Curikk­o­lás

Ha fut­ball­mér­kő­zé­sen a csa­pa­tom lab­dát veszít, én pedig védő­ként vagyok jelen, egy­ál­ta­lán nem mind­egy, lét­szám­hát­rá­nyos hely­zet­ben mit teszek. Ha pél­dá­ul hár­man hoz­zák rám a lab­dát, nem az a cél­ra­ve­ze­tő, hogy kitá­ma­dok a lab­dás ember­re, hiszen egy­sze­rű­en lepasszol­ja a lasz­tit, és akkor már a gól­vo­na­lig is besétálhatnak.

Ilyen­kor hát­rál­ni kez­dünk, népi­e­sen szól­va curikk­ol­ni, vagy­is hát­tal a kapu­nak vissza­fe­lé futunk, hogy időt nyer­jünk. Hát­ha vil­lám csap le az égből, hát­ha a csa­tár meg­bot­lik egy fűszál­ban, az ember bízik a cso­dá­ban. Lét­szám­hát­rány­ban azért curikk­o­lunk, mert arra a néhány másod­perc­re szük­sé­günk van, az a néhány másod­perc éle­tet menthet.

Az Euró­pai Unió tör­té­ne­te a folya­ma­tos curikk­o­lás­sal, ezzel az edzői szem­pont­ból nem túl szép, rutin­sze­rű eljá­rás­sal írha­tó le. Ha dön­tést kell hoz­ni, az uni­ós szer­vek inkább hát­rál­nak, hát­ha tör­té­nik vala­mi, köz­be­szól a Jóis­ten, vagy ha már az alkot­mány­ba nem írták bele, akkor vala­me­lyik egyen­lő­sí­tő mág­nás, mond­juk, Geor­ge Soros. Curikk­ol­ni per­sze jó és hasz­nos, kivé­ve ha az ember már annyit futott hát­tal vissza­fe­lé, hogy elfe­lej­tet­te, hogyan kéne előrehaladni.

Az uni­ó­ban ma sen­ki nem tud­ja, mer­re az elő­re, sen­ki nem vál­lal­ja a fele­lős­sé­get sem­mi­ért, és ha dön­te­ni kell, mond­juk, uni­ós állam­pol­gá­rok mil­li­ó­i­nak éle­té­ről, akkor is csak hát­rál­nak, a körül­mé­nyek ked­ve­ző ala­ku­lá­sá­ban bíz­nak. Oly­kor pedig­len a nagy kijel­ző­re san­dí­ta­nak, mikor fúj­ja le a játék­ve­ze­tő a mérkőzést.

Lefúj­ja, nyu­gi. Nincs messze az idő. Csak­hogy addig az euró­pai pol­gá­rok bele­rok­kan­nak a folya­ma­tos curikkolásba.

Most a vak­ci­na­út­le­vél­ről hoz­ták azt a bölcs dön­tést, hogy a kínai és orosz vak­ci­nák­kal olta­ko­zott uni­ós állam­pol­gá­rok­ra való kiter­jesz­tés­ről min­den tag­ál­lam­nak önál­ló­an kell dön­te­nie. Ami – ne tagad­juk – a ciniz­mus és az impo­ten­cia neto­vább­ja. Hiszen az unió nyu­ga­ti felé­ben úgy fél éve azért ala­csony a beol­tott­ság, azért vár­nak, egy­re csak vár­nak a dön­tés­ho­zók, mert poli­ti­kai okok­ból boj­kot­tál­ták a kele­ti vak­ci­ná­kat. Inkább elnéz­ték, hogy hon­fi­tár­sa­ik száz­ez­rei, mil­li­ói féle­lem­ben, tehe­tet­le­nül vésze­lik át a leg­ne­he­zebb hóna­po­kat, vagy konk­ré­tan meg­hal­nak, mint hogy bevá­sá­rol­ja­nak a kínai, orosz vak­ci­nák­ból. Curikk­ol­nak ész nél­kül, de a lét­szám­hát­rá­nyos hely­ze­tet ők maguk ala­kí­tot­ták ki azzal, hogy elad­ták a lab­dát a középpályán.

De a leg­szebb még­sem ez az egész­ben. Hanem az a könnyed­ség, aho­gyan a nem­zet­kö­zi és hazai bal­ol­dal ezek­ben a napok­ban átlép a saját múlt­ján. Ujhe­lyi Ist­ván, Donáth Anna és a töb­bi mint­ha össze­be­szélt vol­na – nyil­ván össze is beszél­tek –, leg­újab­ban a nem­ze­ti érde­kek védel­me­ző­i­ként tet­sze­leg. Ők már tud­nak vala­mit. Tud­ják, hogy saját határ­kör­ben a néme­tek hama­ro­san bevá­sá­rol­nak orosz vak­ci­ná­ból, és ha ők bevá­sá­rol­nak, akkor csa­tolt része­ik, pél­dá­ul Auszt­ria meg a Német­or­szág­nak eladó­so­dott, német köl­dök­zsi­nó­ron táp­lált déli álla­mok is sor­ra olta­koz­ni fog­nak Szput­nyik­kal. Sze­rin­tem nincs messze az idő, ami­kor a Sinop­har­mot is kano­ni­zál­ja a Szent Ber­li­ni Ink­vi­zí­ció. Ennek a folya­mat­nak az elő­sze­lét érzik most a hazai bal­ol­da­lon, ezért került elő a nem­ze­ti érdek­vé­de­lem ügye, ami mel­les­leg úgy hang­zik Ujhe­lyi és Donáth vér­ve­res ajka­i­ról, mint malac­tól a gre­go­ri­án, de rész­let­kér­dé­sek­re most rá se hede­rít­sünk. A lényeg az, hogy a curikk­o­lás, az iga­zo­dás, a cso­da­vá­rás ne sérül­jön, hogy ne kell­jen önál­ló dön­tést hoz­ni a hazai szol­ga­nép­nek. Igaz, nekik lénye­gük az, ami más­nak szé­gye­ne: nem is tit­kol­ják, hogy mások aka­ra­tát, sza­va­it köz­ve­tí­tik. És azok a vala­kik egy­től egyig kül­föld­ről avat­koz­nak a nem­zet­kö­zi és magyar ügyek­be, ők az iga­zi hata­lom, még akkor is, ha lát­ha­tat­la­nul, a hát­tér­ben meg­hú­zód­va oszt­ják a verdikteket.

