Hírek Vélemények/Publicisztikák Egy sze­re­lem vége

Egy sze­re­lem vége

Egy pil­la­nat­ra csuk­ják be a sze­mü­ket, és pró­bál­ják elkép­zel­ni, milyen lehet levág­ni egy embe­ri fejet. Ne, most ne az áldo­zat helyé­be pró­bál­ják bele­kép­zel­ni magu­kat, az úgy­is lehe­tet­len, hanem az elkö­ve­tő­ébe. Azt pró­bál­ják elkép­zel­ni, milyen lélek kell ahhoz, hogy vala­ki hoz­zá­fog­jon levág­ni egy embe­ri fejet. Hogy fog­ja a kést, és addig vág­jon, csi­sza­tol­jon vele, addig hall­gas­sa a csont, a por­cok, az inak recse­gé­sét, néz­ze a kiöm­lő, kifröccse­nő vért, amed­dig a fej elvá­lik a törzs­től, aztán tart­sa a kezé­ben egy ember­tár­sa fejét, üvölt­ve, hogy „Alla­hu akbar!”, és meg­elé­ged­ve önma­gá­val és tet­té­vel nyu­god­tan vár­ja az elkö­vet­ke­zen­dő sor­sot, legyen az bár­mi is: agyon­lö­vés vagy élet­hosszig tar­tó rabság.

Nos? Sike­rült elkép­zel­ni? Tudom, hogy nehéz és iszo­nya­tos, de nem elke­rül­he­tő. Ugyan­is ezek­kel él együtt Euró­pa. Emlé­kez­nek még, micso­da fel­sza­ba­dí­tó érzés volt a rend­szer­vál­tás haj­na­lán együtt éne­kel­ni Var­ga Mik­lós­sal, hogy „Ezért értsd meg, sze­re­tem őt, / A vén Euró­pát, a büsz­ke nőt! / Nagyon kér­lek, becsüld meg őt, / A vén Euró­pát, a gyö­nyö­rű nőt!” Vagy Vin­c­ze Lil­lá­val ezt: „Látod, vár rád, tudom, hogy vár, még rád vár, / Kar­ját nyújt­ja feléd, magá­hoz ölel és újra élhetsz. / Vár rád, tudom, hogy vár, még rád vár, / Kar­ját nyújt­ja feléd, Euró­pa visszavár.”

Sze­re­lem volt ez. Sze­re­lem egy álom­ba, egy érzés­be, egy már nem léte­ző ide­á­ba – és most vége van.

Egy cse­csen vág­ta le a fran­cia tanár fejét. És kér­dez­zük, nem cini­ku­san, de a leg­na­gyobb két­ség­be­esés­sel: hát nem mind­egy? Cse­csen, afgán, pakisz­tá­ni, marok­kói, tuné­zi­ai, ira­ki, szu­dá­ni, nigé­ri­ai – de igen: tel­je­sen mind­egy. A világ sötét, iszony­ta­tó, ért­he­tet­len helye­i­ről özön­lik be Euró­pá­ba az embe­ri löcs­edék, a roncs­tár­sa­da­lom, a bor­za­dály. Egyet tud­ha­tunk biz­to­san erről az ember­pép­ről, azt, hogy musz­lim. És ők egy dolog­ban biz­to­sak és meg­in­gat­ha­tat­la­nok: abban, hogy musz­li­mok. Bigot­tan, a térí­tők, a hódí­tók maga­biz­tos­sá­gá­val, elszánt­sá­gá­val és gyűlöletével.

Egy nor­má­lis, maga­bí­zó és maga­biz­tos Euró­pá­ban nem len­ne helyük és mara­dá­suk. De az az Euró­pa nin­csen többé.

Egy nya­valy­gó, hisz­té­ri­kus, bel­ter­jes, lélek­te­len, elasszo­nyo­so­dott, köpe­dék Euró­pa van. Ezt a mi Euró­pán­kat, egy­ko­ri sze­rel­mün­ket meg­fosz­tot­ták val­lá­si iden­ti­tá­sá­tól, nem­ze­ti iden­ti­tá­sá­tól, és éppen most foszt­ják meg nemi iden­ti­tá­sá­tól is. Ez a mi egy­ko­ri Euró­pánk az affek­tá­ló mele­gek föld­ré­sze lett, és ezek­re özön­lik rá a val­lá­sá­ban bigott, nem­ze­ti iden­ti­tá­sá­ban nem meg­in­gott, nemi iden­ti­tá­sá­ban pedig meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len emberlöcsedék.

