Hírek Morzsák Egy­kor kemény dro­gos volt, most máso­kon segít- Baj­csi Norbert

Egy­kor kemény dro­gos volt, most máso­kon segít- Baj­csi Norbert

Meg­jár­ta a bör­tönt, lopott az anya­gért, éve­ket élt az utcán, végül a zárt­osz­tály­ra sem fogad­ták be Baj­csi Nor­ber­tet, aki­nek az éle­te akkor vég­leg for­du­ló­pont­ra jutott. Meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ról és meg­té­ré­sé­ről beszél­get­tünk egy nagyon meg­in­dí­tó inter­jú során, mely­ben azt is elmond­ta, milyen veszé­lyek lesel­ked­nek a fia­ta­labb generációkra. 

Nem egyik pil­la­nat­ról a másik­ra esik bele vala­ki egy füg­gő­ség­be. Hogyan nézett ki ennek a folya­ma­ta a te éle­ted­ben? Mikor talál­koz­tál elő­ször a drogokkal?

Egy­ke gye­rek vagyok és a szü­le­im mind a ket­ten alko­ho­lis­ták. Nekem már gyer­mek­kor­ban, a leg­el­ső emlé­ke­im között meg­je­le­nik a füg­gő­ség. Az édes­apám egy masszív alko­ho­lis­ta volt, az a faj­ta, aki sokat dol­go­zott, de még töb­bet ivott. Az édes­anyám akko­ri­ban nem nagyon ivott, de én ebben nőt­tem fel, hogy lát­tam édes­apá­mat inni, ami miatt foly­ton vesze­ke­dés volt ott­hon. Sok­szor jöt­tek ki hoz­zánk a men­tők, a rend­őrök, gyak­ran mene­kül­tünk édes­anyám­mal a szom­szé­dok­hoz is.

Ben­ned ez nem indí­tott el egy­faj­ta elha­tá­ro­zást, hogy más­hogy sze­ret­néd élni az életedet?

Gyű­löl­tem az alko­holt meg a dohány­zást, mivel azt lát­tam egész gyer­mek­ko­rom­ban, hogy ott­hon min­dig a pia irá­nyít, meg füst­ben áll a lakás. Ez szá­mom­ra undo­rí­tó volt. Ami­kor elvál­tak a szü­le­im, akkor én az édes­anyám­mal marad­tam és azt gon­dol­tam, hogy így lesz jobb. Azon­ban nagyon hamar jött egy neve­lő­apa, aki sok­kal rosszabb volt édes­apám­nál. Egy bör­tön­vi­selt ember, aki szin­tén alko­ho­lis­ta, mel­let­te gyógy­szer­füg­gő is, ráadá­sul mel­let­te édes­anyám is elkez­dett komo­lyab­ban inni és gyógy­sze­rez­ni. Ők a mai napig együtt van­nak, és ugyan­ezt az éle­tet folytatják.

Az isko­lai éve­id­re ez milyen hatás­sal volt?

Én nagyon zár­kó­zott gyer­mek vol­tam az isko­lá­ban, főleg alsó tago­zat­ban, mert ott­hon belém táp­lál­ták, hogy nem sza­bad erről beszél­ni. Ren­ge­teg titok volt, az édes­apám elvitt kocs­máz­ni, arról nem sza­ba­dott édes­anyám­nak beszélni…stb. Nagyon zár­kó­zott vol­tam, mert nem tud­tam, hogy miről sza­bad egy­ál­ta­lán beszélni?

Az isko­lá­ban kikö­zö­sí­tett vol­tam a szü­le­im miatt, mert volt olyan pár­szor, hogy része­gen jöt­tek be értem a suliba.

Én mély­sze­gény­ség­ben nőt­tem fel emi­att. Ami­kor a neve­lő­apám meg­ér­ke­zett, akkor már fel­ső tago­za­tos vol­tam, és ez a még rosszabb hely­zet, ami­be kerül­tem, egy értet­len­sé­get szült ben­nem. A tanul­má­nyi ered­mé­nye­im lerom­lot­tak, a visel­ke­dé­sem egy sün­disz­nó­hoz volt hason­ló: nem hagy­tam, hogy cikiz­ze­nek, ezért én let­tem az, aki máso­kat pro­vo­kált. A nyolc­osz­tály után fel­vet­tek egy szak­mun­kás­kép­ző­be, de ott már csak fél évet jár­tam, mert elta­ná­csol­tak a visel­ke­dé­sem és a jegye­im miatt. Onnan­tól ott­hon azt érez­tem, hogy kita­szí­tott let­tem. A neve­lő­apám nagyon rosszul bánt velem és azt érez­tem, hogy nem sze­ret­nek ott­hon, ezért elkezd­tem csa­va­rog­ni. Isko­lá­ba nem jár­tam, azt az időt is ki kel­lett töl­te­nem. Lakó­te­le­pen nőt­tem fel, és egy idő­sebb ban­dá­hoz csa­pód­tam, aki­ket a téren talál­tam. Ők már drog­fo­gyasz­tók vol­tak, elő­ször ők kínál­tak meg füves cigi­vel. Egy mini­má­lis féle­lem volt ben­nem ezzel kap­cso­lat­ban, de sze­ret­tem vol­na vala­ho­va tar­toz­ni, és úgy tekin­tet­tem rájuk, mint­ha ők len­né­nek a családom.

