Hírek Külföldi hirek Csata Bécsben

Csata Bécsben

Meglehet, Roggendorf Vilmos császári generális és Szulejmán szultán csak legyintenének a mostani képsorokat látva. Nagyobb csatát is megvívtak ők félezer évvel ezelőtt Bécsnél: százezer katona vonult fel, tízezrek vesztek oda. Ehhez képest igazán bagatell, hogy százak randalíroznak napok óta a császárvárosban, jelszavakat skandálva, óbégatva és egymást szidalmazva az osztrák járókelők számára érthetetlen nyelvükön.

De csak innen nézve bagatell. Másfelől ugyanis véresen komoly. Szélsőbalos kurdok, köztük a nemcsak Törökországban, de az egész Európai Unióban terrorszervezetnek számító Kurdisztáni Munkáspárt hívei, valamint jobboldali radikális, így a szélsőséges Szürke farkasokat támogató törökök esnek egymásnak. Az osztrák jog sem tiltja a kakaskodást, de a garázdaságot, az erőszakot, a rendőrök megtámadását, az anyagi károkozást már igen – és ennyi a bécsi polgárnak bőven elég is. Mi az isten közöm van nekem ehhez? – teszi fel a kérdést joggal. Nyugodtan felteheti Ausztria vezetőinek is.

Két hete a németországi Stuttgartban is randalírozásra került sor: önmagukból kivetkőzött fiatalok törtek-zúztak, rendőrökre támadtak, gyújtogattak és kirakatokat törtek be. Angliában aznap volt a readingi, egy hétre rá pedig a glasgow-i késelés. Mindegyik súlyos kérdéseket vet fel a nyugat-európai közbiztonsággal kapcsolatban, és akkor a George Floyd halálát követő, Európára is átterjedt zavargáshullámra nem is tértünk ki – ám roppant érdekes egybeesés, hogy az összes említett esetben főszerepet játszottak a bevándorlók.

Mégis, a mostani bécsi történések szintet léptek. A törökországi bevándorlók választott hazájukba, Ausztriába hozták be a saját belpolitikai konfliktusukat, diplomáciai vihart keltve Bécs és Ankara között. A két ország kölcsönösen bekérette a másik fél nagykövetét a külügyminisztériumba.

Bécs már nem az a császárváros, amelyet Roggendorf Vilmos – ma már úgy tűnik: kissé naivan – védelmezett a törököktől. Nem is az, ahol 1989-ben megvettük a Gorenjét a Mariahilfer strassén, felhasználva a hátsó ülésre tuszkolt nagymama valutakeretét is. Favoritenben – ahol a kurd–török csata lejátszódott – minden tízből négy polgár bevándorló. Bécs tizedik, déli kerülete egyike azoknak, ahol már a Muhammed nevet adják a leggyakrabban a fiú újszülötteknek, az iskolások többsége pedig nem németül beszél otthon a szüleivel.

Favoritenben kétpártrendszer van: a szavazati jogot is megszerzett bevándorlók a „vörös Bécset” is uraló szociáldemokraták támogatói, a bevándorlásellenes kisember pedig a radikális jobboldalra, az Osztrák Szabadságpártra voksol. Az osztrák fővárosban októberben tartományi választásokat tartanak; nem lennénk meglepve, ha a hozott anyagból megvívott bécsi csata emléke begyűrűzne oda. Amikor legutóbb számolták, 76 ezer török élt Bécsben, de azóta többen lehetnek.

Mentalitásbeli különbségről is szó lehet. Hallottunk volna róla, ha a magyar nagykövetet bekéretik mondjuk Londonban, mert honfitársaink nem bírták ki, hogy ne püföljék egymást az utcán a belpolitikai nézeteltéréseik miatt. De nem hallottunk ilyesmit. Susanne Raab osztrák (néppárti) integrációs miniszter most azt mondja: a megmozdulások rámutatnak a párhuzamos társadalmak veszélyére. Szerinte az elmúlt napok történései és a szélsőséges struktúrák, amelyek ezeket megalapozták, csak a jéghegy csúcsai. Külön kiemeli továbbá, hogy „a török hátterűek 45 százaléka erősebb kötődést érez Törökországhoz, mint Ausztriához”. Talán a legjobb lett volna nem eljutni idáig. Csak kármentés, ha az ember egy bevándorláspárti erővel ül egy kormányban, mint Raab asszony a Zöldekkel.

Forrás: Magyar Nemzet / Szőcs László

Fotó: beyondeurope