Ott ülnek min­den egyes csó­nak­ban, amit össze­szed­nek a Föld­kö­zi-ten­ge­ren és behur­col­nak Euró­pá­ba az affek­tá­ló idi­ó­ták, akik jód­ol­guk­ban már rég­óta nem tud­ják, mit cse­lek­sze­nek. Ott bók­lász­nak a kerí­té­sünk szer­bi­ai olda­lán, alag­utat ásnak, mint a föl­di­ku­tyák, és lesik az alkal­mat, hogy ide­szök­hes­se­nek. Ott van­nak a gyö­nyö­rű görög szi­ge­te­ken – Lesz­bo­szon, érti­tek, ugye? –, gyúj­to­gat­nak, tönk­re­tesz­nek min­dent, maguk alá pisz­kol­nak, üvöl­töz­nek, sem­mi­be vesz­nek ben­nün­ket, hoz­zák sötét, ért­he­tet­len, ret­te­ne­tes vilá­guk min­den mocs­kát, és nem mene­dé­ket kér­nek, alá­za­to­san és békes­sé­ge­sen, nem alkal­maz­kod­ni akar­nak és hoz­zánk ido­mul­ni, hanem hódí­ta­ni és ben­nün­ket bele­tör­ni ért­he­tet­len, sötét, ret­te­ne­tes vilá­guk ember­te­len, iszony­ta­tó tör­vé­nye­i­be és szokásaiba.

Egy cse­csen levág­ta egy tanár fejét Párizs mel­lett, egy békés, csön­des, álmos kert­vá­ro­si részen. Hosszan, las­san, mód­sze­re­sen, hall­gat­va és élvez­ve a cson­tok, a por­cok, az inak ropo­gá­sát, aztán elé­ge­det­ten fel­né­zett az égre, ráüvöl­tött az iste­né­re, hogy „látod, mit tet­tem, meg­tet­tem érted!”, aztán nyu­god­tan és bol­do­gan vár­ta a halált. Ott­hon hagyott egy hoz­zá hason­ló lel­kü­le­tű rokon­sá­got – egy nagy cso­mó feles­le­ges és kár­té­kony és pusz­tí­tó és emberpépet.

Hol­nap pedig majd egy pakisz­tá­ni fog levág­ni egy fejet, hol­nap­után egy nigé­ri­ai hajt majd bele autó­val a tömeg­be, aztán egy afgán ban­da fog meg­erő­sza­kol­ni egy gye­rek­lányt vala­hol az éjsza­ká­ban, aztán majd ira­ki suhan­cok ver­nek zsi­dót vala­hol a „német­nek” neve­zett sem­mi­lyen ország­ban – és… És? És nem fog tör­tén­ni sem­mi sem.

Euró­pa azzal van elfog­lal­va, hogy az affek­tá­ló mele­gek gye­re­ket nevel­hes­se­nek, s hogy lehe­tő­leg már óvo­dás koruk­ban meg­fossza gyer­me­ke­it a nemi iden­ti­tá­suk­tól (is), elve­gye tőlük a mesék egy­ér­tel­mű és kikezd­he­tet­len és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len szim­bo­li­ká­ját, a jó és a rossz szét­vá­lasz­tá­sát, a király­fi és a király­kis­asszony egy­más­ra talá­lá­sá­nak gyö­nyö­rű­sé­gét. (A hát­tér­ben ezer pszi­cho­ló­gus­nak csú­folt sze­ren­csét­len osto­ba éppen aláír…)

Levág­ták egy tanár fejét vala­hol Fran­cia­or­szág­ban. Az izgá­ga, nyug­ha­tat­lan, cso­dá­la­tos és ret­te­ne­tes Fran­cia­or­szág­ban, a fel­vi­lá­go­so­dás honá­ban – ó, édes Iste­nem, micso­da szimbólum!

Refor­má­ció, fel­vi­lá­go­so­dás – az euró­pai szel­lem hatal­mas cso­dái és tel­je­sít­mé­nyei, ame­lyek naggyá tet­ték ezt a föld­részt, de egy­szer­s­mind e két cso­da volt a pusz­tu­lás felé veze­tő út első két lépé­se, és erről nem Luther és Rous­seau tehet, hanem az ember tra­gé­di­á­ja (nem dicsér­het­jük elég­gé zse­nin­ket, Madác­hun­kat!). Vagy­is: Ha az ember elég ide­ig bíbe­lő­dik vele, akkor a leg­ma­gasz­to­sabb, leg­cso­dá­la­to­sabb, leg­hu­má­nu­sabb, leg­fel­sé­ge­sebb esz­mé­ből és ide­á­ból is vala­mi ször­nyű­sé­get, vala­mi ret­te­ne­tet fog farigcsálni.

