Csen­gey Dénes: A vál­to­zás előérzete

Keresz­tes had­já­rat – Öncsa­lás és hiány­ér­zet – tör­té­nel­mi mély­lé­lek­tan a könnyű­ze­ne ürügyén

Csepp­ben a ten­gert, rész­ben az egé­szet, réteg­mű­vé­szet­ben a tár­sa­dal­mat meg­pil­lan­ta­ni és azo­no­sí­ta­ni kivé­te­les érzé­keny­sé­gű lát­no­kok kivált­sá­ga. A magas hőfo­kon élő, 1991-ben tra­gi­ku­san fia­ta­lon, mind­össze 38 éve­sen eliz­zott Csen­gey Dénes negy­ven évvel ezelőtt meg­je­lent „…és mi most itt vagyunk” című első köte­té­ben meg­ren­dí­tő szo­cio­ló­gi­ai érzék­kel, a közös­sé­gi lélek­tan mélyé­re ásva, csal­ha­tat­lan lényeg­lá­tás­sal raj­zol­ta meg az 1960-as, 1970-es évek pil­la­nat­ké­pét, amely­ről a mából vissza­te­kint­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy XX. szá­za­di közel­múl­tunk meg­ér­té­sé­nek addig hiány­zó, pon­to­san illesz­ke­dő moza­ik­ja lett.

„…az a dal­kul­tú­ra, amely­re egy száz­fé­le egy­mást hazud­to­ló kép­mu­ta­tás közt, hazug­sá­gok, téve­dé­sek, szel­le­mi erő­szak és érzel­mi zsa­ro­lás erő­te­ré­ben, nagy tör­té­nel­mi tra­gé­di­ák, for­du­la­tok árnyé­ká­ban, de azok való­di miben­lé­té­ről mit sem tud­va, saját múlt­ját, jövő­jét, sor­sát meg­ha­son­lot­tan kere­ső nem­ze­dék úgy tekin­tett, mint önma­ga tük­ré­re, […] seké­lyes áligaz­sá­gok, téve­dé­sek, cini­kus bemon­dá­sok töme­gét okád­ta hall­ga­tó­sá­gá­nak, […] és nem­hogy prog­ra­mot nem adott, de még hely­zet­ér­tel­me­zé­se is hamis, fél­re­ve­ze­tő, követ­ke­zés­képp […] hazug volt, jobb eset­ben is sem­mit­mon­dó” – szá­mol le Csen­gey Dénes nem­ze­dé­ki esszé­ként azo­no­sí­tott mun­ká­já­ban az 1960-as évek úgy­ne­ve­zett nagy gene­rá­ci­ó­já­nak öncsa­ló míto­szá­val. Mert­hogy, állít­ja az író, a sze­rin­te job­bá­ra kül­ső­sé­gek­ben kime­rü­lő hazai beat­moz­ga­lom a leg­fon­to­sabb sors­kér­dé­sek­re nem­hogy választ nem adott, de fel sem tet­te azo­kat. Pót­cse­lek­vés, pót­lé­te­zés, a kétes érté­kű ame­ri­kai ifjú­sá­gi szub­kul­tú­rát jól-rosszul adap­tá­ló sza­bad­ság-illú­zió volt csu­pán, mene­kü­lés a szem­be­né­zés, a fele­lős­ség elől. És a kez­de­ti óva­tos vadóc­ság gyor­san bele­si­mult az irá­nyí­tott szo­ci­a­lis­ta szórakoztatóiparba.

„A magyar beat leg­jel­leg­ze­te­sebb, leg­te­het­sé­ge­sebb s ugyan­ak­kor leg­el­lent­mon­dá­so­sabb, mert tehet­sé­ge és a szó­ra­koz­ta­tó­ipar piac­ké­pes édes­ség­re való igé­nye között a leg­arc­pi­rí­tóbb komp­ro­misszu­mot a leg­ter­mé­sze­te­sebb módon össze­bo­ro­ná­ló figu­rá­ja: Bródy János. […] Ő az, aki az első őszin­te sza­va­kat talál­ta a szi­rup­ten­ger­ben ful­dok­ló sze­re­lem­re, ugyan­ak­kor […] ő muta­tott elő­ször a vilá­got lát­ni indult, s egy mocs­kos, szok­nya­emel­ge­tő­en huza­tos nagy­vá­ros­ba jutott Sző­ke Anni­ra, ugyanő röhög­ve a jó dumá­val per­cek alatt elcsá­bít­ha­tó Vidé­ki kis­lány­ra” – jelö­li ki kímé­let­len pon­tos­ság­gal a maga köre­i­ben máig orá­ku­lum­ként mél­ta­tott dal­szö­veg­író helyi érté­két Csengey.