Az első füve­zés nem sok min­dent adott, viszont meg­nyi­tot­ta a töb­bi drog felé a kaput, mert már nem volt ben­nem féle­lem sem.

Amfe­ta­min, speed, exta­sy, LSD, a hero­int is kipró­bál­tam, de nem sok­szor hasz­nál­tam, mert az az álla­pot nekem nem jött be annyi­ra, mint a disz­kó­dro­gok. Ennek volt egy folya­ma­ta, azt hit­tem, hogy kezem­ben tar­tom a kont­rollt, azt hit­tem, én irá­nyí­tom a szen­ve­dély­be­teg­sé­ge­met, és tudok nemet mon­da­ni. Fel­ol­dód­tak a gát­lá­si­am, nem szo­rong­tam, sok­kal maga­biz­to­sabb vol­tam, és a lel­ki fáj­dal­ma­i­mat el tud­tam egy ide­ig feled­ni. Egy illú­zió volt ez, azt hit­tem, ez a boldogság.

Mi tör­tént ezek után?

Már két éve anya­goz­tam, de még egy korty alko­holt sem ittam és nem is dohá­nyoz­tam, mert annyi­ra ben­nem volt az undor az ott­ho­ni élmé­nye­im miatt. De a két év dro­go­zás után azért elő­jöt­tek a hát­rá­nyok is: töb­bet kel­lett használnom;

ami­kor lejöt­tem az anyag­ról, akkor sok­kal feszül­tebb vol­tam és üresebb.

Már lát­szott, hogy ez egy illú­zió, egy hamis bol­dog­ság. Egy­szer, ami­kor jöt­tem le az anyag­ról, akkor nyá­ron egy kocs­má­ban vol­tunk a bará­ta­im­mal és akkor ittam éle­tem­ben elő­ször alko­holt. Az első pohár sör után alko­ho­lis­ta let­tem, onnan­tól kezd­ve már vegye­sen hasz­nál­tam a ket­tőt, és min­den nap ittam.

Akko­ri­ban nem dolgoztál.

Ezzel a ban­dá­val lóg­tam min­dig együtt és ötle­tel­tünk, hogyan sze­rez­zünk pénzt. A díle­rek is adtak nekünk ötle­te­ket, így elkezd­tünk lop­ni, aztán jött a töb­bi. Pin­cé­ket tör­tünk fel, és bol­to­kat. A leg­több­ször meg­ver­tek vagy elza­var­tak min­ket, és mivel fia­tal­ko­rú vol­tam, anyu­kám hozott el min­dig a rend­őr­ség­ről. Egy­szer volt egy nagyobb bal­hénk, ami­kor egy ékszer­bol­tot rámol­tunk ki. Ami­kor azzal lebuk­tunk, akkor lecsuk­tak a fia­tal­ko­rú­ak bör­tö­né­be. Egy év négy hóna­pot vol­tam bent 17 évesen.

Az ele­jén fél­tem, mert a fil­mek­ből van egy kép az ember fejé­ben a bör­tön­ről – sok­szor olyan, vagy még annál is brutálisabb.

De nekem lel­ki­leg volt a leg­rosszabb, mert körül­néz­tem, és azt lát­tam, hogy mind­egyik fiú ugyan­olyan, mint én. Hason­ló szü­lők, hason­ló érdek­lő­dé­si kör, ugyan­az az élet­fel­fo­gás, és akkor jöt­tem rá, hogy jó helyen vagyok, mert oda­va­ló vagyok. Ezzel rossz volt szem­be­sül­ni. Neve­lő cél­za­ta nem volt ennek, nem let­tem jobb ember tőle, mert bent rászok­tam az erő­sebb gyógy­sze­rek­re, nyug­ta­tók­ra is. Abban az idő­ben a bör­tön­or­vo­sok nem tud­tak mit kez­de­ni a dro­go­sok­kal, ők írták fel nekem a gyógy­sze­re­ket. Kicsit olyan volt, mint egy bűnö­ző­aka­dé­mia – sok hason­ló ember között még töb­bet tanul­tam a bűnözésről.

