Hírek Vélemények/Publicisztikák Dicső­ség a hősöknek!

Dicső­ség a hősöknek!

SENKI NEM ÍRHATJA ELŐ NEKÜNK, HOGY EGY TÖRTÉNELMI ESEMÉNYT HOGYAN ÉRTÉKELJÜNK

„A nagy erdő­ben időn­ként távo­li har­ci zajt is lehe­tett hal­la­ni. A szov­jet lovas­sá­gi ala­ku­la­tok támad­ták az itt és ott fel­buk­ka­nó cso­por­to­kat. Az erdő­ben lénye­gé­ben azon­ban tehe­tet­len­ség és össze­vissza­ság ural­ko­dott. Ami­kor a cso­por­tok talál­koz­tak, egy­mást kér­dez­ték, hogy mi tévők legye­nek. Inkább tisz­tek, civi­lek, néme­tek vol­tak a moz­gó, ván­dor­ló cso­por­tok. Legény­sé­gi állo­mányt rit­káb­ban lát­tam. Inkább tisz­tek­hez beosz­tott kül­dön­cök kísér­ték a cso­por­to­su­lá­so­kat. Inkább ösz­tö­nö­sen, mint szer­ve­zet­ten kiala­kult az az elkép­ze­lés, hogy az éj folya­mán tovább kell vonul­ni nyu­gat felé.

Az embe­rek, de mi magunk is nagyon éhe­sek vol­tunk, és kime­rült­sé­günk­ben sok­szor kép­ze­lőd­tünk. Han­go­kat és zajo­kat vél­tünk hal­la­ni vagy azt hal­lot­tuk, amit fél­álom­ban meg­ál­mod­tunk. Ezek a hal­lu­ci­ná­ci­ók és vízi­ók a sötét­ség­gel sűrű­söd­tek. Meleg, barát­sá­gos háza­kat lát­tunk a sötét­ben és álla­to­kat, és illa­tok és barát­sá­gos han­gu­la­tok kezd­tek kiala­kul­ni, majd megint fel­ri­ad­va min­den eltűnt. Akkor már szin­te áll­va fél­álom­ban vol­tunk. Már a har­ma­dik éjjelt nem alud­tuk át. Az étlen­ség, a szom­jú­ság is kín­zott ben­nün­ket. Havat ettük, de a lágy hólé még szom­ja­sab­bá tet­te a közérzetet.

Az erdőt körül­öle­lő szov­jet lovas­ság nem tud­hat­ta az erdő­ben lévő erők hely­ze­tét, és így csak akkor lehe­tett lövöl­dö­zést hal­la­ni, ami­kor egy-egy cso­port ki akart jön­ni az erdő homá­lyá­ból. Estig tehát még kóvá­lyog­tak a cso­por­tok. Ami­kor besö­té­te­dett, újra meg­érez­tük ösz­tö­nö­sen a moz­gá­sok főirá­nyát, és nyu­gat felé kiszi­vá­rog­tunk az erdő­ből. Akkor fogal­munk sem volt, hogy hol vagyunk pon­to­san. Sem­mi­fé­le irány­tű nem állt a ren­del­ke­zé­sünk­re. Fegy­ve­rünk csak az egy pisz­toly volt. A sötét havas éjsza­ká­ban követ­tük az előt­tünk kígyó­zó, néha szét­sza­ka­do­zó oszlopokat…”

Het­ven­hat esz­ten­de­je, hogy fővá­ro­sunk elesett. Het­ven­hat esz­ten­de­je, hogy Buda­pest Vár­ba szo­rult védői meg­kí­sé­rel­ték a lehe­tet­lent: áttör­ni a szov­jet gyű­rűt. Egy hosszú, véres ost­rom záró­ak­kord­ja volt a kitö­rés. Garád Róbert hon­véd egy volt a közel húsz­ezer­ből, akik meg­pró­bál­ták, s egy a néhány ezer­ből, akik túlélték.