Való­ban, a beat­kor­szak leg­ér­té­ke­sebb­jei is a szo­ká­sos egyé­ni gene­rá­ci­ós vívó­dá­so­kat öntöt­ték dalok­ba, tuda­to­san vagy tudat alatt gon­do­san kike­rül­ve a magyar léte­zés kike­rül­he­tet­len kér­dé­se­it. Vagy­is – diva­tos kife­je­zés­sel – nem a kor való­sá­gá­ra ref­lek­tál­tak, hanem a tör­té­ne­lem főut­cá­já­ról seho­vá sem veze­tő mel­lék­utak­ra kujtorogtak.

E nem­ze­dék fia­tal­jai – írja Csen­gey – „meg­szü­let­tek a máso­dik világ­há­bo­rú alatt vagy nem sok­kal utá­na […] össze­dőlt a ház a fejük fölött, eltűn­tek a roko­na­ik, ideg­be­teg lett az any­juk […] sokan közü­lük hiá­ba vár­ták haza még a hábo­rú alatt vagy már az új világ­ban hosszú uta­zás­ra indult apju­kat.” Az 1950-es évek­ben „fel­mond­ta a lec­két a gye­rek, aztán egy­szer csak elakadt a sza­va, mert ész­re­vet­te, hogy az any­ja hall­gat­ja őt, és sír. […] …mit gon­dol­ha­tott a gye­rek, ami­kor a vörös csil­lag­gal ékes kabát­haj­tó­ká­jú agi­tá­to­rok a sze­me lát­tá­ra pofoz­ták meg az apját, mert azt mond­ta, nem írja alá a belé­pé­si nyi­lat­ko­za­tot? S ami­kor más­nap azt tanul­ta az isko­lá­ban, hogy van­nak kulák­bé­ren­cek, az ellen­ség uszá­lyá­ba téve­lye­dett gaz­dák, […] mit gon­dolt az apjá­ról vagy a taná­rá­ról?” – írja le kímé­let­len őszin­te­ség­gel az elmond­ha­tat­lan meg­ha­son­lást máig vád­ló kér­dé­se­i­vel Csengey.

Ennek a nem­ze­dék­nek 1956 volt az első köz­vet­len tör­té­ne­lem­él­mé­nye: a fel­lob­ba­nó remény vil­la­nó­fé­nye, a könyör­te­len elti­por­ta­tás és elárul­ta­tás rémü­le­te, az üvöl­tő néma­ság, a kül­föld­re szö­kött, bör­tön­be zárt vagy fel­akasz­tott szü­lők, roko­nok, bará­tok. Aztán jött az 1960-as évek kon­szo­li­dá­ci­ó­ja, a gaz­da­sá­gi fel­len­dü­lés, sokak­nak az élni kell vég­ső, kese­rű, egye­dül jár­ha­tó, de halá­lig öngyöt­rő meg­al­ku­vá­sa. Ez a meg­ha­son­lott­ság szül­te a beat­nem­ze­dék min­dent taga­dá­sát, ami mögött – mutat rá kivé­te­les éles­lá­tás­sal Csen­gey – „a husza­dik szá­za­di Magyar­or­szá­gon egy­mást köve­tő tör­té­nel­mi kor­sza­kok önma­gu­kon belü­li s egy­más­hoz viszo­nyí­tott hatal­mas, […] soha­sem tisz­tá­zott, máig sem fel­szá­molt, min­den ideg­rend­szer­ben ott gör­csö­sü­lő disszo­nan­ci­ái, ellent­mon­dá­sai” húzódtak.

„Tíz­ez­rek indul­tak a város­ba, hogy messzi­re kerül­je­nek a szét­zú­zott paraszt­kul­tú­ra halál­tu­sá­já­tól, meg­sza­ba­dul­ja­nak egy meg­ha­la­dott élet­for­ma erköl­csi impe­ra­tí­vusz­ként rájuk tes­tá­ló­dó fog­sá­gá­ból, a látás­tól vaku­lá­sig vég­zett nehéz tes­ti mun­ka kény­sze­ré­től, a fáradt esték moz­du­lat­lan és kilá­tás­ta­lan, noha zsí­ro­so­dó csönd­jé­től. […] A szét­szé­ledt csa­lá­dok helyé­be más közös­sé­gek lép­tek. Nálunk is a dal­lal, az új zené­vel kez­dő­dött min­den. […] Vib­rált, vonag­lott a tömeg, egyet­len tán­co­ló test. Egyik lába esz­ter­gá­lyos, a másik tanár­se­géd, körö­ző kezei szén­hor­dó, gyógy­sze­rész, hajat röp­tet­ve rán­gó nya­ka, feje gim­na­zis­ta, taní­tó, csa­var­gó.” Íme, a totá­lis egyen­lő­ség a sors nem vállalásában.