Nem merült fel ben­ned ebben az idő­ben, hogy mást sze­ret­nél kez­de­ni az életeddel?

Min­dig érez­tem, hogy más leszek, és ki fogok ebből az egész­ből tör­ni. Csak rossz felé sza­kad­tam ki. Ami­kor kijöt­tem, akkor szem­be­sül­tem azzal, hogy a régi bará­ta­im kez­de­nek elzül­le­ni. Amíg én bent vol­tam, addig ők még kemé­nyeb­ben tol­ták a dro­got, tehát raj­tuk job­ban lát­szott, hogy kez­de­nek szét­hul­la­ni. A bör­tön után nem nagyon volt segít­sé­gem, és nem nagyon tud­tam magam­mal mit kez­de­ni, ezért végül ugyan­az lett. Csak az vál­to­zott, hogy amit eddig erős össze­tar­tás­nak és barát­ság­nak érez­tem, az széthullott.

A bör­tön­vi­selt­ség meg­nyi­tott szá­mom­ra kapu­kat a bűnö­zők között, job­ban elfogadtak.

Azt érez­tem, hogy ebből már nem lehet kisza­kad­ni. Olyan hely­zet­be hoz­tak, hogy zsa­rol­ha­tó vol­tam, pénzt adtak köl­csön, ami­ért le vol­tam felé­jük köte­lez­ve. Eze­ket a bűn­cse­lek­mé­nye­ket már nem jó érzés­sel követ­tem el – bár fizi­ka­i­lag nem bán­tot­tam soha sen­kit. Köz­ben lett egy meny­asszo­nyom, és ez egy kicsit elte­rel­te a figyel­me­met, de a drog is erő­sebb lett. Az éle­tem örök tar­to­zás és ret­te­gés lett onnan­tól kezd­ve. Az ügye­im miatt aztán újra bör­tön­be kerül­tem, de már fel­nőtt­ként, össze­sen három évet vol­tam bent. Abban az idő­ben (2003−2006) Magyar­or­szág leg­kor­rup­tabb bör­tö­né­be kerül­tem – később le is vál­tot­tak min­den­kit. Ott min­den nap hoz­zá lehe­tett jut­ni a dro­gok­hoz a bör­tö­nön belül. A meny­asszo­nyom köz­ben elha­gyott, én pedig elvesz­tet­tem min­den moti­vá­ci­ó­mat. A bör­tön­ben letet­tem a kőmű­ves szak­mát, de egyéb­ként min­den­nap anya­goz­tunk, egy­más­sal üzle­tel­tünk, min­den­hez hoz­zá tud­tam jutni.

Lel­ki­leg hogyan élted meg?

Ebben az idő­ben már nagyon sokat imád­koz­tam Isten­hez. Gyer­mek­ko­rom óta volt egy isten­ké­pem. Én elhit­tem, hogy van Isten, és arra volt Ő nekem jó, hogy tud­tam kihez beszél­ni, bár azt érez­tem, hogy soha nem jött tőle segít­ség, még­is elfo­gad­tam, hogy van. Abban az idő­ben isten­fé­lő ember vol­tam. Képes vol­tam Isten­hez úgy imád­koz­ni, hogy ne kap­ja­nak el a rend­őrök, ennyi pénzt tud­jak sze­rez­ni; ilyen volt az isten­ké­pem. A három év alatt elkez­dett egy picit job­ban érde­kel­ni a hit, de nem jött át.

Elmen­tem az isten­tisz­te­le­tek­re is a bör­tön­ben, de az tel­je­sen más­ról szólt: a rabok ott tud­tak egy­más­sal üzletelni.

Bár emi­att nem érin­tett meg, tudom, hogy Isten akkor már csa­lo­ga­tott magához.

Mi tör­tént, miu­tán szabadultál?

Ami­kor kijöt­tem három év után, akkor egy óri­á­si csa­ló­dás volt ben­nem. Magam felé, a bűnö­ző élet­mód felé, a bará­ta­im felé – akik egy­szer sem láto­gat­tak meg.

Meg­fo­gad­tam, hogy ami­kor kijö­vök, akkor sza­kí­ta­ni fogok ezzel az élet­mód­dal és egy új éle­tet kezdek.

