Csur­ka Ist­ván: Kína és mi

A kínai minisz­ter­el­nök, Ven Csia-pao magyar­or­szá­gi láto­ga­tá­sa, azzal a finom és ele­gáns uta­lás­sal, hogy éppen itt, a szeg­ről-vég­ről rokon­nak tar­tott nép hazá­já­ban, s az éppen az Euró­pai Unió soros elnö­ké­nek tisz­tét betöl­tő kor­mány kicsi orszá­gá­ban kez­di meg euró­pai kör­út­ját már előbb is meg­ér­de­mel­te vol­na a mél­ta­tást és az elem­zést. A meg­kö­tött egyez­mé­nyek és szán­dék­nyi­lat­ko­za­tok, az ígé­ret a magyar köt­vé­nyek vásár­lá­sá­ra a kap­cso­lat gaz­da­sá­gi jelen­tő­sé­gét állít­ják elő­tér­be, pedig a kap­cso­la­tok maga­sabb szint­re eme­lé­se mélyebb poli­ti­kai jelen­tő­sé­get tar­tal­maz. Ezt jól jel­zi az a bána­tos aggá­lyos­ko­dás, ame­lyet a libe­rá­lis, a Nyu­gat­ra nya­ló körök és párt­ja­ik meg-meg­pen­dí­te­nek. Vala­mi zavar van a megértésben.

 
 Néme­lyek mint­ha kihagy­nák a szá­mí­tás­ból, hogy Kína már a glo­bá­lis világ szá­mot­te­vő része volt akkor is, ami­kor még saját magá­val küz­dött és a piac­fel­osz­tás már akkor meg­tör­tént, ami­kor még úgy­szól­ván egy­han­gú­an „kom­mu­nis­ta Kíná­ról” szólt a mese. A fel­osz­tás sze­rint a világ­gaz­da­ság­ba, bele­ért­ve a szov­jet ura­lom­ból ame­ri­kai ura­lom alá helye­zett orszá­go­kat is, az „ezer apró cikk” keres­ke­del­met Kína kap­ja. Ebben elekt­ro­ni­kai és más, nagy hoz­zá­adott érté­kű ter­mé­kek és hami­sí­tott tor­na­ci­pők egy­aránt ben­ne fog­lal­tat­nak. Kína meg­kap­ta a kínai pia­cok léte­sí­té­sé­nek jogát. A távol-kele­ti fél úgy­szól­ván kizá­ró­la­gos pia­cai a brut­tó hazai össz­ter­mék körén kívül létez­tek, noha szá­mon vol­tak tart­va és adóz­tak is. A pénz­ügyi ter­jesz­ke­dés, a nagy­ipa­ri pia­cok és az itte­ni gyá­rak meg­szer­zé­se, vagy leál­lí­tá­sa, a glo­bá­lis nagy-tech­ni­ka ipa­ri és pénz­ügyi üzle­te a Nyu­ga­té, első­sor­ban Ame­ri­káé lett. Ez nem magyar dön­tés volt, hanem a glo­bá­lis felek köz­ti fel­osz­tás. Magyar­or­szá­gon mind­ez szem­be­tű­nő­en lát­szott már a kilenc­ve­nes évek ele­jé­től fog­va. Az állam­nak az első perc­től fog­va szük­sé­ge volt a kínai piac­ra, mert akár­mi­lyen kalan­dos úton került for­ga­lom­ba a kínai ter­mék, olcsó volt és a kis­pén­zű réte­gek meg­nyug­ta­tá­sát szol­gál­ta.
 