Ezzel állít­ja szem­be Csen­gey Ber­emé­nyi Géza és Cseh Tamás álom­lá­tó vilá­gát. Pedig „…nincs nagy készü­lő­dés, nem hang­za­nak el szent foga­dal­mak, nem szü­let­nek hadi­ter­vek a szí­vek töme­ge­i­nek lero­ha­ná­sá­ra. Nem a pró­fé­ci­ák­ra han­golt kró­ni­kás köt szö­vet­sé­get élet­re-halál­ra-siker­re-bukás­ra az ellen­áll­ha­tat­lan dal­nok­kal, csak két vékony, bizony­ta­lan gyö­kér­ze­tű, a beat­moz­ga­lom­tól elso­dort s aztán isme­ret­len part­ra vető­dött élet pró­bál tisz­tá­ba jön­ni önma­gá­val. Két meg­szűn­ni vágyó hiány­ér­zet fogó­dzik össze barátsággá.”

A Ber­emé­nyi – Cseh alko­tó­pá­ros hely­zet­je­len­té­sei, mutat rá Csen­gey, ezt a hiány­ér­ze­tet kon­tú­roz­zák: a rész­ben a szer­zők énje­i­ből élet­re kelt, de a dala­ik­ra rezo­ná­ló közön­ség által is önazo­nos­ként fel­is­mer­he­tő karak­te­rek meg­ha­son­lott, szo­ron­gó tehe­tet­len­sé­ge, az ezek­ből kibom­ló szür­re­á­lis láto­má­sok a beat­má­mor­ból kijó­za­no­dott, a hiá­ba­va­ló kocs­mai bátor­sá­go­kat meg­elé­ge­lő, de még tanács­ta­la­nul bénult 1970-es évti­zed leg­pon­to­sabb szo­ciog­rá­fi­ái. Ere­de­ti hang­juk „…a hite­les sor­sok­nak az egész magyar husza­dik szá­za­dot egy­be­fut­ta­tó össze­fel­hő­ző­dé­se […] kiér­lelt, mély és döb­be­net­ere­jű tár­sa­da­lom­lá­to­más. […] …együtt van­nak a tör­té­ne­lem záto­nyán roha­dó, a maguk sor­sá­nak fősod­rá­ból, irá­nyí­tá­sá­nak gya­kor­la­tá­ból kiszo­rult éle­tek, egyé­nek és nem­ze­dé­kek […] …vala­mi ele­mi élet­erő fel­hő­zik e körül a min­den tet­ten érhe­tő gesz­tu­sá­ban bele­tö­rő­dő­nek mutat­ko­zó lemon­dás körül. Vala­mi taga­dás feszül min­den beis­me­rés­ben, össze­szo­rult ököl min­den legyin­tés­ben. Vala­mi tit­kos üze­net azt tanít­ja hin­ni, hogy mind­az, ami immár biz­tos, lehetetlen.”

A 70-es évek tehát, Csur­ka Ist­ván­nal szól­va, maga volt az elfo­gad­ha­tat­lan rea­li­tás. Tegyük hoz­zá: a 80-as évek­re ugyan­ez volt igaz. Csen­gey lát­le­le­te ez: a feszült­ség nő és sűrű­sö­dik. Ez már fel­is­me­rés, ami­ből vala­mi lehet. Len­nie kell – sugal­maz­za, elő­ér­ze­te­zi az író.

Lett is. A mából vissza­te­kint­ve jól lát­ha­tó, hogy e hely­zet­je­len­té­sek pon­to­san kikö­vez­ték a Laki­te­lek­re veze­tő utat, ahol 1987-ben a magyar sors­kér­dé­se­ket napi­rend­re vevő és azok­ra vála­szo­kat kere­ső és adó moz­ga­lom szü­le­tett. Nem vélet­len, hogy Csen­gey Dénes és Cseh Tamás is részt vett a legen­dás értel­mi­sé­gi találkozón.

A Magyar Demok­ra­ta Fórum esz­mei alap­ja­it meg­te­rem­tő laki­te­le­ki nyi­lat­ko­zat tár­sa­dal­mi-tör­té­nel­mi kóris­mé­je pedig már korun­kig ér, az abban meg­ál­la­pí­tot­tak orvos­lá­sá­nak kény­sze­rí­tő szük­sé­ges­sé­ge veze­tett el a 2010-ben poli­ti­kai cse­lek­vés­sé érett magyar talp­ra állásig.

Borí­tó­kép: Csen­gey Dénes (Fotó: Magyar Nem­zet)

For­rás: magyar​nem​zet​.hu