Viszont nem tud­tam, hogyan? Sosem mozog­tam a civil élet­ben, nem tud­tam, hogyan talál­jam meg magam ben­ne. Viszont itt már Isten nagyon erő­tel­je­sen bele­nyúlt az éle­tem­be. Meg­is­mer­tem egy lányt, aki később a fele­sé­gem lett, és olyan anya­gi körül­mé­nyek közé kerül­tem, ami­ről koráb­ban csak álmod­ni mer­tem. Lett mun­ka­he­lyem – bár volt ben­nem féle­lem, mert 27 éve­sen lett ez az első mun­ka­he­lyem. Volt ben­nem bizo­nyí­tá­si vágy, és elkezd­tem egy nor­má­lis éle­tet élni, csak azt gon­dol­tam, hogy kéz­ben tudom tar­ta­ni a dro­go­zást. Egy bol­dog kap­cso­lat­ban éltem, meg­volt min­de­nünk, de ben­nem volt egy nagyon nagy űr, és azt hit­tem, hogy ez a drog miatt van. Újra bele­es­tem. Öt évig vol­tunk együtt a fele­sé­gem­mel, de ennek az lett a vége, hogy min­den­na­pos­sá vált a dro­go­zás, és már a párom előtt sem tud­tam tit­kol­ni. Válás lett a vége. Ami­kor ez ben­nem tuda­to­sult, akkor össze­dőlt körü­löt­tem egy világ. Egy lakás rám maradt a válás után, de nem tud­tam meg­emész­te­ni a kudar­cot, és önpusz­tí­tó élet­mód­ba kezd­tem. Min­den­nap anya­goz­tam, sze­ren­cse­já­té­koz­tam, elver­tem a laká­so­mat. Hét hónap után nem maradt sem­mim, utcá­ra kerültem.

Utá­na mi történt?

Három évig vol­tam az utcán, lép­cső­há­zak­ban húz­tam meg magam, drog­ta­nyá­kon, fel­tört házak­ban. Ez a három év arról szólt, hogy tisz­ta órá­im is alig vol­tak. Pró­bál­tam több­ször is öngyil­kos len­ni, de min­dig meg­ma­rad­tam, amit nem értet­tem. Volt egy pszi­chi­kai össze­om­lá­som és a rend­őrök bevit­tek a zárt osz­tály­ra. Ott szem­be­sül­tem azzal elő­ször, hogy nagyon hama­ro­san meg fogok hal­ni, ha így foly­ta­tom. Ami­kor onnan kien­ged­tek, akkor ugyan­úgy vissza­es­tem, még rosszabb álla­pot­ba kerül­tem. Annyi menek­vé­sem volt, hogy vissza­men­tem a zárt osz­tály­ra, mert tud­tam, hogy oda felvesznek.

Azért men­tél, mert volt ben­ned egy aka­rat­erő a vál­to­zás felé, vagy sze­ret­tél vol­na tetőt a fejed fölé?

Mind a ket­tő. Tud­tam, hogy az utcán én már nem bírok olyan álla­pot­ban len­ni, és sze­ret­tem vol­na, ha vala­mi tör­tén­ne vég­re, mert már nem bír­tam azt az éle­tet foly­tat­ni. Azon­ban nem lát­tam a kiutat. Fel­vet­tek újra, akkor öt hetet vol­tam bent, mert annyi­ra le volt gyen­gül­ve a szer­ve­ze­tem, hogy az utcán meg­hal­tam vol­na. Ami­kor elen­ged­tek, akkor azon­nal ugyan­úgy bele­es­tem a füg­gés­be, még rosszabb álla­pot­ba kerül­tem és újra el akar­tam ját­sza­ni ezt a kört. Akkor for­dult meg az éle­tem, ami­kor vissza­men­tem és gya­kor­la­ti­lag kizár­tak onnan. Össze­om­lott min­den és leper­gett az éle­tem a sze­mem előtt, mert olyan ember let­tem, aki még oda sem jó. Annyi­ra a vége­met érez­tem abban a pil­la­nat­ban, hogy leder­med­tem és csak áll­tam az ajtó előtt vagy két percig.

Isten akkor nyúlt bele a leg­job­ban az életembe,

mert ahogy ott áll­tam, kijött egy hölgy és adott egy cet­lit egy cím­mel, hogy keres­sem fel őket, mert tud­nak segí­te­ni. Ez Szé­kes­fe­hér­vá­ron az Egész­ség­dokk címe volt, ahol aktív anya­go­sok­nak segí­te­nek, hogyan tud­nak leáll­ni vagy rehab­ra men­ni. Az volt a dur­va az egész­ben, hogy vala­mi­ért erő­re kap­tam és men­tem, hogy fel­ke­res­sem ezt a címet. Pedig előt­te három évig arra sem vol­tam képes, hogy új sze­mé­lyi iga­zol­ványt csi­nál­tas­sak magam­nak. Így vissza­néz­ve Isten már olyan szin­ten mun­kál­ko­dott, hogy belép­tem a Egész­ség­dokk­ba és ott dol­go­zott egy srác, aki már öt éve tisz­ta volt és én ismer­tem, mert koráb­ban együtt anya­goz­tunk. Elég volt ránéz­ni, hogy tisz­ta és meg­vál­to­zott. Ő egy­ből annyit mon­dott, hogy hol­nap men­jek vissza – kíván­csi volt arra, hogy komo­lyan gondolom‑e. Más­nap ott ült egy másik srác is, aki egy éve volt tisz­ta, és őt is az utcá­ról ismertem.

