2023.01.06.

Egy koncert utóélete – Az angyalok vigyázzanak rád Szappanos Pista bácsi!!

November 4.- én Mága Zoltán magyarországi hegedűművész Clevelandba érkezett. Magyarországon ismert és elismert zenész, a világ zenei nagyszínpadai majd mindegyikén fellépett. Sok évvel ezelőtt járt már városunkban, de a teljes zenekarával most először.

A koncert napján a John Caroll egyetem előadótermében, a kezdés előtt fél órával M.Zoli bácsi odalépett hozzám és megkérdezte, hogy hol lehet a mozgáskorlátozott személyeket behozni a terembe. Rögtön mutattam is neki merre lehet bejönni és felajánlottam a segítségemet. Megköszönte, majd kedvesen elhárította, mondván megoldja, már megszokta.

Pár perccel később Zoli bácsi egy tolószékben hozta be Szappanos Pista bácsit. Rögtön odasiettem hozzá, hiszen nagyon régen láttam, szívélyesen, szeretettel üdvözöltem, kezet fogtam vele és bátorítóan rámosolyogtam. Kérdeztem – Hogy van Pista bácsi? Rég találkoztunk, örülök, hogy el tetszett jönni.

Lóránd, én már a Teremtővel való találkozásra várok csak! Nagyon beteg vagyok, de itt vagyok!

Az őszintesége, egyenes beszéde, nyílt tekintete még mindig a régi volt. Megrohantak az emlékek.

2001 késő nyara, talán augusztus, de lehet szeptember is volt, csupán néhány hónapja érkeztem Clevelandba és a Kis Budapest magyar étteremben dolgoztam. Nemrégiben nyílt a vendéglő, sokan jártak oda, nagyszerű volt a sok finom magyaros étel és előszeretettel jöttek a városunk magyarjai is.

Egy kora délután nyílik a vendéglő ajtaja és néhány idősebb úriember lépett be rajta. Kérdezték beszélek-e magyarul, a válasz természetesen igen volt. Mondták, hogy hatan vannak és szeretnének itt ebédelni. Amint helyet foglaltak már elkezdtek beszélgetni Magyarországról és az ott történtekről és idônként engem is bevontak a beszélgetésbe egy pár szóra. Figyelmesen hallgattam őket, hiszen éppen csak ismerkedtem az itteni élet legalapvetőbb feltételeivel. Kézzel írott leveleket hoztak magukkal és olvastak fel belőle egymásnak, megbeszélték azok tartalmát, de elsősorban és többségében Magyarország volt a téma.

Fiatalemberként már akkor elgondolkodtam, hogy miért fontos ezeknek a régen Amerikában élő úriembereknek a hazájuk? A választ a következő 4 év megadta, ugyanis az első találkozásunk után elmondták, hogy kétheti rendszerességgel szoktak találkozni, ezentúl ide jönnek és azt szeretnék, amennyiben lehet, én szolgáljam ki őket. És ez így is történt egészen 2005-ig, amikor is munkahelyet váltottam. Az elkövetkező találkozásainkkor sokszor elmondták, hogy már nem volt olyan a hangulat a hiányomban a vendéglőben, megritkultak a találkozásaik is. Megtiszteltesésnek éreztem szavaikat és meleg kézfogásaikból éreztem a megbecsülésüket.

Az első alkalommal amikor fizettek, hitekártyájukról leolvastam a neveiket. Beodray Ferenc, Falk Viktor, Bedy Balázs, Szappanos István. Sosem fogom elfelejteni ezeket a neveket!! Különösen az utolsót, Pista bácsiét.

Amikor 2012-ben városunk egyik rádiójában, a heti három órás magyar adás szerkesztője, műsorvezetője lettem, lelkesen, önkéntesen szolgáltam elsősorban városunk magyarságát. Pista bácsi, mivel hűséges hallgatója volt az adásoknak, rendszeresen véleményt írt vagy személyes találkozásaink alkalmával elmondta észrevételeit, meglátásait. Mindig szívesen fogadtam és megfogadtam azokat. Pista bácsin kívűl sokan mások is adtak jó tanácsokat: Nagy Árpi bácsi – Isten nyugosztalja csendesen, Gyékényesi Pali bácsi, Hargitai István és sorolhatnám.

Olykor-olykor elbizonytalanodtam mikor érdektelenséget, közömbösség éreztem. Amikor bármilyen elkeseredettségemnek hangot adtam, az első Pista bácsi volt aki biztatott, hogy ne adjam fel, hálátlan egy munka, mondogatta, de mégis találjam meg benne a szépet, a fontosat, az erőt és tartsak ki. Folytassam, mert ha valami megáll, azt nagyon nehéz újra elindítani.

