li kor­mány az éle­tet és a poli­ti­ka terü­le­tét egy­re inkább elura­ló glo­bá­lis libe­ra­liz­mus­sal szem­ben? Kis­sé köl­tő­i­en fogal­maz­va, képes‑e a magyar érde­ket érvé­nye­sí­te­ni a kül­ső, intéz­mé­nyi nyo­más és az átka­ro­ló ideo­ló­gi­ai had­mű­ve­let szkül­lái és kha­rüb­di­szei között? Egy­fe­lől ugyan­is tagad­ha­tat­lan, hogy a föde­ra­lis­ta-glo­ba­lis­ta intéz­mény­rend­szer képé­ben most is jelen van a sokak szá­má­ra „önma­gá­ban vett érték­ként” értel­me­zett kül­ső iga­zo­dá­si pont; más­fe­lől ennek szu­ve­re­ni­tást lebon­ta­ni igyek­vő szer­ve­ze­ti tevé­keny­sé­gét erő­sen támo­gat­ja az egész nyu­ga­ti civi­li­zá­ci­ót egy­re job­ban behá­ló­zó és érzé­ke­nyí­tő visz­kó­zus gon­do­lat­kör, a nyílt tár­sa­da­lom eszmeisége.

Az álta­lá­nos nehéz­sé­get töb­bek között pedig az is fokoz­za, hogy a fen­ti intéz­mé­nyi monst­ru­mok­ra és tuda­ti model­lek­re épí­tő bal­li­be­rá­lis elit bele­szo­kott a hata­lom­ba. Úgy gon­dol­ják, hogy miu­tán a maguk szá­ja íze sze­rint ala­kí­tot­ták a nyu­ga­ti kul­túr­kör­ben érvé­nyes­nek tekin­tett poli­ti­kai modellt (lásd a libe­rá­lis demok­rá­cia világ­mé­re­tű győ­zel­mé­vel a tör­té­ne­lem véget ér), és ural­ják is a kor­szel­le­met, csak ők kerül­het­nek dön­tés­ho­zói pozí­ci­ó­ba. Egy­sze­rű­en saját sze­mé­lyi és gon­do­la­ti domi­nan­ci­á­ju­kat tekin­tik a ter­mé­sze­tes álla­pot­nak a külön­bö­ző tár­sa­dal­mi alrend­sze­rek­ben (jog, kul­tú­ra, humán­tu­do­má­nyok stb.). Amint azon­ban vala­mi­lyen „tra­gé­dia” – pél­dá­ul demok­ra­ti­kus válasz­tá­sok – foly­tán a dolog nem így tör­té­nik, a népet lehü­lyé­zik, a helyet­tük hatal­mat gya­kor­ló­kat pedig popu­lis­ta fasisz­ták­nak kiált­ják ki. Majd ha utób­bi­ak bár­me­lyik alrend­szer­hez hoz­zá mer­nek nyúl­ni (gaz­da­ság, saj­tó, művé­szet), akkor az „eli­tek” azon­nal patá­li­át csap­nak és dik­ta­tó­ri­kus beavat­ko­zás­ról beszél­nek – hol­ott szimp­lán „csak” az ő már-már mono­po­lisz­ti­kus hatal­muk meg­tö­ré­se tör­té­nik. Nem cso­da, hogy a bal­li­be­rá­lis eli­tek irtóz­nak a szu­ve­re­ni­tás­tól: az integ­ri­tás kép­vi­se­lő­it auto­ri­ter­nek tekin­tik, ural­mi igé­nye­i­ket pedig a jog álcá­ja mögé rejtik.

Ezzel a ket­tős – intéz­mé­nyi és szel­le­mi – ter­ror­ral kell fel­ven­nie a har­cot annak, aki érvé­nye­sí­te­ni akar­ja manap­ság a magyar érde­ket. Hogy vissza­utal­jak a min­tá­za­tok­hoz tör­té­nő viszo­nyu­lás­ra: a nagy kér­dés az, hogy a kor­szak­ban ragadunk‑e vagy kor­sza­kot alkotunk‑e. A kor­szak­ban raga­dás­hoz biz­tos recept, ha behó­do­lunk az ural­ko­dó kor­szel­lem­nek, ha szó nél­kül elfo­gad­juk, amit a „nem­zet­kö­zi stan­dar­dok” vagy az „uni­ós érté­kek” mat­ri­cá­já­val köte­le­ző, alter­na­tí­vát nem tűrő elfo­ga­dás­ra kínál­nak. Kor­sza­kot alkot­ni ugyan­ak­kor csak együtt tudunk: együtt azok­kal a közép-euró­pai népek­kel, ame­lyek­kel való­já­ban közös a sor­sunk, melyek­nek a men­tá­lis immun­rend­sze­re még meg­ma­radt, és melye­ket koráb­ban hamis és csa­lárd módon éppen a kül­ső hatal­mak foly­ton kiját­szot­tak elle­nünk. Ezt nem enged­het­jük meg töb­bet magunk­nak. Iga­za volt Lánczi And­rás­nak, ami­kor azt írta: „Élet-halál harc­nak kell len­nie egy poli­ti­kai cél­nak. Ha nem az, egy­ből tech­ni­kai-szak­mai kér­dés­sé fog vál­ni, egy­ben a meg­osz­tott­ság for­rá­sá­vá.” Igen: magyar igaz­sá­gunk mel­lé most újra erőt kell szer­vez­nünk, hogy együtt emel­ked­hes­sünk fel – hogy együtt tegyük naggyá a Kárpát-medencét!

Szánt­hó Mik­lós az Alap­jo­go­kért Köz­pont igazgatója

For­rás: Magyar Nemzet