Egy ember, aki nagyon hiány­zik: Erőss Zsolt – Vissza­em­lé­ke­zés a szé­kely Hópárducra

Erőss Zsolt a magyar hegy­má­szás és a magyar egye­te­mes sport kiemel­ke­dő alak­ja volt, aki 2013-ban a Kancs­en­dzön­ga csúcs eléré­sét köve­tő­en veszí­tet­te éle­tét Kiss Péter­rel együtt. Halá­lát nehe­zen fogad­ta a köz­vé­le­mény. A szé­ke­lyek Hópár­du­cá­nak nem­csak az ered­mé­nyei vol­tak kima­gas­ló­ak, hanem a sze­mé­lyi­sé­ge is. Min­den inter­jú­ban elra­ga­dó volt. Talán ettől is lett olyan nép­sze­rű. Szim­pa­ti­kus, reá­lis és min­den tekin­tet­ben sze­re­tet­re­mél­tó ember­ként. Írá­sunk szub­jek­tív meg­em­lé­ke­zés az oly nagy­ra tisz­telt Hópárducról.

Hiszek Isten­ben és hiszek abban is, hogy ami velem tör­té­nik a Föld nevű boly­gón, az elren­del­te­tett. Min­dig is azt érez­tem, hogy sem­mi sem vélet­len. A teg­na­pi nap folya­mán, az esti órák­ban eszem­be jutott Erőss Zsolt hegy­má­szó. Amíg mász­ta a hegye­ket, min­dig követ­tem az útját, és hatal­mas tisz­te­let volt és maradt is ben­nem irán­ta. Van­nak hatal­mas tet­tek az élet­ben, ilyen a harc, az űruta­zás és a hegy­má­szás is. A ring­ből, az űrből vagy egy komoly, magas hegy­ről nem biz­tos, hogy van vissza­út, ezek a terü­le­tek min­den­kép­pen kiemelt veszéllyel jár­nak, és kell hoz­zá egy komoly lel­kü­let, hogy vala­ki kipró­bál­ja magát eze­ken az utakon.

Erőss Zsolt kemény ember volt és ezt a kemény­sé­get pró­bál­tam magam­ba szív­ni, miköz­ben figyel­tem min­den lépést. Szó­val teg­nap vala­hogy befész­ke­lő­dött a fejem­be, hogy milyen rég fog­lal­koz­tam vele, milyen rég hall­gat­tam a beszé­de­it. Úgy­hogy fel­csap­tam a lap­to­po­mat, elkezd­tem meg­te­kin­te­ni a róla készült vide­ó­kat és elol­vas­tam a szin­tén róla szó­ló írá­so­kat. Nem telt el sok idő, ami­kor úgy érez­tem, írnom kell róla, hiszen olyan régen beszél­tünk a magyar Hópárducról!

Mit ad Isten, óri­á­si meg­le­pe­tés­sel let­tem gaz­da­gabb, ami­kor elkezd­tem írni. Az első dol­gom az volt, hogy meg­néz­zem, milyen dátum­hoz kös­sem ezt az írást, milyen apro­pó­hoz. Úgy­hogy meg­néz­tem az adat­lap­ját, ami első­ként a szü­le­té­si dátu­mot mutat­ja: Erőss Zsolt, szü­le­tett: már­ci­us 7. Ránéz­tem a nap­tár­ra és nem tit­ko­lom bele­bor­zong­tam abba amit lát­tam, pont ezt a dátu­mot mutat­ta. (A cikk már­ci­us 7‑én író­dott – a szerk.) Már­ci­us 7. Nem kel­lett sok idő, hogy fel­fog­jam: ez bizony nem vélet­len. De vajon mit sze­ret­ne velem üzen­ni Zsolt? Fel­té­ve, ha erről van szó, ugyan­is én három méter magas­ban már totál kész vagyok. Soha nem vol­tam a hegyek­ben, és azon kívül, hogy meg­néz­tem már száz expe­dí­ció videó-össze­fog­la­ló­ját az inter­ne­ten, való­já­ban fogal­mam nin­csen, milyen érzés meg­küz­de­ni egy nyolc­ezer méte­res heggyel.

Viszont küz­de­ni, azt tudok. Talán ebben rokon lélek vagyok Erőss Zsolt­tal, no meg a szé­kely­ség­ben is. Nagy­apám nem messze szü­le­tett és élt onnan, ahol Erőss, és pont ilyen feke­te, szú­rós tekin­te­tű ember volt.