A fel­vi­lá­go­so­dás­ból jako­bi­nus dik­ta­tú­ra lett és Marat és Ven­dée majd a leg­vé­gén bol­se­viz­mus, a refor­má­ci­ó­ból pedig val­lás­ta­lan­ság, ate­iz­mus, az ember Isten helyé­re került, és el is hit­te, hogy ott van az ő helye.

Egy cse­csen alak a kép köze­pén, egyik kezé­ben zöld musz­lim lobo­gó, másik­ban egy fran­cia tanár frí­gi­ai sap­kás levá­gott feje; a köz­pon­ti alak körül musz­lim ember­löcs­edék, söp­re­dék. Így néz ma ki Del­ac­ro­ix híres képe, a Sza­bad­ság győ­ze­lem­re veze­ti a népet. (Üzen­jük egy­szer­s­mind azok­nak a hülye gye­re­kek­nek is, akik éppen ezt a fest­ményt for­máz­ták meg élő­kép­nek az SZFE előtt, és akik most éppen for­ra­dal­ma­sos­dit ját­sza­nak, mert egy üres és jel­leg­te­len és ref­lek­tált kor­ban hősök akar­ná­nak len­ni. Lehet­tek hősök, ha majd rádöb­ben­tek, nincs ma nagyobb for­ra­da­lom, mint a nor­ma­li­tás és a kon­zer­va­ti­viz­mus for­ra­dal­ma, nincs ma nagyobb hősi­es­ség, mint szem­be­száll­ni a kor­szel­lem­mel és a musz­lim hódítókkal.)

Fran­cia­or­szág­nak vége. Német­or­szág­nak vége.

Az ango­lok még meg­me­ne­kül­het­nek, mert ott­hagy­ták a süllye­dő hajót az utol­só pil­la­nat­ban, jöhet a splen­did isola­ti­on, jöhet a no-go zónák és a musz­lim hor­dák fel­szá­mo­lá­sa. Bene­lux álla­mok? Ugyan kérem, egy önma­gát túl­élt ret­te­ne­tes és mor­bid vicc az egész, az összes mocs­kos pén­zük­kel és gaz­dag­sá­guk­kal együtt. Skan­di­ná­via? Néz­zé­tek meg, mivé let­tek a ret­tent­he­tet­len vikin­gek. Talán Dánia még meg­me­ne­kül­het, ha Ham­let (és aty­já­nak szel­le­me) vissza­tér még a hel­sin­göri vár foká­ra. Spa­nyol­or­szág­ban sem bízok már. Por­tu­gá­li­á­ból talán még lehet vala­mi, a luzi­tá­nok még fel­tá­mad­hat­nak. Olasz­or­szág a nagy remény­ség. Olasz­or­szág még nem veszett el. Egy­szer muszáj lesz kiír­ni­uk a válasz­tást, amit Sal­vi­ni meg fog nyer­ni. És akkor Olasz­or­szág vissza­tér a nor­má­lis világ fogyat­ko­zó maradékához.

És marad­tunk még mi, a min­dig lené­zett, min­dig kirö­hö­gött, min­dig meg­ve­tett és sem­mi­be vett közép-euró­pa­i­ak. Mi marad­tunk még, s az egy­más­ra talá­lá­sunk remé­nye. Nekünk kell majd foly­tat­ni és meg­men­ti Euró­pát, Euró­pa sze­rel­mét és az euró­pai álmot. „Mi dol­gunk a vilá­gon? küz­de­ni / Erőnk sze­rint a leg­ne­mes­be­kért. / Előt­tünk egy nem­zet­nek sor­sa áll. / Ha azt kivít­tuk a mély sülyedés­ből / S a szel­lem­har­cok tisz­ta suga­rá­nál / Olyan magas­ra tet­tük, mint lehet, / Mond­hat­juk, tér­vén őse­ink porá­hoz: / Köszön­jük élet! áldo­más­idat, / Ez jó mulat­ság, fér­fi mun­ka volt!”

For­rás: Magyar Nem­zet / Bayer Zsolt