Bir­ka­is­ko­la

Az alcí­me talán az lehet­ne ennek az írás­nak, hogy a sza­bad­ság ter­ror­ja, avagy a ter­ror szabadsága

Min­dig a jelen­sé­gek­kel talál­ko­zunk, de a lénye­get keres­sük, és most három közel­múlt­bé­li jelen­ség mélyén rej­lő lénye­get kel­le­ne meg­ér­te­nünk.

Az egyik egy német foci­csa­pat magyar edző­jé­nek nyi­lat­ko­za­ta arról, hogy nem fel­tét­le­nül ért egyet a mig­rá­ci­ó­val és a szi­vár­vány­csa­lá­dok­kal, ami való­já­ban csak egy magyar kol­lé­gá­já­nak ezzel kap­cso­la­tos mon­dan­dó­já­ra adott reak­ció volt. A csa­pat azon­nal fel­mond­ta a szer­ző­dé­sét, noha a mun­ká­já­val töké­le­te­sen elé­ge­dett volt. A másik egy oszt­rák heti­lap újság­író­ja, aki kér­dé­se­ket tett fel a magyar EP-dele­gá­ció tagjai­nak, de ami­kor a kér­dé­sek­ről a magyar tele­ví­zió elmond­ta a véle­mé­nyét, az nem­zet­kö­zi fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki.

Tehát van, aki sza­ba­don elmond­hat­ja a véle­mé­nyét, és van, aki nem. A har­ma­dik jelen­ség, hogy Ame­ri­ká­ban több száz, önma­gát nőnek érző fér­fi rab kér­te női bör­tön­be való áthe­lye­zé­sét. Nagy való­szí­nű­ség­gel sike­res lesz a törek­vé­sük, hisz a transz­ne­mű­ség sza­bad­sá­ga min­den­nél fon­to­sabb.

A női rabok azon jogá­nál is, hogy ne legye­nek nemi erő­sza­kért elítélt fér­fiakkal egy cel­lá­ban.

Ezek­ből a tör­té­né­sek­ből az lát­szik kide­rül­ni, hogy pár­hu­za­mos uni­ver­zu­mok­ban élünk. E koz­mi­kus pola­ri­zá­ló­dás kulcs­sza­va a sza­bad­ság. Érde­mes egy kicsit eltöp­ren­ge­ni azon, hogy miként szü­le­tett meg ez a foga­lom. Ma talán úgy érez­zük, hogy örök­től fog­va léte­zik, és min­dig is ez volt min­den kor­ban és kul­tú­rá­ban az ember leg­főbb cél­ja, de ez nem így van. Sőt egy­ér­tel­mű, hogy az utób­bi néhány évszá­za­dot leszá­mít­va a sza­bad­ság mint tár­sa­da­lom­fi­lo­zó­fi­ai elmé­let és tár­sa­dal­mi gya­kor­lat egy­ál­ta­lán nem léte­zett.

Az ember nem sza­bad­ság­ban akart élni, hanem mél­tó­ság­ban, az üdvös­ség, az Isten sze­rin­ti élet lehe­tő­sé­gét keres­te. Sza­bad­sá­gá­ban állt ugyan bár­mit elgon­dol­ni és azt meg­va­ló­sí­ta­ni, de ennél sok­kal fon­to­sabb volt a har­ma­dik típu­sú sza­bad­sá­ga, vagy­is hogy amit sza­ba­don elgon­dolt és meg­va­ló­sí­tott, azt vajon képes lesz‑e har­mo­ni­ku­san beil­lesz­te­ni a terem­tés rend­jé­be.

Az elgon­dol­ha­tó­ság és meg­va­ló­sít­ha­tó­ság sza­bad­sá­gá­nak csak úgy volt értel­me, ha ez a har­ma­dik sza­bad­ság ural­ta azt az első két sza­bad­sá­got, amit ma önké­nye­sen kira­gad­nak, és azt minő­sí­tik önkény­nek, ha jelez­zük a har­mo­ni­kus beil­leszt­he­tő­ség köve­tel­mé­nyét, köte­le­zett­sé­gét.

Vagy­is a sza­bad­ság csak jog­ként abszo­lu­ti­zál­va léte­zik, köte­le­zett­ség­ként nem is értel­mez­he­tő, vagy ha igen, akkor az a leg­sú­lyo­sabb elnyo­más, az embe­ri jogok eltip­rá­sa. Egye­te­mes embe­ri jogo­kat dek­la­rál­tak ugyan, de egye­te­mes embe­ri köte­le­zett­sé­ge­ket, ame­lyek a rend fenn­ma­ra­dá­sát szol­gál­nák, nem.