A szé­ke­lyek Hópár­du­cá­nak nem­csak az ered­mé­nyei vol­tak kima­gas­ló­ak, hanem a sze­mé­lyi­sé­ge is. Min­den inter­jú­ban elra­ga­dó. Talán ettől is lett olyan nép­sze­rű. Szim­pa­ti­kus, reá­lis és min­den tekin­tet­ben sze­re­tet­re­mél­tó ember­ként tűnik fel majd min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ban, sze­rep­lé­sé­ben. Remek volt a kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja, értet­te, miként kell a magyar ember­hez beszél­ni. Hal­lat­lan sze­rény­ség­gel, de még­is óri­á­si szen­ve­déllyel beszélt a mun­ká­já­ról, és sosem lep­lez­te cél­tu­da­tos­sá­gát és kemény­sé­gét. Úgy tud­ta közel hoz­ni a nyol­cez­res hegye­ket, mint sen­ki más, ebben a hegy­má­szók Muham­mad Ali­ja volt, ebben biz­tos vagyok. Csak nekünk, magya­rok­nak egé­szen más stí­lus­ra volt szük­sé­günk, mint amit az ame­ri­kai bok­szo­ló pro­du­kált. Zsolt tud­ta ezt és ezzel is aján­dé­ko­zott meg bennünket.

2013-ban, ami­kor Erőss neki­vá­gott a Kancs­en­dzön­ga csú­csá­nak, már fél láb­bal rót­ta a hegye­ket, oxi­gén­pa­lack nél­kül, ami óri­á­si plusz-kihí­vást jelent. Per­sze gyor­san jegyez­zük meg: oxi­gén­pa­lack­kal sem könnyű út. A Kancs­en­dzön­ga egy nagyon nehéz cél, ren­ge­teg éle­tet köve­telt már – ha sze­ret­nék job­ban meg­is­mer­ni, milyen egy expe­dí­ció erre­fe­lé, aján­lom a magyar író, Leslie L. Law­ren­ce Sin­dzse Sze­me című köny­vét, ami túl azon, hogy egy remek kri­mi, esz­mé­let­len hűen mutat­ja be az ott ural­ko­dó viszonyokat.

Szó­val 2013-ban, ami­kor ez a tra­gé­dia meg­tör­tént, inkább mi éltük meg annak, Zsolt min­dig is tud­ta, hogy ben­ne van, hogy nem jön vissza. Talán a csa­lád­ja is tisz­tá­ban volt ezzel. De akkor sem tud­tuk ezt fel­dol­goz­ni, hogy lehet: pont ő, aki a leg­jobb volt, ott maradt a hegyen?

A HEGYEKBEN NINCSEN BŰNBAK

Miköz­ben figyel­tem Kol­lár Lajos beszé­de­it a tra­gé­dia után, azon­nal fel­me­rült ben­nem, hogy: igen! Sok­szor nagyon sze­ret­nénk bűn­ba­kot talál­ni, jó len­ne vala­kin kitöl­te­ni fáj­dal­mun­kat! Nem isme­rem Kol­lárt, azt viszont lát­tam raj­ta, hogy bátor­ság­ban, küz­de­ni tudás­ban ő is komoly képes­sé­gek­kel bír, hiszen amit ki kel­lett áll­nia a saj­tó előtt, az nem volt embe­ri, fel­ért egy nyolcezressel.

Ami­kor ott ült és kap­ta a sok­szor nem túl ked­ves kér­dé­se­ket, azon tűnőd­tem – így az évek táv­la­tá­ból –, hogy sen­ki­nek nem tűnt fel: éppen Erőss Zsolt leg­főbb bizal­ma­sát támad­ják. Ha Erőss ennyi időn keresz­tül meg­tisz­tel­te kol­le­ga­li­tá­sá­val, akkor mi miért nem tud­tuk csak egy csep­pet nagyobb tisz­te­let­tel kérdezni?

Fogal­mam nin­csen a válasz­ról még ma sem.

Kol­lár Lajos. Fotó: MTI/Kovács Attila

Erőss a leg­na­gyob­bak közé tar­to­zott hegy­má­szás­ban, de fent olyan körül­mé­nyek ural­kod­nak, ahol egy pil­la­nat alatt meg­vál­toz­hat min­den, és borul­nak a ter­vek és az elkép­ze­lé­sek. Ami­kor végez­tem a ren­ge­teg vide­ó­val, ami az ő utol­só útju­kat tag­lal­ta, ezt szűr­tem le konklúzióként.