Három­ne­gyed évszá­zad talán már ele­gen­dő tör­té­nel­mi táv­lat kel­le­ne legyen ahhoz, hogy hig­gad­tan, mél­tó­ság­gal emlé­kez­zünk az ese­mény­re és hero­i­kus sze­rep­lő­i­re. Ahogy emlé­ke­zünk pél­dá­ul Zrí­nyi­ék szi­ge­ti önfel­ál­do­zá­sá­ra, Szon­di­ék dré­ge­lyi kiro­ha­ná­sá­ra, a Nyerg­es­te­tő vagy a Tömö­si-szo­ros védő­i­re és évez­re­des tör­té­nel­münk meg­annyi hon­vé­dő hábo­rú­já­nak hősi halott­já­ra. Vajon miért nem jár hazánk és fővá­ro­sunk máso­dik világ­há­bo­rús védő­i­nek is ugyan­az a tisz­te­let és kegyelet?

Hiá­ba telt már el több mint három évti­zed az úgy­ne­ve­zett rend­szer­vál­tás óta, még min­dig a volt kom­mu­nis­ta hely­tar­tók és szel­le­mi örö­kö­se­ik hatá­roz­zák meg, hogyan emlé­kez­zünk a világ­há­bo­rú ese­mé­nye­i­re és har­co­sa­i­ra, akik még ma sem nyug­hat­nak béké­ben. Szin­te köte­le­ző a mai napig „hábo­rús bűnös­ként” és leg­fel­jebb, mint­egy kegyet gya­ko­rol­va, áldo­zat­ként tekin­te­ni hőse­ink­re. Mert mi mások let­tek vol­na azok a magyar hon­vé­dek és civil önkén­te­sek, akik a szö­vet­sé­ges német baj­tár­sa­ik­kal az utol­só töl­té­nyig, az utol­só lehe­le­tig ellen­áll­tak a hazánk­ra törő vörös vesze­de­lem­nek, amely­ről vol­tak már harc­té­ri tapasz­ta­la­ta­ik, és sokan a Tanács­köz­tár­sa­ság ide­jén is bele­kós­tol­hat­tak már, milyen is a bolsevizmus?

A harc elbu­kott, a meg­szál­lók és hazai hely­tar­tó­ik fél évszá­za­dos kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­rá­ját nem kell itt ecse­tel­nünk. De a védők ost­rom alat­ti önfel­ál­do­zá­sá­ból és a kitö­rés során tanú­sí­tott kitar­tá­sá­ból és baj­tár­si­as­sá­gá­ból ma is erőt merít­he­tünk, és erőt is merít évről évre emlék­tú­ránk sok ezer részt­ve­vő­je a fizi­kai meg­pró­bál­ta­tá­sok során, és még sok száz­ez­ren, akik lélek­ben jár­ják velünk végig a kitö­rés útvo­na­lát. Mert az idő ítél, és nem azok előtt hajt fejet az utó­kor, akik gyen­gén meg­hát­rál­tak, gyá­ván dezer­tál­tak vagy haza­áru­ló­ként átáll­tak az ellen­ség­hez (bár saj­nos még ma is akad­nak néhá­nyan, akik rájuk szí­ve­seb­ben emlé­kez­nek), hanem azo­kért gyúl­nak a mécse­sek ezrei a budai hegyek kato­na­sír­ja­in, akik híven har­col­tak és éle­tü­ket áldoz­ták a hazá­ért, a becsü­le­tért, mindannyiunkért.

Elgon­dol­kod­ta­tó, hogy a Don-kanyar – ide­gen föl­dön, táma­dó fél­ként, német szö­vet­ség­ben har­co­ló – hősi halot­tai előtt ma már hiva­ta­los álla­mi ren­dez­vé­nye­ken emlé­kez­he­tünk. Buda­pest védő­i­nek és a kitö­rés­ben részt vevő – hazai föl­dön, védő­ként, német szö­vet­ség­ben a szov­jet meg­szál­lók ellen har­co­ló – hősi halot­tak­nak viszont nem jár álla­mi főhajtás.