Elmond­tam nekik, hogy meg­te­szek bár­mit, de én is sze­ret­nék úgy élni, mint ők. Gya­kor­la­ti­lag könyörögtem.

Lát­ták, hogy komo­lyan gon­do­lom, viszont annyi­ra le vol­tam gyen­gül­ve, hogy beutal­tak a pszi­chi­át­ri­á­ra, hogy kicsit fel­erő­söd­jek, mielőtt tud­nak fogad­ni Rác­ke­reszt­úron [MRE KIMM Rác­ke­reszt­úri Drog­te­rá­pi­ás Ott­hon – a szerk.]. Az összes reha­bon van egy váró­lis­ta, vala­mi­kor három hóna­pot is vár­ni kell, én annyi időt nem tud­tam vol­na túl­él­ni. Isten itt már olyan erő­sen műkö­dött és segí­tett nekem, hogy ami­kor kijöt­tem a pszi­chi­át­ri­á­ról, akkor meg­tud­tam, hogy vala­mi­ért a váró­lis­tán elő­re­ke­rül­tem. Volt hat napom, azt kel­lett vala­ho­gyan túl­él­nem, mielőtt beme­gyek. Tud­tam, hogy anya­goz­ni fogok és inni, viszont fél­tem attól, hogy eltű­nök. Tud­tam, hogy ez az utol­só esé­lyem, ezért fel­ke­res­tem egy hero­in-füg­gő isme­rő­sö­met, aki­nek volt egy saját laká­sa. Mond­tam neki, hogy hat nap­ra sze­ret­ném meg­húz­ni maga­mat, de a végén akár­mi tör­té­nik, kísér­jen be engem az Egész­ség­dokk­ba, hogy meg­kap­jam a papí­ro­kat és mehes­sek rehab­ra. Ez így is tör­tént, a hat nap alatt ugyan­úgy anya­goz­tam, az utol­só nap is, ami­kor elin­dul­tam a rehab felé.

Akko­ri­ban milyen szert használtál?

Már meg­je­len­tek ezek a dizáj­nerdro­gok, meg alko­holt és gyógy­szert. Nem hero­i­noz­tam. Az Egész­ség­dokk­ban kap­tam pénzt vonat­ra, hogy men­jek el Szé­kes­fe­hér­vár­ról Mar­ton­vá­sár­ra, ahol vár­ni fog egy sofőr, aki elvisz a rehab­ra. Fel­száll­tam a vonat­ra, és jöt­tek a kéte­lyek. Tény­leg ezt aka­rom? Bezá­rat­ni maga­mat egy évre? Már azon vol­tam, hogy leszál­lok a vonat­ról Mar­ton­vá­sár előtt. Azon­ban az utol­só meg­ál­ló Baracs­ka volt – ahol ott a börtön‑, és ezt egy iste­ni jel­nek vél­tem. Ha most leszál­lok, akkor megint az lesz, mint régen. Nem száll­tam le, adtam egy esélyt a dolog­nak. Ami­kor a sofőr­rel talál­koz­tam, akkor nagyon fur­csa volt, hogy berak­ta a cso­mag­ja­i­mat az autó­ba, átölelt, ked­ves volt velem. Nem értet­tem, mi fog tör­tén­ni. Rác­ke­reszt­úron egye­sé­vel oda­jöt­tek a srá­cok – vol­tak vagy har­min­can – és min­den­ki egye­sé­vel átölelt. Meg­ha­tód­tam, nem tud­tam mit kez­de­ni a helyzettel.

Engem az utol­só három évben sen­ki nem ölelt meg, nem volt egy ked­ves sza­va hozzám.

Viszont ott segí­tő­ké­szek vol­tak, örül­tek nekem, biz­tat­tak. Vad­ide­ge­nek sze­ret­nek úgy, hogy nem ismer­nek? Nem tud­tam mit kez­de­ni ezzel a helyzettel.

Más­ra számítottál?