Ha a tisz­telt olva­só­nak annyi a sza­bad ide­je, hogy még DK-köz­le­mé­nye­ket is van ked­ve olvas­gat­ni, sze­rin­tem vissza­me­nő­leg tekint­se át az elmúlt fél esz­ten­dő ter­mé­sét. Csep­pet sem meg­le­pő­en azt tapasz­tal­ja majd, hogy Dob­rev­né Gyur­csány Ferenc párt­ja vak­ci­na­ügy­ben már min­dent hir­de­tett, és annak az ellen­ke­ző­jét is. Szó sze­rint heten­te vál­toz­tat­ják a véle­mé­nyü­ket, őket tény­leg nem zavar­ja, hogy össze­vissza hazu­doz­nak, csak azért, hogy a meg­bí­zó­ik elé­ge­det­tek legye­nek szol­gá­la­ta­ik­kal. S hogy ne legyünk igaz­ság­ta­la­nok a DK-val, mond­juk meg őszin­tén, hogy az összes bal­ol­da­li párt, bele­ért­ve a Soros-moz­ga­lom pari­zer­za­bá­ló és fel­csú­ti pere­ző szár­nyát egy­aránt, ugyan­ezt a követ­ke­zet­len, szá­nal­mas kom­mu­ni­ká­ci­ót gyakorolja.

Közel az idő, ami­kor Ujhe­lyi Ist­ván fel­fe­de­zi magá­ban a magyart. A fur­csa meta­mor­fó­zis­nak önkén­te­le­nül is szur­kol az ember, sze­ret­nénk, ha a sze­ge­di­ek Erős Pis­tá­ja mos­tan­tól nem­ze­ti reto­ri­ká­ban utaz­na. Pél­dá­ul mond­hat­ná hit­tel és meg­győződéssel az aláb­bi­a­kat: „Nem taga­dom, Erdé­lyi József szép ver­sei mel­lett Csur­ka Ist­ván írói mun­kás­sá­ga érin­tett meg leg­in­kább. Fel­há­bo­rí­tó­nak tar­tom, hogy a nagy drá­ma­író műve­it alig játsszák a hazai szín­há­zak, nem vise­li utca, köz­te­rü­let a nevét ország­szer­te.” Ilyen karak­te­res mon­da­tok után pedig jöhet­ne a poli­ti­kai üze­net. „Egyéb­ként pedig javas­lom az orosz és a kínai vak­ci­na szé­les körű hasz­ná­la­tát. Ezek a leg­jobb hatás­fok­kal védik az embert, védik a magyart.”

Magyar­rá válá­si folya­ma­tá­ban Donáth Anna jöven­dő szék­fog­la­ló­ját is meg­ál­mod­tuk. Anna baba­ar­cú, taka­ros magyar menyecs­ke­ként, rakott szok­nyá­ban jelent­ke­zik szó­lás­ra mun­ka­he­lyén, az Euró­pai Par­la­ment­ben: „Köszö­nöm a szót, elnök asszony. Most kap­tam a leg­újabb inst­ruk­ci­ó­kat Gyu­ri bátyám­tól, piros-fehér-zöld sza­lag­gal átköt­ve. Egy pil­la­nat, hadd ren­dez­zem gon­do­la­ta­i­mat. Meg­van. Szó­val, kezd­jük azzal, hogy a magyar­ság nem vér vagy faj, hanem lélek kér­dé­se. Mi, magyar nők és asszo­nyok, akik nem kérünk a nem­zet­kö­zi­ség máko­nyá­ból, és büsz­kén szü­lünk gye­re­ke­ket, hogy csa­lá­dunk és hazánk gya­ra­pod­jék, kikér­jük magun­kat, hogy az orosz és a kínai vak­ci­nák ne len­né­nek olyan jók, mint a nyu­ga­ti­ak. Hát mifé­le világ felé hala­dunk, elnök asszony? Itt a végén még enge­dé­lye­zik, hogy pede­rasz­ták fogad­ja­nak örök­be gye­re­ke­ket, és ne Isten szí­ne előtt, hanem vala­mi kup­le­ráj­ban kös­se­nek házas­sá­got. Vagy annak paró­di­á­ja­ként vala­mi hasonlót.”

Van az a pénz, higgyék el.

Szen­te­si Zöl­di László

For­rás: Demok​ra​ta​.hu