Ezért szer­vez­zük meg immár tizen­öt esz­ten­de­je min­den év feb­ru­ár­já­ban a Kitö­rés emlék- és tel­je­sít­mény­tú­rát, mely­nek során 25, 35 és hat­van kilo­mé­te­res távo­kon lehet végig­jár­ni azt a jel­ké­pes útvo­na­lat, ame­lyen a kitö­rők meg­pró­bál­tak átjut­ni a szov­jet ost­rom­gyű­rűn. Min­den jóaka­ra­tú ember­nek lehe­tő­sé­get terem­tünk, hogy – lélek­ben, szó­nok­la­tok és poli­ti­kai meg­nyil­vá­nu­lá­sok nél­kül, egyé­ni fizi­kai áldo­zat­ho­za­tal­lal, egy­faj­ta bel­ső utat is végig­jár­va – emlé­kez­zen a kitö­rők hero­i­kus élet­ha­lál küzdelmére.

Mint az emlék­tú­ra szer­ve­zői, egy­sze­rű magyar embe­rek vagyunk. Nem vagyunk tör­té­né­szek, nincs szán­dé­kunk­ban vitat­ni a tör­té­nel­mi ténye­ket. Nem arra keres­sük a választ, hogy mi tör­tént. Erre sok tör­té­nész meg­ad­ta már – igaz, sok­szor elfer­dít­ve, a saját világ­né­ze­te alap­ján eltor­zít­va, a hang­sú­lyo­kat eltol­va – a maga vála­szát. De azt sen­ki nem írhat­ja elő nekünk, hogy egy tör­té­nel­mi ese­ményt hogyan érté­kel­jünk, ahhoz és annak részt­ve­vő­i­hez hogyan viszo­nyul­junk. És azt a jogot sen­ki nem vehe­ti el tőlünk, hogy emlé­kez­zünk és hős­ként emlé­kez­zünk a hazán­kért har­co­ló kato­nák­ra. Mert van‑e a vilá­gon még egy olyan ország, ahol bár­ki meg­kér­dő­je­lez­he­ti, hogy egy hábo­rú­ban a saját hazá­já­ért har­co­ló és azért meg­ha­ló kato­na hős‑e?

A sebe­sült vagy fog­ság­ba esett kato­nát ki lehet végez­ni, civi­le­ket szi­bé­ri­ai halál­tá­bo­rok­ba lehet hur­col­ni, bör­tön­be lehet zár­ni, de a hon min­den­áron való védel­mé­nek ide­á­ját – ami­ben sokak hit­tek, ami­ért éltek és meg­hal­tak – nem lehet elpusz­tí­ta­ni. Mert a test múlan­dó, de a lélek hal­ha­tat­lan. Buda­pest hős védői­nek lel­ke ma is itt él közöt­tünk. Csak úgy lehe­tünk mél­tók áldo­za­tuk­hoz, ha min­den körül­mény­ben ápol­juk emlé­kü­ket, és pél­dá­juk nyo­mán – ellent­mond­va a kor­szel­lem ármá­nyos, kényel­mes csá­bí­tá­sá­nak – meg­véd­jük hazán­kat és hőse­ink emlé­két min­den kívül­ről és belül­ről táma­dó ellen­ség­gel szemben.

Idén a jár­vány­hely­zet miatt elma­rad a túránk, más módon emlé­ke­zünk, de talál­koz­zunk 2022. feb­ru­ár 12-én Magyar­or­szág leg­na­gyobb, leg­ne­he­zebb téli, éjsza­kai túrá­ján, a Kitö­rés emlék- és tel­je­sít­mény­tú­rán! Legyen vég­re örök nyu­go­da­lom és dicső­ség a hősöknek!

A szer­ző Moys Zol­tán a Kitö­rés emlék- és tel­je­sít­mény­tú­ra szervezője

For­rás: Magyar Nemzet