Hírek Vélemények/Publicisztikák Brá­vó, Mol­nár! Vivát, Vidnyászky!

Brá­vó, Mol­nár! Vivát, Vidnyászky!

„Egy király­nak
Kell lát­ni min­den könnye­ket: magá­nak
Könnyez­ni nem sza­bad.”

(Kato­na József)

Talán nincs is olyan magyar szé­les e Kár­pát-meden­cé­ben, aki­nek Erkel Bánk bán­ja ne jelen­te­ne vala­mit. S talán olyan se akad, aki ne ismer­né Bánk leg­hí­re­sebb ári­á­ját, a „Hazám, hazám” kez­de­tűt. Ennek ere­dő­je­ként a nem­ze­ti össze­tar­to­zás évé­ben nem is állít­hat­tak vol­na szín­re dísz­be­mu­ta­tó gya­nánt alkal­ma­sabb ope­rát a Mar­git­szi­ge­ti Sza­bad­té­ri Szín­pa­don. S aki velem együtt lát­ta, az lát­ta a meg­va­ló­sult cso­dát is.

Bal­jós árnyak

A jegyet ked­ve­sem­től kap­tam aján­dék­ba. Jóval azelőtt, hogy tud­tuk vol­na, vajon a koro­na­ví­rus-jár­vány miatt egy­ál­ta­lán bemutatják‑e a dara­bot. S annak is előt­te, hogy a szo­ká­so­san Szent Ist­ván-nap körü­li boron­gós idő­já­rás kér­dé­ses­sé tet­te a sza­bad­té­ri elő­adás meg­tar­tá­sát. Volt per­sze eső­nap, de az min­dig olyan lebe­gős, ráadá­sul sosem tud­hat­ja az ember, hogy az idő­já­rás med­dig teszi lehe­tet­len­né a bemu­ta­tást. Bár a ziva­tart végül meg­úsz­tuk, még min­dig maradt egy sze­mer­nyi eset­le­ges­ség, hogy a fer­tő­zés máso­dik hul­lá­ma mennyi­re kegye­sen bánik velünk. 

S ha ez még nem lett vol­na elég, a finis­ben szem­be­sül­tünk azzal a ténnyel, hogy a város másik végé­ben, az Eif­fel Park­fog­la­ló gálán – hazai kivá­ló­sá­ga­ink mel­lett – korunk egyik leg­na­gyobb tenor­ja, Jonas Kauf­mann lép fel. Már most hogyan tud­nánk magun­kat meg­ket­tőz­ve mind­egyi­ken részt ven­ni? Avagy mit válasszunk: a világ­hír árnyé­ká­nak boros­tyán­le­nyo­ma­tát vagy a nem­ze­ti ope­rát? Kéte­lye­in­ket a Coope­rá­hoz és Deb­re­cen­hez fűző­dő ezer bará­ti szál osz­lat­ta el, hiszen éne­kes bará­ta­ink közül töb­ben is sze­re­pel­tek az elő­adás­ban, a deb­re­ce­ni Kodály Fil­har­mo­ni­ku­sok, a Cso­ko­nai Szín­ház Ének­ka­ra és Tánc­ka­ra, a Hon­véd Fér­fi­kar, vala­mint a Buda­pest Stú­dió­kó­rus közreműködésével.

Ünnepi Bánk bán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon

Min­den a helyén

Erre a pont­ra kínál­koz­na – a drá­mai feszült­ség­kel­tés okán – vala­mi olyas­mi, hogy „azért nem ment min­den zök­ke­nő­men­te­sen”. De ha volt is zök­ke­nő, az leg­fel­jebb a 2‑es út kata­lin­pusz­tai sza­ka­szán lehe­tett. Itt, a Mar­git­szi­ge­ten min­den ola­jo­zot­tan ment; a been­ge­dés, az ülte­tés, Kes­sely­ák Ger­gely kar­mes­ter foga­dá­sa, a sze­rep­lők érke­zé­se, a fény- és hang­tech­ni­ka, egy­szó­val min­den úgy műkö­dött, mint­ha mind­ez „év-mil­li­ó­kig eljár­na ten­ge­lyén”, hogy egy másik óri­ást citál­jak ide. S ha volt az egész­ben meg­döb­ben­tő, az csu­pán annyi, hogy a kvá­zi-kor­hű dísz­let és jel­me­zek köze­pet­te sem­mi sem volt túl sok, sem­mi sem volt túl kevés, a zene­kar, a kórus és a szó­lis­ták pedig, mint ezer­gyö­ke­rű fa tíz­ezer suso­gó leve­le, olyan har­mó­ni­á­ban tálal­ták nekünk a varázslatot.

