Hírek Clevelandi hirek Egy kon­cert utó­éle­te – Az angya­lok vigyáz­za­nak rád Szap­pa­nos Pis­ta bácsi!!

Egy kon­cert utó­éle­te – Az angya­lok vigyáz­za­nak rád Szap­pa­nos Pis­ta bácsi!!

Novem­ber 4.- én Mága Zol­tán magyar­or­szá­gi hege­dű­mű­vész Cleve­land­ba érke­zett. Magyar­or­szá­gon ismert és elis­mert zenész, a világ zenei nagy­szín­pa­dai majd mind­egyi­kén fel­lé­pett. Sok évvel ezelőtt járt már váro­sunk­ban, de a tel­jes zene­ka­rá­val most először.

A kon­cert nap­ján a John Caroll egye­tem elő­adó­ter­mé­ben, a kez­dés előtt fél órá­val M.Zoli bácsi oda­lé­pett hoz­zám és meg­kér­dez­te, hogy hol lehet a moz­gás­kor­lá­to­zott sze­mé­lye­ket behoz­ni a terem­be. Rög­tön mutat­tam is neki mer­re lehet bejön­ni és fel­aján­lot­tam a segít­sé­ge­met. Meg­kö­szön­te, majd ked­ve­sen elhá­rí­tot­ta, mond­ván meg­old­ja, már megszokta. 

Pár perc­cel később Zoli bácsi egy toló­szék­ben hoz­ta be Szap­pa­nos Pis­ta bácsit. Rög­tön oda­si­et­tem hoz­zá, hiszen nagyon régen lát­tam, szí­vé­lye­sen, sze­re­tet­tel üdvö­zöl­tem, kezet fog­tam vele és báto­rí­tó­an rámo­so­lyog­tam. Kér­dez­tem – Hogy van Pis­ta bácsi? Rég talál­koz­tunk, örü­lök, hogy el tet­szett jönni. 

Lóránd, én már a Terem­tő­vel való talál­ko­zás­ra várok csak! Nagyon beteg vagyok, de itt vagyok!

Az őszin­te­sé­ge, egye­nes beszé­de, nyílt tekin­te­te még min­dig a régi volt. Meg­ro­han­tak az emlékek.

Szap­pa­nos István

2001 késő nya­ra, talán augusz­tus, de lehet szep­tem­ber is volt, csu­pán néhány hónap­ja érkez­tem Cleve­land­ba és a Kis Buda­pest magyar étte­rem­ben dol­goz­tam. Nem­ré­gi­ben nyílt a ven­dég­lő, sokan jár­tak oda, nagy­sze­rű volt a sok finom magya­ros étel és elő­sze­re­tet­tel jöt­tek a váro­sunk magyar­jai is.

Egy kora dél­után nyí­lik a ven­dég­lő ajta­ja és néhány idő­sebb úri­em­ber lépett be raj­ta. Kér­dez­ték beszélek‑e magya­rul, a válasz ter­mé­sze­te­sen igen volt. Mond­ták, hogy hatan van­nak és sze­ret­né­nek itt ebé­del­ni. Amint helyet fog­lal­tak már elkezd­tek beszél­get­ni Magyar­or­szág­ról és az ott tör­tén­tek­ről és idôn­ként engem is bevon­tak a beszél­ge­tés­be egy pár szó­ra. Figyel­me­sen hall­gat­tam őket, hiszen éppen csak ismer­ked­tem az itte­ni élet leg­alap­ve­tőbb fel­té­te­le­i­vel. Kéz­zel írott leve­le­ket hoz­tak maguk­kal és olvas­tak fel belő­le egy­más­nak, meg­be­szél­ték azok tar­tal­mát, de első­sor­ban és több­sé­gé­ben Magyar­or­szág volt a téma.

Fia­tal­em­ber­ként már akkor elgon­dol­kod­tam, hogy miért fon­tos ezek­nek a régen Ame­ri­ká­ban élő úri­em­be­rek­nek a hazá­juk? A választ a követ­ke­ző 4 év meg­ad­ta, ugyan­is az első talál­ko­zá­sunk után elmond­ták, hogy két­he­ti rend­sze­res­ség­gel szok­tak talál­koz­ni, ezen­túl ide jön­nek és azt sze­ret­nék, amennyi­ben lehet, én szol­gál­jam ki őket. És ez így is tör­tént egé­szen 2005-ig, ami­kor is mun­ka­he­lyet vál­tot­tam. Az elkö­vet­ke­ző talál­ko­zá­sa­ink­kor sok­szor elmond­ták, hogy már nem volt olyan a han­gu­lat a hiá­nyom­ban a ven­dég­lő­ben, meg­rit­kul­tak a talál­ko­zá­sa­ik is. Meg­tisz­telt­esés­nek érez­tem sza­va­i­kat és meleg kéz­fo­gá­sa­ik­ból érez­tem a megbecsülésüket.

