Beszél­ge­tés a 65 éves, New York­ban élő Erdei János­sal, a Maros­vá­sár­he­lyi Rádió tudósítójával

És szól­tak a haran­gok Vásárhelyen

Gyak­ran hall­juk a Maros­vá­sár­he­lyi Rádi­ó­ban jel­leg­ze­tes akcen­tu­sú tudó­sí­tá­sa­it, ame­lyek min­dig így vég­ződ­nek: Erdei Jánost hal­lot­ták… New Yorkból.

– Mió­ta élsz a világ­vá­ros­ban, a föld­te­ke túl­só oldalán?

– Har­min­ca­dik éve, 1991 óta tudó­sí­tom heti rend­sze­res­ség­gel a Maros­vá­sár­he­lyi Rádi­ót. Pon­to­san 25 éve élek New York kert­vá­ro­sá-
ban, 15 perc­re a híres-neves Times Squ­a­re-től, ami New York köz­pont­ja; mun­ka­he­lyem három perc­re van ettől a tér­től. Az első éve­ket egy New York­hoz köze­li nagy­vá­ros­ban, Newark­ban kezd­tem. Egy kato­li­kus szer­ve­zet van itt, amely poli­ti­kai mene­kül­te­ket fogad, és segí­ti őket beil­lesz­ked­ni az ame­ri­kai társadalomba.

– Milyen az életvitel?

– Iga­zi ame­ri­kai. Min­dig mond­tam isme­rő­se­im­nek: aki nem lát­ta New Yor­kot, az nem lát­ta Ame­ri­kát! Volt egy ked­ves kávé­zó­he­lyem, min­den ide láto­ga­tó isme­rő­sö­met, bará­to­mat oda vit­tem. Az egy­ko­ri World Trade Cen­ter iker fel­hő­kar­co­ló­ja 106. eme­le­tén. Ott fent, a fel­le­gek­ben az árak olya­nok, mint bár­mely más kávé­zó­ban, a luxus viszont kimond­ha­tat­lan… Min­dig zon­go­rá­zott valaki.

– Mikor kerül­tél ki, és mivel kezd­ted otta­ni életed?

– Ahogy elhagy­tam Romá­ni­át, 1991. feb­ru­ár 25-én, négy napot vol­tam Rómá­ban, onnan repül­tem át New York­ba. A fent emlí­tett kato­li­kus egy­há­zi szer­ve­zet foga­dott be, ahol elkezd­tem tanul­ni a nyel­vet, új hazám­mal ismer­ked­tem, és ápri­lis­ban már dol­goz­tam egy fém­gyár­ban. A hegesz­tés­hez hasz­ná­la­tos fém­hu­za­lo­kat készí­tet­tük elő. Itt dol­goz­tam hat évet. Később, ami­kor már jól beszél­tem az angol nyel­vet, jelent­kez­tem egy állás­hir­de­tés­re: egy tex­til­áru­ház kere­sett jó szer­ve­zé­si kész­ség­gel ren­del­ke­ző, fegyel­me­zett mun­ka­tár­sat. Egyik nap meg­volt az inter­jú, más­nap már dol­goz­tam. Ez 1998. május 18-án volt. Nagyon rövid idő után kine­vez­tek mene­dzser-asszisz­tens­nek, majd pár hónap után fel­aján­lot­ták a mene­dzse­ri posz­tot, amit ter­mé­sze­te­sen elfo­gad­tam. B&J Fabrics a vál­la­lat neve, amely Ame­ri­ka-szer­te a leg­na­gyobb áru­kész­let­tel és vál­to­za­tos tex­tí­li­ák­kal ren­del­ke­zik. Több hol­ly­woo­di film­gyár nálunk szer­zi be a kosz­tü­mök­höz való anya­got. Évek során több híres­ség­gel talál­koz­tam, vevőm volt pél­dá­ul Che­er éne­kes­nő, Liza Min­nel­li, Tommy Hil­fi­ger, Mar­tha Stewart, Rihan­na, aki min­dig az édes­any­já­val érke­zik. Ide járt a volt ame­ri­kai alel­nök neje, Mrs. Cha­ney – 7 – 8 kigyúrt guru­val a háta mögött, akik amíg az alel­nök neje vásá­rolt, beáll­tak az üzlet bizo­nyos szeg­le­te­i­be –, a több­szö­rös Oscar-díjas Fran­ces McDor­mand, na és per­sze a szám­ta­lan dip­lo­ma­ta, nagy­kö­vet az ENSZ-től. Mar­lon Bran­do egyik film­jé­nek kosz­tü­me­i­hez, ruhá­za­tá­hoz jóma­gam küld­tem az összes anyagmintát.