Mert cso­da volt, s aki ott volt, az pon­to­san tud­ja, miről beszé­lek. Művé­szi érté­ké­ben fel­eme­lő­en katar­ti­kus, tech­ni­kai meg­ol­dá­sa­it tekint­ve kife­je­zet­ten kom­pakt pro­duk­ció része­sei lehet­tünk. Még a II. And­rás sze­re­pé­ben bril­lí­ro­zó Bako­nyi Mar­cellt sem kel­lett torok­szo­rít­va támo­gat­nom men­tá­li­san; köz­tu­dott, hogy a sze­gény End­rét ala­kí­tó művész­nek csu­pán a har­ma­dik fel­vo­nás végén van éne­kes sze­re­pe, s bizony ilyen­kor a köte­le­ző beének­lés a hang­sza­la­gok szá­má­ra már fény­év­nyi távol­ság­nak tűnik. Nem úgy, mint nekünk, nézők­nek a darab hossza, mert – bíz­vást állít­ha­tom – még ugyan­ennyi időt is szí­ve­sen töl­töt­tünk vol­na helyeinken.

Kit sze­res­sek?

S itt, e pon­ton érke­zik el az én nagy dilem­mám. Kit sze­res­sek? Kit emel­jek ki ebből az egyen­ként is hatal­mas tehet­ség­gel meg­ál­dott, közö­sen azon­ban a zse­ni­a­li­tás hatá­ra­it fesze­ge­tő tár­su­lat­ból? A Gert­rúd­ként tün­dök­lő Mes­ter Vik­tó­ri­át, aki „civil­ben” éppen hogy Mol­nár „Bánk” Leven­te fele­sé­ge? Az arany­tor­kú Fischl Móni­kát mint Melin­dát, aki újfent bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy a zenei stí­lu­sok között igen­is lehet­sé­ges az átjá­rás? Boncs­ér Ger­gely decen­sen erő­tel­jes Ottó­ját? Ken­di Lajos pará­dé­san aljas-gyö­nyö­rű Bibe­rach­ját? Kál­mándy Mihály Petur­já­nak fen­sé­ges konok­sá­gát? Kováts Kolos Tibor­cá­nak szív­be mar­ko­ló őszin­te­sé­gét? Kovács Gábort? Antó­ni Norbertet? 

Remé­lem, min­den­ki meg­bo­csát nekem, ha Mol­nár Leven­té­vel és Vid­nyánsz­ky Atti­lá­val teszek ezút­tal kivé­telt. Előb­bi­vel elő­ször is azért, mert a bari­ton átirat hal­la­tán Kodállyal kell egyet­ér­te­nem, aki annak ide­jén ezt mond­ta: „Mind­azok, akik előtt Kato­na Bánk bán­já­nak alak­ja lebe­gett, alig­ha­nem már annak ide­jén is meg­le­pe­tés­sel fogad­hat­ták, hogy az Ope­ra­ház­ban teno­ris­tá­ra bíz­ták ezt a fősze­re­pet, amely sok­kal inkább komor, mély­han­gú éne­kest kíván­na.”. S ez sem­mit sem von le azon tény­ből, hogy az ere­de­ti, tenor­fek­vé­sű mű ese­té­ben Kiss‑B. Atti­lát szin­tén legen­dá­nak tar­tom. Csak egész egy­sze­rű­en a lel­kem bele­bor­zon­gott, ami­kor meg­hal­lot­tam Bán­kot éne­kel­ni. Gyer­gyó­re­me­te nagy szü­löt­te ismét bebi­zo­nyí­tot­ta, hogy miért van ott a helye a nagy ope­ra­há­zak szín­pad­ja­in, olyan világ­hí­res­sé­gek között, akik­hez tehet­sé­gét és szí­vét tekint­ve ő maga is tel­jes jog­gal tar­to­zik. A másik a cso­da meg­ál­mo­dó­ja, Vid­nyánsz­ky Atti­la. Ezt a dísz­elő­adást sen­ki sem tud­ta vol­na nála mél­tóbb kön­tös­ben szín­re álmod­ni. S ha eset­leg készült fel­vé­tel a taps­rend­ről is, bizony vál­la­lom, hogy én vivá­to­zom rajta.

***

Annyi min­dent tud­tam vol­na írni. Pél­dá­ul a két nega­tív dolog­ról. Az egyik a sza­bad­té­ri étter­me, ahol kis ada­gok­ban kap­tuk a túl­ára­zott kom­mersz ételt, na de ez nem fon­tos, mert nem enni men­tünk oda. A másik, hogy a Him­nuszt iga­zán jó lett vol­na hal­la­ni, s közö­sen eléne­kel­ni az elő­adás végén.  Na, de nem vagyok tel­he­tet­len. Már csak azért sem, mert a darab­ból száz elő­adást ter­vez­nek Kár­pát-meden­ce szer­te, tehát biz­to­san lesz hely, ahol nem­ze­ti imánk is sor­ra kerül majd. 

Ezért a végé­re csak egyet mond­ha­tok: hála és köszö­net min­den­ki­nek, aki e pro­duk­ció része­se volt! Mi pedig, akik lát­hat­tuk, mind ahá­nyan vol­tunk, a terem­tés­ben győz­te­sek­ké váltunk. 

For­rás: Demok­ra­ta / Var­ga-Bíró Tamás