Igen, azt hit­tem, olyan lesz, mint a bör­tön. Itt is olyan srá­cok közé kerül­tem, akik ugyan­úgy volt bűnö­zök és lehe­tet­len­nek tűnt, hogy ők így fogad­ja­nak. Az első két hét­ben nagyon érez­tem a segít­sé­gü­ket, és miat­tuk nem adtam fel. Az éle­tem leg­rosszabb két hete követ­ke­zett: gyógy­sze­rek nél­kül kel­lett lejön­nöm az anyag­ról, a piá­ról a gyógy­szer­ről. Nem volt étvá­gyam, éjsza­ka, ha egy órát tud­tam alud­ni, azt is ret­te­gés­ben. Egy­szer mele­gem volt, egy­szer fáz­tam, a moz­gás­ko­or­di­ná­ci­óm olyan rossz volt, hogy a falat kel­lett fog­nom, hogy ne essek össze. De ezek a srá­cok folya­ma­to­san segí­tet­tek és biz­tat­tak, hogy jobb lesz. Ami­kor elmúlt a fizi­kai elvo­nás, akkor job­ban érez­tem magam. Utá­na viszont jött a nehe­zebb része, mert éle­tem­ben elő­ször, húsz év után, tisz­ta fej­jel kel­lett a múl­tam­mal szem­be­néz­ni. Most nem volt az a mene­kü­lő útvo­nal, amit az anyag jelen­tett. Ez egy kőke­mény mun­ka volt.

Nyi­tott voltál?

Az ele­jén nem. Azt lát­tam ott, hogy ezek a srá­cok szin­te bol­do­gok és jól érzik magu­kat. Jöt­tek olyan régi kli­en­sek, akik három, négy, öt, tíz éve tisz­ták és lejöt­tek a csa­lád­juk­kal, mesél­tek az éle­tük­ről. Ez egy jó útnak tűnt, csak elér­he­tet­len­nek. Hogy fogok én attól meg­vál­toz­ni, hogy itt vagyok egy évig és beszél­ge­tek? Szé­pen las­san elkezd­tem maga­mon is lát­ni a vál­to­zást. De a leg­na­gyobb prob­lé­mám a bűn­tu­dat volt, mert ráéb­red­tem arra, hogy mennyi bűnöm volt. Olyan dol­go­kat is meg­ta­nul­tam bent, hogy bocsás­sak meg min­den­ki­nek az éle­tem­ben, aki vala­ha elkö­ve­tett elle­nem vala­mit. Ez ment, viszont

nagyon soká­ig kép­te­len vol­tam magam­nak megbocsátani.

Ez egy refor­má­tus rehab, és van bib­lia­óra és isten­tisz­te­let, kap­tam Bib­li­át is, és figyel­mes vol­tam, de még nem vol­tam rá nyi­tott. A hit­ből az a rész érde­kelt, hogy lát­tam azo­kat, akik meg­tér­tek és volt egy tisz­ta­ság a sze­mük­ben. Úgy tud­tak Isten­ről beszél­ni, mint én régen az anyag­ról vagy egy sze­re­lem­ről. Lát­tam, hogy ők bol­do­gok attól, hogy van hitük, és ez engem is érde­kelt. Bár olvas­tam a Bib­li­át, nem értet­tem, azon­ban kapasz­kod­tam belé. Kihar­col­tam, hogy az intéz­mény­ve­ze­tő, Erdős Esz­ter lel­kész­nő keresz­tel­jen meg engem. Abban bíz­tam, hogy ettől majd min­den magá­tól fog jön­ni. Ami­kor meg­in­dult a kereszt­ség­re való fel­ké­szí­tés folya­ma­ta, akkor köz­ben tér­tem meg egy nem hagyo­má­nyos bib­lia­órán. Egy helyet­te­sí­tő lel­kész bera­kott egy néma vide­ót, amin egy kis­lány éle­tét játsszák el, aki a nehéz­sé­gek­ben min­dig a have­rok, az ital és a drog felé for­dul, de Isten végig ott van mögöt­te. Az éle­té­ben azon­ban bekö­vet­ke­zik egy tra­gé­dia, ami­kor elfor­dul­nak tőle a bará­tai, öngyil­kos akar len­ni, és akkor vala­mi­ért a háta mögé néz, és ész­re­ve­szi, hogy Isten ott volt végig mögöt­te. Aho­gyan ezt meg­néz­tem, annyi­ra azo­no­sul­tam a tör­té­net­tel, hogy meg­ér­tet­tem az egész éle­te­met. Nem én vol­tam a nehéz­sé­gek és tra­gé­di­ák köze­pet­te az erős vagy a bátor, hanem sok­szor elfo­gyott az én erőm és Isten min­dig megmentett.