– Most, hogy meg­et­ted kenye­red javát, nem gon­dol­tál arra, hogy akár vissza is tele­ped­hetsz Erdélybe?

– Bizony igaz: meg­et­tem kenye­rem javát… Gon­dol­tam erre, hisz soha nem sza­kad­tam el Erdély­től, tudó­sí­tá­sa­im­mal ott vagyok az embe­rek hét­köz­nap­ja­i­ban: fél évet itt, fél évet ott… Két ország lett a hazám: Erdély­or­szág és Ame­ri­ka. Azt tapasz­ta­lom, hogy az itt élő erdé­lyi­ek soha nem tud­tak elsza­kad­ni szü­lő­föld­jük­től – és jó, hogy így van! Hogy miért gon­dol­tam a vissza­te­le­pe­dés­re? Azért, mert ott van­nak a gyö­ke­re­im, ott van­nak elte­met­ve szü­le­im, nagy­né­ném, nagy­bá­tyám, ott élnek isme­rő­se­im, bará­ta­im. Ame­ri­kai állam­pol­gár vagyok, de még min­dig nem let­tem iga­zán ame­ri­kai, bár imá­dom az orszá­got, ahol min­dent megkaptam.

– Túl vol­tunk már a rend­szer­vál­tá­son, még­is meg­hoz­tad a dön­tést: elha­gyod Romá­ni­át. Miért?

– Ami­ért elhagy­tam az orszá­got, az a vissza­ren­de­ző­dés volt, a bizony­ta­lan­ság. Köz­ben táv­ira­tot kap­tam Buka­rest­ből, az ame­ri­kai nagy­kö­vet­ség­től, ha fenn­tar­tom még kiván­dor­lá­si kérel­me­met, akkor 24 órán belül jelent­kez­zem náluk. Mité­vő legyek? Hogy hagy­jam itt édes­anyá­mat, test­vé­re­met, roko­na­i­mat anél­kül, hogy elbú­csúz­zak?
A Maros­vá­sár­hely – Szat­már­né­me­ti köz­ti távol­sá­got nem lehe­tett úgy meg­ten­ni, hogy 24 órán belül ott legyek Buka­rest­ben. Össze­cso­ma­gol­tam, és még aznap este vonat­ra ültem, reg­gel a nagy­kö­vet­sé­gen vol­tam, ahol gyor­sí­tott eljá­rás­sal kezel­ték ügye­met. Közöl­ték, hogy poli­ti­kai mene­kült­stá­tusz­ban vagyok. Meg­kér­dez­ték, repü­lő­vel aka­rok Rómá­ba utaz­ni, ahol 4 napot kell marad­jak, vagy vonat­tal? Ha már választ­hat­tam, akkor inkább a vona­tot válasz­tot­tam. Arra gon­dol­tam, ki tud­ja, lesz‑e még lehe­tő­sé­gem lát­ni a Buka­rest – Belg­rád – Róma útvonalat?

– Miu­tán meg­ér­kez­tél Ame­ri­ká­ba, milyen­nek tűnt az Újvi­lág akkor, és milyen most?