Az elő­jel nél­kü­li sza­bad­ság pedig akár a totá­lis pusz­tí­tás sza­bad­sá­ga is lehet. Egy­re nyil­ván­va­lóbb, hogy a libe­rá­lis „új sza­bad­ság”, vagy­is a sza­bad­ság ter­ror­ja a ren­det akar­ja fel­szá­mol­ni, azt a ren­det, amely a hagyo­mány rend­je, ahol az embe­ri léte­zést az önma­gá­val való azo­nos­ság három szint­jén éli át az ember.

A csa­lád, a nem­zet és a kul­tú­ra vagy civi­li­zá­ció, ame­lyen belül a nem­ze­te lét­re­jött. Ezt a magyar­ság szá­má­ra az Isten, haza, csa­lád hár­ma­sa fejez­te ki, ahol Isten a keresz­tény kul­tú­ra, a haza a nem­zet, a csa­lád pedig a nemi önazo­nos­sá­gom­nak kere­tet adó sze­re­tet­kö­zös­ség. A libe­ra­liz­mus szá­má­ra azon­ban ezek az elnyo­más, a ter­ror, a bigott­ság, az elma­ra­dott­ság, egy­szó­val a sza­bad­ság helyett a rab­ság fogal­mai, ame­lyek lehe­tet­len­né teszik az egye­te­mes embe­ri jogok érvé­nye­sü­lé­sét.

Ezzel szem­be­for­du­ló törek­vé­se­i­nek lénye­ge, hogy tel­je­sen eltűn­jön a nemi iden­ti­tás, bár­ki bár­mi­kor bár­mi­lyen nemű lehes­sen. Ne kor­lá­toz­za sem­mi a totá­lis glo­bá­lis mig­rá­ci­ót, min­den­ki élhes­sen bár­hol, for­dul­has­son szem­be mind­az­zal, amit egy adott kul­tú­ra és azon belül egy nem­zet saját önazo­nos­ság­ként ott fel­épí­tett.

Ez ugyan sza­bad­ság, de a káosz, a ren­de­zet­len­ség sza­bad­sá­ga, ami kiszá­mít­ha­tó módon a rend és a rend­szer össze­om­lá­sá­hoz vezet. És való­ban egy­re nyil­ván­va­lóbb, hogy a sza­bad­ság ter­ror­ja a ter­ror sza­bad­sá­gát hoz­za el, bru­tá­li­san bün­te­tik, kikö­zö­sí­tik azt, aki nem fogad­ja el enge­del­me­sen a totá­lis káoszt, ahol tehát min­den abszo­lút sza­bad, kivé­ve a ren­det, mert a ren­det akar­ni, azt abszo­lút nem sza­bad. Ezért kell homo­fó­bi­á­nak és transz­fó­bi­á­nak bélye­gez­ni a nemi önazo­nos­ság vál­la­lá­sát, naci­o­na­liz­mus­nak és popu­liz­mus­nak bélye­gez­ni a nem­zet­hez való ragasz­ko­dást és rassziz­mus­nak, fasiz­mus­nak bélye­gez­ni a keresz­tény euró­pai fehér ember kultúráját.

Hogy is írja József Atti­la a Leve­gőt! című ver­sé­nek végén? 

„Jöjj el, sza­bad­ság! Te szülj nekem ren­det, / jó szó­val oktasd, ját­sza­ni is engedd / szép, komoly fia­dat!” A sza­bad­ság arra szol­gál, hogy sza­ba­don szol­gál­has­suk a ren­det. Hogy mi tör­té­nik, ha nem ezt tesszük, azt írja le Weö­res Sán­dor Bir­ka­is­ko­la című ver­se. Tak­ti­ku­san a cso­dák biro­dal­má­ba helye­zi, ami­kor úgy kez­di, hogy „Egy­szer volt egy nagy cso­da, / neve bir­ka-isko­la. / Ki nem szólt, csak bége­tett, / az kapott dicsé­re­tet”. Vagy­is meg­for­dul a rend, meg­je­le­nik a más­ság, és ettől fog­va min­den for­dít­va van. „Ki oda se bal­la­gott, / még jutal­mat is kapott”, vagy­is meg­mu­tat­ja magát a Tao ősi igaz­sá­ga, misze­rint jót cse­le­ked­ni nehéz és fárad­sá­gos, rosszat cse­le­ked­ni viszont könnyű és szó­ra­koz­ta­tó.

Az antik görög­ség­ben idi­ó­ták­nak (önma­guk­nak valók­nak) hív­ták azo­kat, akik nem ismer­ték fel, hogy a közös­ség­nek az egyet­len mél­tó cél­ja nem lehet más, mint a rend meg­tar­tá­sa és gya­ra­pí­tá­sa.

És nem ismer­ték fel, hogy ha nem a ren­det szol­gál­ják, az végül a tel­jes össze­om­lás­hoz vezet. Akár­csak Weö­res Sán­dor ver­sé­nek végén: „Így hát egy se ment oda, / meg is szűnt az isko­la.” Való­ban ezt akar­juk?

Bogár Lász­ló közgazdász

For­rás: Magyar Hírlap