„Mi magunk is magvetés vagyunk, az életünkkel, cselekedeteinkkel aratunk. Az idei első kenyér megszegése nemcsak a földművest dicséri, hanem a Teremtőt is, aki az esőt, napot, földet és a kemény munka örömét adta” – mondta a Magyar Nemzetnek Berecz András. A Kossuth-díjas ének- és mesemondóval, fotográfussal és műfordítóval a nemzeti ünnepről és a népi hagyományokról beszélgettünk.

Viland Gabriella

– Augusztus huszadika ma sokaknak tűzijátékot jelent. Mitől válik egy ünnep valódi ünneppé?
– Ez a „valódi” ünnep talán az ember szívében szokott ébredezni – elaludni. Ismertetője, hogy nem szorul tűzijátékra. Az emberiségnek, a közösségeknek létszükséglete, hogy emlékezzen. A közös, időzített emlékezés belésulykolja a feledni hajlamos emberek agyába, olykor szívébe, hogy ez a nap fontos üzenetet hordoz ezer éve, tanulságai rád is érvényesek. Szereplőinek, mártírjainak nevét őrizd, és add tovább. Önvédelem és lélekmelengetés egyszerre. Mindez persze csak látványos események kapcsán lehetséges, mert az emberek emlékezete gyenge, ellenben ki van éhezve a sokadalomra, lakomára. Így lehet sokaságot emlékeztetni történelmi eseményekre, sorsfordulókra. Őstársadalmak is énekkel, tánccal, régi történetek, legendák felidézésével emlékeznek és emlékeztetnek. A vége mindig lakoma. Ünnepek nélkül, emlékezet nélkül is lehet élni. Eltűnőfélben lévő, fáradt lelkű népek ezt magukon próbálgatják. Talán arra tudok könnyebben válaszolni, hogy én miként ünneplek. Például épp Szent Istvánt, államiságunkat, kereszténységünket… Úgy, hogy idevaló énekeket, meséket mondok, amerre járok. Ezek a dalok, mesék nem „historikusok”, nem a ha­záért haltak fáklyasora alatt, hanem inkább az azt megtartó erények és remények mécseskéi mellett születtek. Nekem erőt, kedvet adnak, hátha másoknak is!

– Ezeket a meséket, dalokat, gondolatokat rögzítette is valahol?
– Igen, a Kőkertben liliom című albumot ennek szenteltem. A címadó képet, dalt is igen beszédesnek tartom: „Porondos víz martján / felnőtt liliomszál / Nem szereti helyét, / El akar bujdosni, / Ki kell onnan venni, / új helybe kell tenni / Új helybe, kőkertbe, / hátha megfogannék!” Persze leányról is szól az ének, de én tágabb értelemben használtam. A vadon, vízparton nőtt liliom ki van téve sok veszélynek. Szabad, de védtelen. Jön a csorda, jön a ménes, eltapossa, ezért kőkertbe kell tenni, óvni kell. Leány- és asszonysors ez költői nyelven. A leányt ki kell tenni a „vízpartra”, „ablakba”, lássa és kívánja is meg az egész világ! Aztán, amikor eljön a kiválasztott, szerelmével elragadja őt, legyen, aki azt a leánykát asszonnyá varázsolja, óvni tudja, hogy az új élet védett, biztos helyre szállhasson. Szent István vívódásai, keserves, nehéz döntései hasonló életvédelem lehetett. A Kárpát-medencébe zárt liliomnak új életet kellett kezdenie. A megmaradásért.

– A kenyér megszegése nemcsak táplálkozás, hanem közösségi cselekedet is. Mit üzen ez a mai embernek?
– A búza learatása, az első kenyérsütés a városi embertől kicsit távolabb eső jelenségek, de azért mégiscsak a legnagyobb ünnepeink egyike. Ünnep falun is, látványpékségben is… Koldusnak is az utcasarkon. Az aratás maga az öröm. Aki vet, aratni szeretne. A betűvetés értelme is az aratás, az, hogy az elvetett gondolat hasson, látást tisztítson, lelket tápláljon. Mi magunk is magvetés vagyunk, az életünkkel, cselekedeteinkkel aratunk. Az idei első kenyér megszegése nemcsak a földművest dicséri, hanem a Teremtőt is, aki az esőt, napot, földet és a kemény munka örömét adta. A kenyér legjobb dagasztója az Isten – állítja egy szólásunk. A friss kenyér megszegése, közös elfogyasztása az összetartozás jele is. Nem is áll olyan nagyon messze a vérszerződéstől vagy a karácsonyi almagerezdek közös megevésétől. Végső soron a kenyérszegés a kereszténységnek az utolsó vacsorát, de még a csodálatos kenyérosztást is megidézi.