Ezért a kínai pia­cok felet­ti poli­ti­kai kap­cso­lat kor­sza­kos jelen­tő­sé­gű. Az IMF-fel való gyön­géd sza­kí­tás fel­tét­le­nül szük­sé­ges volt hoz­zá. A kínai minisz­ter­el­nök nem jött vol­na ide, ha mi ma is az IMF jár­sza­lag­ján tip­ró­dunk. Az 1982-ben Feke­te János ket­tős állam­pol­gár nyél­be­ütött IMF csat­la­ko­zás­sal kez­dő­dő sötét kor­sza­kunk­nak van vége Ven Csia-pao láto­ga­tá­sá­val. Ezért sápí­toz­nak a libe­rá­li­sok, és akik az eladó­so­dás­ból éltek és gaz­da­god­tak meg. Bána­tuk ért­he­tő: most van végük. Annak az egész, Aczél/per demok­ra­ti­kus ellen­zék, majd bal­ol­da­li koalíció/ Leu­mi Hitel­bank kor­szak­nak, amely­ben min­den hata­lom és min­den pénz a fel­ső tíz­ezer kezé­ben össz­pon­to­sult, a nép meg örült, ha olcsón hoz­zá­ju­tott vala­mi­hez a kínai pia­con, most van vége. Nem a kína­i­ak paran­csá­ra, hanem a kínai köt­vény­vá­sár­lá­si szán­dék magá­tól érte­tő­dő követ­kez­mé­nye­ként vesz­tet­ték el min­den hata­lom­ba vissza­ju­tá­si esé­lyü­ket.
 
Nagy for­du­lat ez tehát. A hatal­mu­kat vesz­tet­tek­nek és a még zsí­ros állá­sok­ba, ame­ri­kai pro­fesszor­sá­gok­ba, euró­pai hiva­ta­lok­ba és ban­kok­ba, sőt a nem­ze­ti ban­kó­ba szét­szórt kaszt­nak nem maradt más ellen­ve­té­se, mint a Mennyei Béke terén tör­tént egy­ko­ri véreng­zés. Ezt még a rend­szer­vál­tás ide­jén haj­tot­ta vég­re Theng Sziao Ping, a Mao utá­ni hata­lom­bir­to­kos. Nem lehet, nem sza­bad pénzt elfo­gad­ni attól a hata­lom­tól, amely tank­kal tapos­ta szét az embe­ri jogo­kért küz­dő diák­sá­got – a libe­ra­liz­mus kínai haj­tá­sát.
 
Magyar­or­szá­gon azon­ban még a jobb fülek­ben is ben­ne maradt az az ember­jo­gi masz­lag, amellyel a meg­tör­tént bor­za­lom után világ­szer­te szá­mon kérik az embe­ri jogo­kat Kínán. Alig volt tár­gya­lás azóta távol-kelet és távol-nyu­gat között, no meg per­sze a magyar bal­li­be­ra­liz­mus ural­ma alatt, ami­kor nem az embe­ri jogok szá­mon­ké­ré­sé­vel fog­lal­koz­tak vol­na a tár­gya­lá­sok utá­ni saj­tó­ér­te­kez­le­ten. Miköz­ben a kína­i­ak szo­ká­so­san csak moso­lyog­tak. Mert ugyan­ak­kor, külö­nö­sen az utób­bi évek­ben, ami­óta Kína gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi nagy­ha­ta­lom­má nőtt, miköz­ben a tár­gya­lá­so­kon csak és kizá­ró­lag a pénz­ről volt szó, köze­lebb­ről, hogy mennyi ame­ri­kai állam­pa­pírt vásá­rol a gaz­da­gabb kínai fél, hogy fenn­ma­rad­jon az ame­ri­kai élet­for­ma.
 
Fur­csa dol­gok ezek. A fül­be­má­szó tam-tam zené­vel és sok­szor zse­ni­á­lis elő­adók­kal, rekedt trom­bi­tá­sok­kal szem­ben, akik ellen ter­mé­sze­te­sen sem­mi kifo­gá­sunk nincs, ha nem képez­nek poli­ti­ka hódí­tó­cik­ket, fegy­vert netán, azok fúj­ják az ember­jo­gi nótát, akik bru­tá­lis vál­ság­ba szo­rí­tot­ták Dél-Ame­ri­ka nagy részét, fel­sza­ba­dí­tás helyett meg­hó­dí­tot­ták Közép-Euró­pát, mil­li­ó­kat kény­sze­rít­ve ten­gő­dő élet­for­má­ra, amely az éhe­zés egyik for­má­ja és halált hoz a nem­zet­re, azok játsszák ki ezt az ember­jo­gi kár­tyát, akik saját elnö­kü­ket nyír­ták ki máig tisz­tá­zat­lan körül­mé­nyek között, és akik meg­ren­dez­ték a WTC-tor­nyok lerob­ban­tá­sát, hogy hábo­rút robant­has­sa­nak ki a sér­tett­ség álla­po­tá­ból.
 