– Bele­csöp­pen­tem egy tech­no­ló­gi­a­i­lag, gaz­da­sá­gi­lag, tár­sa­dal­mi­lag fej­lett tár­sa­da­lom­ba, ahol más az élet­vi­tel, mások az érté­kek, mások az embe­ri kap­cso­la­tok. Itt nin­cse­nek „össze­já­rá­sok”, amit ott­hon­ról isme­rünk, nincs szom­szé­do­lás; ha vala­kit meg aka­runk láto­gat­ni, elő­re beje­lent­jük tele­fo­non. Az ame­ri­ka­i­ak ked­ve­sek, elő­zé­ke­nyek, segí­tő­kész embe­rek. A mos­ta­ni gene­rá­ció a fogyasz­tói tár­sa­da­lom min­den áldá­sá­ban része­sül; nem isme­ri a hábo­rút vagy a nincs­te­len­ség álla­po­tát – és ez így van jól! Ami­kor meg­ér­kez­tem, Ronald Rea­g­ant vál­tot­ta Geor­ge H. W. Bush, azóta négy elnök volt. Nem örven­dünk annak, hogy Ame­ri­ka hábo­rú­ban áll bizo­nyos öve­ze­tek­kel. Sokat fej­lő­dött az elmúlt 30 év alatt, látom, hány fel­hő­kar­co­ló nőtt ki azóta a föld­ből. Már-már alig lehet lépést tar­ta­ni a fej­lő­dés­sel. New York­ban, ahol 30 évvel ezelőtt pl. a 42. utca és a hete­dik sugár­út keresz­te­ző­dé­sé­nél szex­bol­tok, dro­go­sok és kétes kiné­zet­e­lű embe­rek egész sere­gét lehe­tett lát­ni, ma már a város egyik leg­di­na­mi­ku­sabb pont­já­vá vált. Ame­ri­ká­ban nin­cse­nek euró­pai érte­lem­ben vett fal­vak: az élet­szín­vo­nal min­de­nütt egy­for­ma; a kisebb tele­pü­lé­se­ken is ugyan­azon üzle­tek, bevá­sár­ló­köz­pon­tok van­nak. Az udva­ro­kon úszó­me­den­cék, szö­kő­ku­tak, kávé­zó­asz­ta­lok, virá­gok, növé­nyek, eset­leg házi ked­ven­cek. Sehol egy kerí­tés a házak körül, a növé­nyek, virá­gok kar­nyúj­tás­nyi­ra van­nak, de soha sen­ki egy virá­got le nem sza­kít. Van­nak elté­ré­sek az álla­mok közt, de ez nem szem­be­tű­nő. Amit sosem értet­tem meg, az ame­ri­ka­i­ak fegy­ver­imá­da­ta. Talán ennek is köszön­he­tő, hogy fegye­lem és rend van, mert bár­ki­nek lehet fegyvere.

– Milyen az Ame­ri­ká­ban élő magya­rok össze­tar­tá­sa, és hogyan véle­ked­nek az ame­ri­ka­i­ak a magyarokról?

– Az ame­ri­kai magyar­ság nagyon össze­tar­tó közös­ség. Mi való­sí­tot­tuk meg elő­ször a nem­zet­egye­sí­tést a tri­a­no­ni szét­da­ra­bo­lás után. Össze­jö­ve­te­le­in­ken csak akkor derül ki, hogy ki hon­nan való, ami­kor beszéd­be ele­gye­dünk. Az Ame­ri­kai Magya­rok Orszá­gos Egye­sü­le­te igen aktív és sok­szor hal­lat­juk han­gun­kat, ami­kor az elsza­kí­tott terü­le­tek magyar­sá­gát érik táma­dá­sok vagy ked­ve­zőt­len poli­ti­kai dön­té­sek. Nem­hi­á­ba nevez­ték Romá­ni­á­ban az ame­ri­kai magya­ro­kat a magyar had­se­reg ötö­dik osz­lo­pá­nak. A magya­ro­kat dol­gos, fegyel­me­zett, tehet­sé­ges nem­zet­ként isme­rik, és tisz­te­lik a magyar népet. A magya­rok az ame­ri­kai élet min­den terü­le­tén jelen van­nak, a poli­ti­ká­tól a tudo­má­nyos vilá­gig, a művé­szet­től az üzle­ti szfé­rá­ig. Szer­ve­ze­te­ink erő­sek, össze­tar­tók, élni aka­rók – erről gyak­ran beszá­mo­lok a rádióban.

– Milyen a kap­cso­la­tod a Maros­vá­sár­he­lyi Rádi­ó­val, ahol, saj­nos, egy­re keve­sebb­szer hall­juk han­go­dat, bár a hall­ga­tók ked­ve­lik és oda­fi­gyel­nek, ha te vagy a vonal túl­só végén.

