Beszélgetés a 65 éves, New Yorkban élő Erdei Jánossal, a Marosvásárhelyi Rádió tudósítójával
És szóltak a harangok Vásárhelyen
Gyakran halljuk a Marosvásárhelyi Rádióban jellegzetes akcentusú tudósításait, amelyek mindig így végződnek: Erdei Jánost hallották… New Yorkból.

– Mióta élsz a világvárosban, a földteke túlsó oldalán?
– Harmincadik éve, 1991 óta tudósítom heti rendszerességgel a Marosvásárhelyi Rádiót. Pontosan 25 éve élek New York kertvárosá-
ban, 15 percre a híres-neves Times Square-től, ami New York központja; munkahelyem három percre van ettől a tértől. Az első éveket egy New Yorkhoz közeli nagyvárosban, Newarkban kezdtem. Egy katolikus szervezet van itt, amely politikai menekülteket fogad, és segíti őket beilleszkedni az amerikai társadalomba.
– Milyen az életvitel?
– Igazi amerikai. Mindig mondtam ismerőseimnek: aki nem látta New Yorkot, az nem látta Amerikát! Volt egy kedves kávézóhelyem, minden ide látogató ismerősömet, barátomat oda vittem. Az egykori World Trade Center iker felhőkarcolója 106. emeletén. Ott fent, a fellegekben az árak olyanok, mint bármely más kávézóban, a luxus viszont kimondhatatlan… Mindig zongorázott valaki.
– Mikor kerültél ki, és mivel kezdted ottani életed?
– Ahogy elhagytam Romániát, 1991. február 25-én, négy napot voltam Rómában, onnan repültem át New Yorkba. A fent említett katolikus egyházi szervezet fogadott be, ahol elkezdtem tanulni a nyelvet, új hazámmal ismerkedtem, és áprilisban már dolgoztam egy fémgyárban. A hegesztéshez használatos fémhuzalokat készítettük elő. Itt dolgoztam hat évet. Később, amikor már jól beszéltem az angol nyelvet, jelentkeztem egy álláshirdetésre: egy textiláruház keresett jó szervezési készséggel rendelkező, fegyelmezett munkatársat. Egyik nap megvolt az interjú, másnap már dolgoztam. Ez 1998. május 18-án volt. Nagyon rövid idő után kineveztek menedzser-asszisztensnek, majd pár hónap után felajánlották a menedzseri posztot, amit természetesen elfogadtam. B&J Fabrics a vállalat neve, amely Amerika-szerte a legnagyobb árukészlettel és változatos textíliákkal rendelkezik. Több hollywoodi filmgyár nálunk szerzi be a kosztümökhöz való anyagot. Évek során több hírességgel találkoztam, vevőm volt például Cheer énekesnő, Liza Minnelli, Tommy Hilfiger, Martha Stewart, Rihanna, aki mindig az édesanyjával érkezik. Ide járt a volt amerikai alelnök neje, Mrs. Chaney – 7 – 8 kigyúrt guruval a háta mögött, akik amíg az alelnök neje vásárolt, beálltak az üzlet bizonyos szegleteibe –, a többszörös Oscar-díjas Frances McDormand, na és persze a számtalan diplomata, nagykövet az ENSZ-től. Marlon Brando egyik filmjének kosztümeihez, ruházatához jómagam küldtem az összes anyagmintát.
– Most, hogy megetted kenyered javát, nem gondoltál arra, hogy akár vissza is telepedhetsz Erdélybe?
– Bizony igaz: megettem kenyerem javát… Gondoltam erre, hisz soha nem szakadtam el Erdélytől, tudósításaimmal ott vagyok az emberek hétköznapjaiban: fél évet itt, fél évet ott… Két ország lett a hazám: Erdélyország és Amerika. Azt tapasztalom, hogy az itt élő erdélyiek soha nem tudtak elszakadni szülőföldjüktől – és jó, hogy így van! Hogy miért gondoltam a visszatelepedésre? Azért, mert ott vannak a gyökereim, ott vannak eltemetve szüleim, nagynéném, nagybátyám, ott élnek ismerőseim, barátaim. Amerikai állampolgár vagyok, de még mindig nem lettem igazán amerikai, bár imádom az országot, ahol mindent megkaptam.