Tuda­to­sult ben­nem, hogy Isten veze­tett oda, hogy vég­re egy­szer tisz­ta fej­jel talál­koz­zam a hittel.

Akkor fel­áll­tam min­den­ki előtt és elmond­tam, hogy meg­tér­tem. Érzel­mi­leg ezt meg­él­ni leír­ha­tat­lan volt, úsz­tam a bol­dog­ság­ban. Tény­leg úgy éltem meg, hogy bűn­bo­csá­na­tot kap­tam és meg­kap­tam Isten­től a kegyel­met, és el van felejt­ve az óem­be­rem, lett egy új ember. Hete­kig ebben a bol­dog­ság­ban úsz­tam, min­den­ki­nek mesél­tem és lel­ke­sen mond­tam a töb­bi­ek­nek, hogy itt van velünk Rác­ke­reszt­úron az Isten. Lehet, hogy páran hülyé­nek is néz­tek, de nem érde­kelt, mert tény­leg értet­tem az Iste­ni kötő­dést. Érde­kes módon onnan­tól, ami­kor olvas­tam a Bib­li­át, már nem­csak a betű­ket lát­tam, hanem jöt­tek át a gon­do­la­tok is a tör­té­ne­tek­ből. Nagyon sokat olvas­tam Lukács evan­gé­li­u­mát, ami­ben sok szó van a bűnö­sök­ről és min­den tör­té­net­tel azo­no­sul­ni tud­tam. Az elve­szett báránnyal, azzal, hogy értünk jött le, bűnö­sö­kért. Olyan szin­ten kicse­rél­tek, hogy én főz­tem a kávét reg­gel, min­den­ki­hez ked­ves vol­tam és sze­re­tet­tel for­dul­tam felé­jük. 15 hóna­pot vol­tam ott össze­sen, és tel­je­sen meg­vál­toz­tam. Ami­kor kiköl­töz­tem, akkor két évet vol­tam még szin­tén a Válasz­út Misszi­ó­hoz köt­he­tő támo­ga­tott lak­ha­tás­ban, ahol vol­tak köte­le­zett­sé­gek, hogy tisz­ta marad­jon az ember, cso­por­tok­ra jár­jon, legyen sta­bil mun­ká­ja, rak­jon fél­re belő­le. Keres­tem magam­nak gyü­le­ke­ze­tet, jár­tam bib­lia­órák­ra, volt mun­ka­he­lyem az épí­tő­ipar­ban és elkez­dett kitel­je­sed­ni az éle­tem. Tud­tam, hogy az Isten­nel való kap­cso­la­tom volt mind­vé­gig az az űr ben­nem, amit én az anya­go­zás hiá­nyá­nak tud­tam be.

Isten­nel tény­leg tel­jes lett az éle­tem és elin­dult egy olyan folya­mat, hogy azt hit­tem, már tel­je­sen rend­ben van az életem.

Viszont azt érez­tem, hogy ez kevés, és Isten arra hívott el, hogy én is segít­sek máso­kon, aho­gyan raj­tam segí­tet­tek. Elő­ször elkezd­tem önkén­tes mun­ká­kat vál­lal­ni a civil mun­kám mellett;

én, aki koráb­ban képes vol­tam máso­kat meg­lop­ni, most ingyen dol­goz­tam az emberekért.

De még min­dig ben­nem volt, hogy job­ban is tud­nék szol­gál­ni. Akkor jöt­tek az isko­lai drog­pre­ven­ci­ók, egy­re töb­bet hív­tak bizony­sá­got ten­ni, egy másik gyü­le­ke­zet­be is elkezd­tem jár­ni Buda­pes­ten és ott ismer­tem meg a meny­asszo­nyo­mat, aki szin­tén egy fel­épü­lő füg­gő. A múl­tam­ról készült egy mono­drá­ma, amit szín­ház­ban fog­nak elő­ad­ni, ha a jár­vány enge­di, ezzel sze­ret­nénk jár­ni az orszá­got. A Kál­vin Kiadó pedig elfo­gad­ta az önélet­raj­zi köny­ve­met, ami elvi­leg ebben az évben jele­nik meg. Az épí­tő­ipar­ban dol­go­zom, a főnö­köm is keresz­tény és a kol­lé­gá­im is. Jelen­leg öten dol­go­zunk együtt, akik mind Rác­ke­reszt­úron gyó­gyul­tunk, és sze­ret­nénk minél több ember­nek esélyt adni, akik sze­ret­né­nek új éle­tet kez­de­ni. Nekem ez a nagy álmom, hogy lét­re­hoz­has­sunk egy olyan nagy mun­ka­he­lyet, ahol ezek a srá­cok együtt tud­nak dol­goz­ni. Azért az fur­csa, hogy az épí­tő­ipar­ban lét­re lehet hoz­ni egy olyan mun­ka­he­lyet, ahol nem isz­nak vagy drogoznak.