Nem kell a sza­vak­kal ját­sza­ni. Nagy­ha­tal­mak­nak nincs ember­jo­gi kiter­je­dé­sük, mert nem lehet. Biro­da­lom és ember­jo­gi kiter­je­dés önma­gá­ban való ellent­mon­dás. Mind­egyik nagy­ha­ta­lom csak a mási­kat tud­ja vádol­ni az embe­ri jogok meg­sér­té­sé­vel, ha a biro­da­lom érde­ke úgy kíván­ja.
 
Ezért lök­ték ki az ember­jo­gi kelj­fel­jan­csi­kat az utcá­ra és a kínai követ­ség elé tün­tet­ni a tibe­ti elnyo­más és a régen halott Theng Sziao Ping ellen, mert más­kép­pen már a régi SZDSZ-ural­mat, libe­ra­liz­must és New York‑i ember­jo­gi üzle­te­lést nem lehe­tett vissza­kép­zel­ni Buda­pest­re. Ó, mily szép idők vol­tak, ami­kor bősé­ges tála­lás­ban lehe­tett saj­nál­tat­ni a sza­bad­sá­got, amint a tank elta­pos­sa az élő embert, amint azt tet­te 1956-ban is Buda­pest szét­lö­vé­sé­vel – Eisen­hower elnök saj­nál­ko­zó hoz­zá­já­ru­lá­sá­val, ame­lyet egyéb­ként a zsi­dó rab­bik szed­tek ki belő­le.
 
Saj­ná­la­tos, de ugyan­ak­kor mélyen jel­lem­ző is, hogy több ezol­da­li elem­ző, meg­szó­la­ló, újság­író sem képes a tar­tós libe­rá­lis nyo­más alól fel­sza­ba­dí­ta­ni magát és a Mennyei Béke terén tör­tén­tek miatt aggá­lyos­nak tart­ja a kom­mu­nis­ta Kíná­val való barát­ko­zást, de leg­alább­is köte­les­sé­gé­nek érzi a fel­em­lí­té­sét. Ahe­lyett, hogy meg­ál­la­pí­ta­ná: nyer­tünk vég­re leg­alább egy csa­tát és egy lépés­sel köze­lebb kerül­tünk a rend­szer­vál­tás­hoz. Tudo­má­sul kell ven­ni, hogy Kíná­ban ugyan a kom­mu­nis­ta párt a leg­főbb hata­lom bir­to­ko­sa, de Kína már nem csak kom­mu­nis­ta ország, hanem kapi­ta­lis­ta nagy­ha­ta­lom is, és a kom­mu­niz­mus export­já­ra sem­mi­lyen módon nem törek­szik. Azt viszont ma sem enge­di meg, hogy disz­kó­ze­nés ügy­nö­kö­ket épít­sen be váro­sa­i­ba az a másik nagy­ha­ta­lom, ame­lyik ma már neki van eladó­sod­va. Még ha annak pil­la­nat­nyi­lag még sok­kal nagyobb a kato­nai ere­je, de ahhoz már régen nem elég, hogy hábo­rút indít­son elle­ne. Ezért pró­bál­ko­zott a beha­to­lás­sal.
 
Örül­he­tünk tehát a kor­mány meg­ter­ve­zett, nyílt kínai nyi­tá­sá­nak, mert ez egy­út­tal a piros lap fel­mu­ta­tá­sát is jelen­ti a libe­rá­lis, koz­mo­po­li­ta kis­pá­lyá­sok­nak, akik eddig nagy­pá­lyán ját­szot­tak és „oxfor­dok­kal” rug­dos­ták a gólo­kat a magyar kapu­ba.
 
S ha nekik ez a bajuk, nekünk a fejünk se fáj­jon.
 
(Magyar Fórum, 2011. július.)