Hibá­zott Kiss Péter, aki vissza­for­dult Erős­sért? Hibá­zott bár­ki ott fent a hegyen? Egy­ál­ta­lán nem biz­tos, miköz­ben meg kell jegyez­ni: még a leg­na­gyob­bak is hibáz­hat­nak. Nem talál­tam meg azt a pon­tot, aho­gyan Kol­lár sem, ami­kor azt mon­dod: igen, itt ment el a tör­té­net nega­tív irány­ba. De talán nem is ezt kel­le­ne fej­te­get­ni ennyi év után, hanem azt, hogy mit ért el éle­té­ben és mi az üze­ne­te 2021-ben Erőss Zsolt pályafutásának.

Ami­kor a hegy­má­szó elkez­di az alap­tá­bor­ból a kaland­ja­it, le-föl mász­kál a hegyen. Ennek oka az akk­li­ma­ti­zá­ló­dás. Elő­ször fel kell men­ni egy bizo­nyos magas­ság­ba, aztán le kell jön­ni. Mind­ezt úgy, hogy figyelsz a saját egész­sé­ged­re, figye­led a szer­ve­ze­ted visel­ke­dé­sét és köz­ben egy­foly­tá­ban néze­ge­ted az idő­já­rást, és szá­mol­gatsz, ter­vez­getsz. Ez egy idő után azért is válik nehéz­zé, mert a hegy­csúcs­hoz köze­li sza­ka­szok olya­nok, mint­ha hul­la­fá­rad­tan kel­le­ne a leg­ne­he­zebb fal­má­szó fal tete­jén dol­goz­ni, úgy 7 – 8 órát napon­ta – időn­ként lehet az 20 is. Mind­ezt úgy, hogy hideg van, napok óta sanyar­ga­tod a tes­ted, las­sú vagy. Elké­pesz­tő mun­ka. Ha a szer­ve­ze­ted bír­ja és az idő­já­rás is kegyes, akkor meg­tá­mad­ha­tod a csú­csot, ha ezek közül vala­mi nin­csen rend­ben, akkor a hegy­má­szás köz­ben kell úgy dön­te­ni, hogy vége van, irány az alap­tá­bor és haza.

Erőss Zsolt (b) és a spa­nyol Oscar Cadiach 2013. május 20-án. Fotó: MTI

Tak­ti­káz­nod kell a cso­mag­ja­id­dal, a víz­zel, amit viszel, ráadá­sul úgy, hogy köz­ben alig kapsz leve­gőt, és ahogy mész fel, egy­re csak bru­tá­li­sabb sza­ka­szok­kal talál­ko­zol, szik­la­szir­te­ken alszol. Elké­pesz­tő bátor­ság kell ehhez, és sze­ren­cse. Nyil­ván egy hegy­má­szó talán meg­mo­so­lyog­va olvas­sa ezt a nem túl szak­mai össze­fog­la­lót, de azon meg­le­pőd­nék, ha azt mon­da­ná, ez csu­pa sület­len­ség. Biz­tos, hogy köny­vet lehet­ne arról írni, amit én hét­köz­na­pi nyel­ve­zet­ben meg­fo­gal­maz­tam az utób­bi pár mon­dat­ban, de a hegy­má­szás lénye­gi pont­jai az álta­lam felsoroltak.

Ennek volt nagy­mes­te­re Erőss Zsolt. És mit csi­nál most a világ? Tak­ti­ká­zik, szá­mol­gat és küzd. Pont, mint ő a hegyekben.

Csak nekünk még így is könnyí­tett a pálya, bár szá­munk­ra is van egy olyan pont, ami nem raj­tunk múlik. Még­pe­dig az, hogy mikép­pen dönt a Hegy! Egy biz­tos: küz­de­ni tudá­sát és elszánt­sá­gát kiemel­ten kell meg­sü­ve­gel­jük. És talán lehet, ezt is sze­ret­né üzen­ni, hogy embe­rek, küz­de­ni kell!

A Kancs­en­dzön­gát 2013-ban magyar­ként elő­ször meg­hó­dí­tó, ám a hegyen meg­halt Erőss Zsolt és Kiss Péter hegy­má­szók emlék­táb­lá­ja. Fotó: MTI

For­rás: pes​tis​ra​cok​.hu