– A Maros­vá­sár­he­lyi Rádi­ó­val min­dig jó volt a kap­cso­la­tom, bár beval­lom, a régeb­bi veze­tő­ség­gel ben­ső­sé­ge­sebb, őszin­tébb volt. Több vissza­jel­zés érke­zett, misze­rint egy­re keve­sebb­szer hal­la­nak… Hogy mi az oka? Nem tudom, de annyit min­den­képp el kell mon­da­nom, hogy rend­sze­re­sen kül­döm az anya­got, mint ahogy eddig is tet­tem, heten­te, mi több, az évek folya­mán az ember egy­re job­ban bele­jön, több témá­ban vagyok jelen. Szin­te 30 éve annak, hogy az első tudó­sí­tást lead­tam, és épp Lász­ló Edit (most Erdei Edit Zsu­zsan­na) fogad­ta. Ő adott néhány jó taná­csot, neki köszön­he­tem, hogy biz­ta­tott, foly­tas­sam. Ezért sem­mi fize­tést nem vár­tam, jóté­kony­sá­gi ala­pon csi­nál­tam, sőt a tele­fo­nos hívást is én fedez­tem, ami havi 150 – 200 dol­lár­ba került. A kez­det kez­de­tén léte­zett egy úgy­mond tisz­te­let­díj, de hová küld­jék? Azt mond­tam: egy árva­ház­nak, egy öreg­ott­hon­nak, vagy küld­jék a nővé­rem­nek. Pár hóna­pig a nővé­rem­nek pos­táz­ták, azután, gon­do­lom, jobb hely­re ment…

– Milyen témát kerestél/keresel, ami­ről úgy gon­do­lod, hogy érdek­li az erdé­lyi magyar hallgatókat?

– Olyan témák­ban evez­tem, ame­lyet még nem csé­pelt agyon a nagy hír­köz­lő média, vagy olyant, amit én is szí­ve­sen hall­gat­nék. Ha mind­ez sike­rült az évek során, akkor nem volt hiá­ba­va­ló! Őszin­tén meg­le­pett, ami­kor arról érkez­tek vissza­jel­zé­sek, hogy manap­ság rit­káb­ban hall­ják a han­go­mat… Pedig min­den héten lead­tam az anya­got! Egy adott pil­la­nat­ban fel­me­rült ben­nem: ha ez így igaz, akkor én gya­kor­la­ti­lag dol­lá­ro­kat dobok ki az abla­kon… Meg­lep­ne, ha kide­rül­ne, hogy 30 év után ismét műkö­dik a cen­zú­ra. De meg­ígé­rem: ezután is heti rend­sze­res­ség­gel kül­döm tudó­sí­tá­sa­i­mat az Ópe­ren­ci­ás-ten­ge­ren túl­ról, mint eddig tet­tem. Amíg lehet…

– Mit taná­csol­nál annak, aki most sze­ret­ne átte­le­ped­ni, új hazá­ban új éle­tet kezdeni?

– Nagy árat fizet, aki új hazá­ban új éle­tet kezd. Min­dent hát­ra­hagy! Nem igaz, hogy jövök, ami­kor tudok, és sem­mi sem fog vál­toz­ni… Min­den meg­vál­to­zik! Azok közül, akik akkor érkez­tek, ami­kor én, sokan nem tud­ták legyőz­ni a hon­vá­gyat és vissza­men­tek hazá­juk­ba. Mint aho­gyan nép­sze­rű slá­ge­rünk mond­ja: „más ott a szó, más ott a táj…” Ami­kor gyö­ke­re­id­ből kisza­kí­tot­tak és min­de­ned meg­van, akkor veszed ész­re, hogy hosszú évek után is csak magya­rul álmodsz.

– Sosem bán­tad meg, hogy elhagy­tad Erdélyt, eset­leg, ha mind­ez nap­ja­ink­ban tör­tén­ne, ugyan­ezt tennéd?

– Nem bán­tam meg, mert nekem Ame­ri­ka min­dent meg­adott. Sok mun­ká­val, kitar­tás­sal, fegyel­me­zett­ség­gel ebben az ország­ban sok­ra vihe­ted. Még csak álmod­ni se mer­tem, hogy egy­szer a világ fővá­ro­sá­ban üzlet­ma­na­ger leszek. Ez még ma is hihe­tet­len, mert min­dig New York volt a ked­venc váro­som! Ha most érkez­nék Ame­ri­ká­ba, ugyan­ezt ten­ném. Per­sze, tanul­nom kel­lett, tan­fo­lya­mo­kat végez­tem. De sosem vol­tam hálát­lan ter­mé­sze­tű, min­dig örvend­tem a kicsi dol­gok­nak – ezt édes­anyám­tól örö­köl­tem. Az élet egy Nagy Könyv, mely min­den­ki szá­má­ra nyit­va áll…

Szé­kely Ferenc

A beszél­ge­tés tel­jes szö­ve­ge a szer­ző Távol­ban egy fehér torony című inter­jú­kö­te­té­ben olvasható.

For­rás: har​gi​ta​ne​pe​.ro