Az egyik legemlékezetesebb ilyen pillanat a János Vitéz előadás előtt volt 2014-ben, amikor is egy rádióadásban és egy cikkben azon véleményemnek adtam hangot, hogy mekkora az közömbösség a városban a magyarok között az ígényes kultúra iránt. Nem értettem (és most sem értem), hogy amikor csak el kellene jönni megnézni egy színházat, egy előadást vagy egy tehetséges zenészt meghallgatni; sokakanak éppen akkor akad ennél sokkal fontossabb dolguk és elmaradnak.

Akkor, 2014-ben egy hosszú levélben Pista bácsi szó szerint ezt irta nekem:

” Bizony sok igazság van abban amit írsz, Loránd. A magyar közösségnek az a rétege ami az ötvenes években érkezett ide – dpsek és 56osok – aki az itteni társadalomi élet, a magyar nyelv és kultúra ébrentartásában meghatározó szerepet vállalt, ma már a nyolcvanas éveinket tapossuk, megöregedtünk és elfáradtunk. Gyerekeink, unokáink ma már csak nagyon kis százalékban érzik igényét magyarságuk aktív megélésében. A század végén pontot is tehettünk volna minderre, ha nem fordul a világ megint és nem érkeztetek volna Ti közénk, friss magyar levegővel, csillogó magyar szóval, és egy új lendülettel. A rádió és annak az az energikus, eleven és a közösséget összefogó ereje, mint egy hajnali napsugár világít, sugároz ma be bennünket. Hatalmas fába vágtátok fejszéteket, gigantikus munkába, de felbecsülhetetlen értéket teremtettetek, ami a clevelandi magyar közösséget újraélesztette, megmentette az enyészettől. Szeretnéd, hogy ezt el is ismernék, méltatnák is többen, sokkal többen azzal, hogy ezekre a nagyszerű rendezvényekre el is mennének, hogy méltánylásukat meg is mutatnák. De nézzük csak – az egykor világhíres Cleveland Orchestra küzd az életéért, látogatottság és anyagiak hiányában. Szépirodalmi, szépművészeti színházak, rendezvények, múzeumok, a tradicionális kultúrát hordozó szellemi termékek mind a huszonegyedik század cyber-világának áldozataként szenvednek. Ebben a világban élünk mi itteni magyarok is ma. Ebben a világban kultúrát a nagyközönségnek, magyar kultúrát egy sokkal kisebb közönségnek felkínálni egy nagyon hálátlan feladat. De egy olyan feladat amit nem lehet, nem szabad feladni. Ennek a munkának értékében hinni kell és csinálni azzal a meggyőződéssel ami azt mondja, hogy még akkor is csinálom, ha nem köszönöd meg, ha oda sem bólintassz, mert tudom hogy e nélkül minden elveszik, a magyar lélek végestől kialszik.”

Pista bátyád. 2014

Mély nyomot hagytak bennem szavai, hosszú évek óta egy olyan útmutatásnak tartom a fenti sorokat, amelyet minden diaszpórában élő, valamelyest is, a magyarságot fontosnak tartó személynek ajánlom megfontolásra!!

A Mága Zoltán koncert szünete előtt a művész úr kiosztott három ajándék CD-t, a legidősebb nézőnek járót éppen Pista bácsi kapta. Amikor a villanyok felgyúltak és megkezdődött a koncert szünete, odaléptem Pista bácsihoz és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, valamire nincs-e szüksége? Odaintett, közelebb hajoltam hozzá, megfogta a kezem, szemeiben könnyek csillogtak és azt mondta:

Köszönöm szépen neked, hogy ezt még megélhettem, hogy láthattam élőben a művész urat!! A jó Isten áldjon meg érte!

Abban a pillanatban minden keserűségem, minden addig felgyülemlett feszültségem, kétségem elillant. Meg is köszöntem ott azonnal a jó Istennek, hogy mindig segít megtalálni a megoldást és helyes irányba tereli a döntéseimet.

Néhány napja sajnálattal értesültem arról, hogy Pista bácsi találkozott a Teremtőjével, békében és nyugalomban ért véget földi útja. A mondás úgy tartja, hogy:

Addig él az ember, míg emlékeznek rá

Valószínű, sokan szeretettel gondolnak Szappanos Pista bácsira, jómagam hosszú évek ismeretsége révén – példaértékűnek tartom úgy az észak-amerikai magyar diaszpóra közösségben eltöltött tartalmas és értékes munkásságát, mint a családban betöltött férj, apa, nagyapa szerepét.

Pista bácsi! A szereteted, a kézfogásod és a szemedben csillogó hálakönnyek életem végéig elkísérnek. Erőt, kitartást adnak a további magyarságtudatot erősítő munkásságom folytatásához.