Az első alka­lom­mal ami­kor fizet­tek, hite­kár­tyá­juk­ról leol­vas­tam a neve­i­ket. Beod­ray Ferenc, Falk Vik­tor, Bedy Balázs, Szap­pa­nos Ist­ván. Sosem fogom elfe­lej­te­ni eze­ket a neve­ket!! Külö­nö­sen az utol­sót, Pis­ta bácsiét. 

Ami­kor 2012-ben váro­sunk egyik rádi­ó­já­ban, a heti három órás magyar adás szer­kesz­tő­je, műsor­ve­ze­tő­je let­tem, lel­ke­sen, önkén­te­sen szol­gál­tam első­sor­ban váro­sunk magyar­sá­gát. Pis­ta bácsi, mivel hűsé­ges hall­ga­tó­ja volt az adá­sok­nak, rend­sze­re­sen véle­ményt írt vagy sze­mé­lyes talál­ko­zá­sa­ink alkal­má­val elmond­ta ész­re­vé­te­le­it, meg­lá­tá­sa­it. Min­dig szí­ve­sen fogad­tam és meg­fo­gad­tam azo­kat. Pis­ta bácsin kívűl sokan mások is adtak jó taná­cso­kat: Nagy Árpi bácsi – Isten nyu­gosz­tal­ja csen­de­sen, Gyé­ké­nye­si Pali bácsi, Har­gi­tai Ist­ván és sorolhatnám.

Oly­kor-oly­kor elbi­zony­ta­la­nod­tam mikor érdek­te­len­sé­get, közöm­bös­ség érez­tem. Ami­kor bár­mi­lyen elke­se­re­dett­sé­gem­nek han­got adtam, az első Pis­ta bácsi volt aki biz­ta­tott, hogy ne adjam fel, hálát­lan egy mun­ka, mon­do­gat­ta, de még­is talál­jam meg ben­ne a szé­pet, a fon­to­sat, az erőt és tart­sak ki. Foly­tas­sam, mert ha vala­mi meg­áll, azt nagyon nehéz újra elindítani.

Az egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb ilyen pil­la­nat a János Vitéz elő­adás előtt volt 2014-ben, ami­kor is egy rádió­adás­ban és egy cikk­ben azon véle­mé­nyem­nek adtam han­got, hogy mek­ko­ra az közöm­bös­ség a város­ban a magya­rok között az ígé­nyes kul­tú­ra iránt. Nem értet­tem (és most sem értem), hogy ami­kor csak el kel­le­ne jön­ni meg­néz­ni egy szín­há­zat, egy elő­adást vagy egy tehet­sé­ges zenészt meg­hall­gat­ni; soka­ka­nak éppen akkor akad ennél sok­kal fon­tos­sabb dol­guk és elmaradnak.

Akkor, 2014-ben egy hosszú levél­ben Pis­ta bácsi szó sze­rint ezt irta nekem: 