– Néprajzi gyűjtései során hogyan találkozott kenyérhez fűződő szokásokkal?
– Az, hogy a kenyérre keresztet vetünk, magában foglalja örökölt tiszteletünket. A földműves ember a búzamagban Jézus arcát látja. A kenyérről azt mondta Tímár Viktor a Gyimesben, Hidegségben, hogy nem szabad „hanyatán” letenni. Nemcsak azért, mert a világosi fegyverletételkor az osztrákok úgy tették asztalra, hanem mert azzal a kenyeret bántod meg. Olyat is láttam, hogy a földre esett kenyeret felvették, megcsókolták. Ezt mondjuk édesanyám is megcsinálta. Folyó menti népeknél általános szokás a cipóba gyertyát szúrni, leúsztatni, így keresik az eltűnt, megfúlt halottat. Egysorsúak, együtt élő jó barátok kenyerespajtásnak nevezték egymást. Itt is a kenyér az összetartozás jele. Az egyik mesében a világpusztító sárkánytól a várat a hétszer sült kenyér védi meg!

– Ezt a mesét el tudná mondani röviden, vagy felvillantani belőle valamicskét?
– Megpróbálom. A királyfi ezt a kenyeret maga süti meg, és a kapu szemöldökfájára fölszegezi. A szeggel átütött kenyér meg is szólal! Megálljt parancsol a sárkánynak. Azt mondja neki, akkor merészeljen csak még egyet is lépni, ha majd rajta is megesik, ami őrajta már megesett! „Há mi esett meg rajtad, te szemölcs?” – üvölti a sárkány. És itt válasz gyanánt az átszegezett kenyér elmondja vetéstől aratásig a kenyér szenvedéstörténetét: „Fekete földbe temettek, mikor feltámadtam, éles vassal vágtak le, összekötöztek, üttek-csépeltek, vízbe fojtottak, meggyúrtak, izzó kemencébe vetettek.” A világot a pusztulástól ez a kenyér védi meg. A megfeszített Megváltó alakja jelenik meg itt is ebben a csodálatos kenyérben. Na még az urálás vagy hejgetés nagyon érdekes, szép szokás. Csángók művelik. Karácsonykor mesés mondókába foglalják, hogy a gazdáknak legyen búzájuk, kenyerük bőven. Házról házra járnak nagy ostorpattingatások közt. Mikor „fekete sárkány lován” kilovagolt a gazda a földjére, „messzirűl zűdlett, közelinnét sáriglott…” Itt vetéstől az aratásig jutottunk el egy pillanat alatt! Mikor a búzát felöntik a garatra, megáll a malom, olyan acélos! Akkor int a molnár a lisztes kalapjával: „Őrölj malmom lisztet ezen urálóknak” (ezeknek a köszöntőknek) és „megindul a malom nagy lélekszakadva”. Aranyliszt folyik a zsákba. Mikor kisütik a koszorú forma ünnepi kalácsot belőle, szegre akasztják. A szeg letörik! A nagyobb szeg meg lehajlik a súlya alatt! A hejgetés utolsó szakasza kenyér­osztásra szólít fel. Legyen bőven a gazdának, de adjon a „másikaknak es, akik nem ettek két-három hete!”

– Mit gondol, mit jelenthet a mai ember számára Szent István öröksége?
– Sok mindent. Az állam, a törvény tiszteletét, betartását, a szabályok szükségességét. Mindezt irgalmas megbocsátással vegyítve. Hogy milyen arányban? Hát ez az! Ezt talán a szív súghatja meg. Ilyesmire csak kiegyensúlyozott, felelős uralkodó képes. A Szent István-i örökség tiltja az elbizakodott, indulatos uralkodást. Intelmeiben (Szent István intelmei Szent Imre herceghez, 1010 körül) erre igen árnyaltan kitér. Érdemes pontosan idézni: „A türelmes királyok uralkodnak (királykodnak), a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.”
„Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz… légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson!”
Szent István öröksége még, így ami itt most eszembe jut, hogy más népek tudását megbecsülni, alkalmazni nem szégyen, hanem erény! Ezt egyébként a kirgiz úgy fejezi ki, hogy: „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?!” Na, hát volnék történész, biztos sorolnám még!

– Amennyiben augusztus huszadikán egyetlen gondolatot üzenhetne a magyaroknak, mi lenne az?
– Nem állok én olyan magasan, komolytalannak is érzem magam ahhoz, hogy sokaknak üzenni tudjak. Tanuló vagyok, nehezen haladok a magam útján is. Hasonlataim, példázataim vannak inkább, mint jó tanácsaim, útmutatásaim. Na de már elég a magyarázkodásból, íme az én kedves biztató szóm! Foganatos legyen, szívemből kívánom: ha vagyunk – legyünk!

Forrás: magyarnemzet.hu