– Túl voltunk már a rendszerváltáson, mégis meghoztad a döntést: elhagyod Romániát. Miért?
– Amiért elhagytam az országot, az a visszarendeződés volt, a bizonytalanság. Közben táviratot kaptam Bukarestből, az amerikai nagykövetségtől, ha fenntartom még kivándorlási kérelmemet, akkor 24 órán belül jelentkezzem náluk. Mitévő legyek? Hogy hagyjam itt édesanyámat, testvéremet, rokonaimat anélkül, hogy elbúcsúzzak?
A Marosvásárhely – Szatmárnémeti közti távolságot nem lehetett úgy megtenni, hogy 24 órán belül ott legyek Bukarestben. Összecsomagoltam, és még aznap este vonatra ültem, reggel a nagykövetségen voltam, ahol gyorsított eljárással kezelték ügyemet. Közölték, hogy politikai menekültstátuszban vagyok. Megkérdezték, repülővel akarok Rómába utazni, ahol 4 napot kell maradjak, vagy vonattal? Ha már választhattam, akkor inkább a vonatot választottam. Arra gondoltam, ki tudja, lesz‑e még lehetőségem látni a Bukarest – Belgrád – Róma útvonalat?
– Miután megérkeztél Amerikába, milyennek tűnt az Újvilág akkor, és milyen most?
– Belecsöppentem egy technológiailag, gazdaságilag, társadalmilag fejlett társadalomba, ahol más az életvitel, mások az értékek, mások az emberi kapcsolatok. Itt nincsenek „összejárások”, amit otthonról ismerünk, nincs szomszédolás; ha valakit meg akarunk látogatni, előre bejelentjük telefonon. Az amerikaiak kedvesek, előzékenyek, segítőkész emberek. A mostani generáció a fogyasztói társadalom minden áldásában részesül; nem ismeri a háborút vagy a nincstelenség állapotát – és ez így van jól! Amikor megérkeztem, Ronald Reagant váltotta George H. W. Bush, azóta négy elnök volt. Nem örvendünk annak, hogy Amerika háborúban áll bizonyos övezetekkel. Sokat fejlődött az elmúlt 30 év alatt, látom, hány felhőkarcoló nőtt ki azóta a földből. Már-már alig lehet lépést tartani a fejlődéssel. New Yorkban, ahol 30 évvel ezelőtt pl. a 42. utca és a hetedik sugárút kereszteződésénél szexboltok, drogosok és kétes kinézetelű emberek egész seregét lehetett látni, ma már a város egyik legdinamikusabb pontjává vált. Amerikában nincsenek európai értelemben vett falvak: az életszínvonal mindenütt egyforma; a kisebb településeken is ugyanazon üzletek, bevásárlóközpontok vannak. Az udvarokon úszómedencék, szökőkutak, kávézóasztalok, virágok, növények, esetleg házi kedvencek. Sehol egy kerítés a házak körül, a növények, virágok karnyújtásnyira vannak, de soha senki egy virágot le nem szakít. Vannak eltérések az államok közt, de ez nem szembetűnő. Amit sosem értettem meg, az amerikaiak fegyverimádata. Talán ennek is köszönhető, hogy fegyelem és rend van, mert bárkinek lehet fegyvere.
– Milyen az Amerikában élő magyarok összetartása, és hogyan vélekednek az amerikaiak a magyarokról?
– Az amerikai magyarság nagyon összetartó közösség. Mi valósítottuk meg először a nemzetegyesítést a trianoni szétdarabolás után. Összejöveteleinken csak akkor derül ki, hogy ki honnan való, amikor beszédbe elegyedünk. Az Amerikai Magyarok Országos Egyesülete igen aktív és sokszor hallatjuk hangunkat, amikor az elszakított területek magyarságát érik támadások vagy kedvezőtlen politikai döntések. Nemhiába nevezték Romániában az amerikai magyarokat a magyar hadsereg ötödik oszlopának. A magyarokat dolgos, fegyelmezett, tehetséges nemzetként ismerik, és tisztelik a magyar népet. A magyarok az amerikai élet minden területén jelen vannak, a politikától a tudományos világig, a művészettől az üzleti szféráig. Szervezeteink erősek, összetartók, élni akarók – erről gyakran beszámolok a rádióban.