Nagyon sok csa­lá­dot érint vala­mi­lyen módon a füg­gő­ség­gel való meg­küz­dés. Mi az, amit te az isko­lák­ban el szok­tál mon­da­ni a gye­re­kek­nek? Mire mutatsz rá?

Nagyon fon­tos­nak tar­tom, hogy tud­ja­nak kér­dez­ni és mer­je­nek őszin­ték len­ni. Az álta­lá­nos isko­lá­ban még nin­cse­nek baj­ban a gye­re­kek, ott arra lehet­ne ráis­mer­ni, hogy milyen a szü­lői hát­tér. Fon­tos, hogy nyi­tot­tak mer­je­nek len­ni, beszél­je­nek az érzé­se­ik­ről, maguk­ról. El lehet téved­ni abban, hogy fel­ve­szünk magunk­ra álar­co­kat és kife­lé azt mutat­juk, hogy kemé­nyek vagyunk, hol­ott a lel­künk össze­tört. Én azt tudom elhin­te­ni ben­nük, hogy min­den hely­zet­ben van segít­ség, nem azt kell elmon­da­nom nekik, hogy mit nem szabad.

Az isko­lák­ban, ami­vel prob­lé­ma­ként talál­ko­zom, az a szá­mí­tó­gép-füg­gő­ség, ami már van olyan erős, mint mond­juk az én időm­ben volt a drog.

Rác­ke­reszt­úron most már min­den évben 2 – 3 ember oda­ke­rül, aki kimon­dot­tan inter­net­füg­gő­ség miatt van ott. Ezt soká­ig nem veszik ész­re az embe­ren, nem úgy, mint a dro­got. Sok min­den­ben ugyan­olyan füg­gő­ség. Zár­kó­zott lesz tőle az ember, elhal­nak az embe­ri kap­cso­la­tai, képes elha­lo­gat­ni a dol­ga­it, nem megy isko­lá­ba, nem megy dol­goz­ni, egy idő után olyan vesz­te­sé­gei lesz­nek, mint egy anya­gos­nak. Ugyan­úgy az egész éle­tét a játék töl­ti ki.

Min­den játék­ra vonat­ko­zik ez?

A leg­több videó­já­té­kot úgy épí­tik fel, hogy van­nak fize­tős része­ik. Fizet­hetsz azért, hogy erő­sebb legyen a karak­te­red és hason­lók. Én már olyan­nal is talál­koz­tam, hogy vala­ki ebbe rak­ta bele a pén­zét, köl­csön­kért, nem ment be dol­goz­ni, és saj­nos ugyan­úgy képe­sek ezek az embe­rek lop­ni azért, aho­gyan én lop­tam az anya­gért. Nagyon veszé­lyes. Több­ször elő­for­dul, hogy elit isko­lák­ban beszé­lek, ahol nem jelent a drog olyan nagy prob­lé­mát. Egyik alka­lom­mal emi­att gond­ban vol­tam, hogy miről beszél­jek a gye­re­kek­kel a követ­ke­ző órán. Aho­gyan a szü­net­ben ezen gon­dol­koz­tam, lát­tam, hogy a gye­re­kek kiro­han­nak az isko­lá­ból és átmen­nek a lot­tó­zó­ba. Akkor már meg is volt a követ­ke­ző órá­nak a témája.

Magyar­or­szá­gon a füg­gő­sé­gek közül a sze­ren­cse­já­ték miatt lesz­nek a leg­töb­ben öngyilkosok.

Már töb­ben, mint az alko­hol vagy a drog miatt. És a fia­tal kor­osz­tály nagyon ben­ne van ebben.

Az utol­só kér­dé­sem az len­ne, hogy mit üzen­nél a 777 olvasóinak?

Az én tör­té­ne­tem­mel azt sze­ret­ném üzen­ni, hogy Isten nagyon kegyel­mes, és a leg­rosszabb hely­zet­ből is a leg­job­bat tud­ja kihoz­ni. Meg­for­dí­tott egy olyan hely­ze­tet az én éle­tem­ben, ahol már a pok­lok pok­lát éltem meg, és most mond­ha­tom, hogy ahhoz képest itt a menny­or­szág­ban járok a föl­dön. Én sok­szor elfor­dul­tam tőle, de az Isten kegyel­mes, oda­adó, nagyon sze­ret min­ket és nyu­god­tan mer­jünk oda­for­dul­ni felé!

Har­ma­ti Dóra

For­rás: 777​.blog​.hu