” Bizony sok igaz­ság van abban amit írsz, Loránd. A magyar közös­ség­nek az a réte­ge ami az ötve­nes évek­ben érke­zett ide – dpsek és 56osok – aki az itte­ni tár­sa­da­lo­mi élet, a magyar nyelv és kul­tú­ra ébren­tar­tá­sá­ban  meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet vál­lalt, ma már a nyolc­va­nas éve­in­ket tapos­suk, meg­öre­ged­tünk és elfá­rad­tunk. Gye­re­ke­ink, uno­ká­ink ma már csak nagyon kis szá­za­lék­ban érzik igé­nyét magyar­sá­guk aktív meg­élé­sé­ben.  A szá­zad végén pon­tot is tehet­tünk vol­na mind­er­re, ha nem for­dul a világ megint és nem érkez­te­tek vol­na Ti közénk, friss magyar leve­gő­vel, csil­lo­gó magyar szó­val, és egy új len­dü­let­tel. A rádió és annak az az ener­gi­kus, ele­ven és a közös­sé­get össze­fo­gó ere­je, mint egy haj­na­li nap­su­gár vilá­gít, sugá­roz ma be ben­nün­ket. Hatal­mas fába vág­tá­tok fej­szé­te­ket, gigan­ti­kus mun­ká­ba, de fel­be­csül­he­tet­len érté­ket terem­tet­te­tek, ami a cleve­landi magyar közös­sé­get újra­élesz­tet­te, meg­men­tet­te az enyé­szet­től. Sze­ret­néd, hogy ezt el is ismer­nék, mél­tat­nák is töb­ben, sok­kal töb­ben azzal, hogy  ezek­re a nagy­sze­rű ren­dez­vé­nyek­re el is men­né­nek, hogy mél­tány­lá­su­kat meg is mutat­nák. De néz­zük csak – az egy­kor világ­hí­res Cleve­land Orchest­ra küzd az éle­té­ért, láto­ga­tott­ság és anya­gi­ak hiá­nyá­ban.  Szép­iro­dal­mi, szép­mű­vé­sze­ti szín­há­zak, ren­dez­vé­nyek, múze­u­mok, a tra­di­ci­o­ná­lis kul­tú­rát hor­do­zó szel­le­mi ter­mé­kek mind a huszon­egye­dik szá­zad cyber-vilá­gá­nak áldo­za­ta­ként szen­ved­nek. Ebben a világ­ban élünk mi itte­ni magya­rok is ma. Ebben a világ­ban kul­tú­rát a nagy­kö­zön­ség­nek, magyar kul­tú­rát egy sok­kal kisebb közön­ség­nek fel­kí­nál­ni egy nagyon hálát­lan fel­adat. De egy olyan fel­adat amit nem lehet, nem sza­bad fel­ad­ni. Ennek a mun­ká­nak érté­ké­ben hin­ni kell és csi­nál­ni azzal a meg­győ­ző­dés­sel ami azt mond­ja, hogy még akkor is csi­ná­lom, ha nem köszö­nöd meg, ha oda sem bólint­assz, mert tudom hogy e nél­kül min­den elve­szik, a magyar lélek véges­től kialszik.”

Pis­ta bátyád. 2014

Mély nyo­mot hagy­tak ben­nem sza­vai, hosszú évek óta egy olyan útmu­ta­tás­nak tar­tom a fen­ti soro­kat, ame­lyet min­den diasz­pó­rá­ban élő, vala­me­lyest is, a magyar­sá­got fon­tos­nak tar­tó sze­mély­nek aján­lom megfontolásra!!

A Mága Zol­tán kon­cert szü­ne­te előtt a művész úr kiosz­tott három aján­dék CD‑t, a leg­idő­sebb néző­nek járót éppen Pis­ta bácsi kap­ta. Ami­kor a vil­la­nyok fel­gyúl­tak és meg­kez­dő­dött a kon­cert szü­ne­te, oda­lép­tem Pis­ta bácsi­hoz és meg­kér­dez­tem, hogy min­den rend­ben van‑e, vala­mi­re nincs‑e szük­sé­ge? Oda­in­tett, köze­lebb hajol­tam hoz­zá, meg­fog­ta a kezem, sze­me­i­ben könnyek csil­log­tak és azt mondta:

Köszö­nöm szé­pen neked, hogy ezt még meg­él­het­tem, hogy lát­hat­tam élő­ben a művész urat!! A jó Isten áld­jon meg érte!

Abban a pil­la­nat­ban min­den kese­rű­sé­gem, min­den addig fel­gyü­lem­lett feszült­sé­gem, két­sé­gem elil­lant. Meg is köszön­tem ott azon­nal a jó Isten­nek, hogy min­dig segít meg­ta­lál­ni a meg­ol­dást és helyes irány­ba tere­li a döntéseimet.

Néhány nap­ja saj­ná­lat­tal érte­sül­tem arról, hogy Pis­ta bácsi talál­ko­zott a Terem­tő­jé­vel, béké­ben és nyu­ga­lom­ban ért véget föl­di útja. A mon­dás úgy tart­ja, hogy:

Addig él az ember, míg emlé­kez­nek rá

Való­szí­nű, sokan sze­re­tet­tel gon­dol­nak Szap­pa­nos Pis­ta bácsi­ra, jóma­gam hosszú évek isme­ret­sé­ge révén – pél­da­ér­té­kű­nek tar­tom úgy az észak-ame­ri­kai magyar diasz­pó­ra közös­ség­ben eltöl­tött tar­tal­mas és érté­kes mun­kás­sá­gát, mint a csa­lád­ban betöl­tött férj, apa, nagy­apa szerepét.

Pis­ta bácsi! A sze­re­te­ted, a kéz­fo­gá­sod és a sze­med­ben csil­lo­gó hála­könnyek éle­tem végé­ig elkí­sér­nek. Erőt, kitar­tást adnak a továb­bi magyar­ság­tu­da­tot erő­sí­tő mun­kás­sá­gom folytatásához.

Az angya­lok vigyáz­za­nak rád Szap­pa­nos Pis­ta bácsi!!

Csi­bi Lóránd