– Milyen a kapcsolatod a Marosvásárhelyi Rádióval, ahol, sajnos, egyre kevesebbszer halljuk hangodat, bár a hallgatók kedvelik és odafigyelnek, ha te vagy a vonal túlsó végén.
– A Marosvásárhelyi Rádióval mindig jó volt a kapcsolatom, bár bevallom, a régebbi vezetőséggel bensőségesebb, őszintébb volt. Több visszajelzés érkezett, miszerint egyre kevesebbszer hallanak… Hogy mi az oka? Nem tudom, de annyit mindenképp el kell mondanom, hogy rendszeresen küldöm az anyagot, mint ahogy eddig is tettem, hetente, mi több, az évek folyamán az ember egyre jobban belejön, több témában vagyok jelen. Szinte 30 éve annak, hogy az első tudósítást leadtam, és épp László Edit (most Erdei Edit Zsuzsanna) fogadta. Ő adott néhány jó tanácsot, neki köszönhetem, hogy biztatott, folytassam. Ezért semmi fizetést nem vártam, jótékonysági alapon csináltam, sőt a telefonos hívást is én fedeztem, ami havi 150 – 200 dollárba került. A kezdet kezdetén létezett egy úgymond tiszteletdíj, de hová küldjék? Azt mondtam: egy árvaháznak, egy öregotthonnak, vagy küldjék a nővéremnek. Pár hónapig a nővéremnek postázták, azután, gondolom, jobb helyre ment…
– Milyen témát kerestél/keresel, amiről úgy gondolod, hogy érdekli az erdélyi magyar hallgatókat?
– Olyan témákban eveztem, amelyet még nem csépelt agyon a nagy hírközlő média, vagy olyant, amit én is szívesen hallgatnék. Ha mindez sikerült az évek során, akkor nem volt hiábavaló! Őszintén meglepett, amikor arról érkeztek visszajelzések, hogy manapság ritkábban hallják a hangomat… Pedig minden héten leadtam az anyagot! Egy adott pillanatban felmerült bennem: ha ez így igaz, akkor én gyakorlatilag dollárokat dobok ki az ablakon… Meglepne, ha kiderülne, hogy 30 év után ismét működik a cenzúra. De megígérem: ezután is heti rendszerességgel küldöm tudósításaimat az Óperenciás-tengeren túlról, mint eddig tettem. Amíg lehet…
– Mit tanácsolnál annak, aki most szeretne áttelepedni, új hazában új életet kezdeni?
– Nagy árat fizet, aki új hazában új életet kezd. Mindent hátrahagy! Nem igaz, hogy jövök, amikor tudok, és semmi sem fog változni… Minden megváltozik! Azok közül, akik akkor érkeztek, amikor én, sokan nem tudták legyőzni a honvágyat és visszamentek hazájukba. Mint ahogyan népszerű slágerünk mondja: „más ott a szó, más ott a táj…” Amikor gyökereidből kiszakítottak és mindened megvan, akkor veszed észre, hogy hosszú évek után is csak magyarul álmodsz.
– Sosem bántad meg, hogy elhagytad Erdélyt, esetleg, ha mindez napjainkban történne, ugyanezt tennéd?
– Nem bántam meg, mert nekem Amerika mindent megadott. Sok munkával, kitartással, fegyelmezettséggel ebben az országban sokra viheted. Még csak álmodni se mertem, hogy egyszer a világ fővárosában üzletmanager leszek. Ez még ma is hihetetlen, mert mindig New York volt a kedvenc városom! Ha most érkeznék Amerikába, ugyanezt tenném. Persze, tanulnom kellett, tanfolyamokat végeztem. De sosem voltam hálátlan természetű, mindig örvendtem a kicsi dolgoknak – ezt édesanyámtól örököltem. Az élet egy Nagy Könyv, mely mindenki számára nyitva áll…
Székely Ferenc
A beszélgetés teljes szövege a szerző Távolban egy fehér torony című interjúkötetében olvasható.
Forrás: hargitanepe.ro