Beleszerettem Székelyföldbe és az ott élő emberekbe — Beszélgetés Chris Ball-lal, Connecticut magyar tiszteletbeli konzuljával

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven

Az Atlantában született, Alabamában és New Orleansban nevelkedett Chris Ballnak nincsenek magyar gyökerei, és nem is ismert egyetlen magyart sem azelőtt, hogy 1994-ben ösztöndíjjal Magyarországra érkezett. Nemcsak későbbi feleségébe, Gáll Emesébe szeretett bele, hanem Erdély földjébe és lakóiba is. A család 2003-ban azért költözött Connecticutba, hogy Chris a Quinnipiac Egyetemen (QU) taníthasson közgazdaságtant. 2005-ben elkezdett magyar előadókat hívni az egyetemre, s később — egy magyar-amerikai üzletembernek köszönhetően — megalapították a Hungarian American Business Leaders ösztöndíjat és programot, valamint a Széchenyi Tanszéket. Munkásságának köszönhetően 2012-ben Magyarország tiszteletbeli konzuljává nevezték ki.

Ildikó Antal-Ferencz

Az Egyesült Államokban születtél, magyar gyökerek és kapcsolatok nélkül. Mikor találkoztál először magyarokkal, milyen benyomásaid voltak róluk?

1972-ben születtem Atlantában, Georgia államban, de hamarosan Huntsville-be, Alabamába költöztünk. 1976 és 1978 között New Orleansban éltünk, majd visszaköltöztünk Huntsville-be. Félig német, negyedrészt angol és negyedrészt ír származású vagyok. Nem találkoztam magyar emberrel, amíg 1994-ben ösztöndíjjal Magyarországra nem költöztem. Az első magyar, akivel Budapesten megismerkedtem, Mezei Sándor volt Nagyenyedről. Utána megismertem sok  más erdélyi és székely embert is, akik Budapesten tanultak és a Szőcs Géza költő vezette Erdélyi Híradónál dolgoztak. Az első benyomásaim róluk: mindannyian nagyon kedvesek voltak, örömmel osztották meg velem történelmüket, tapasztalataikat, gondolataikat, és különösen kultúrájukat. És viccesek voltak — mindenki humorral szemlélte az életet és annak egyes dolgait, ami nagyon tetszett nekem. Sokuk máig személyes barátom.

Hogyan ismerkedtél meg a szintén erdélyi feleségeddel? Hogyan segítették gyermekeiteket abban, hogy megéljék kettős nemzeti identitásukat?

Gáll Emese a budapesti Semmelweis Egyetem (SOTE) hallgatója volt, és az Erdélyi Híradónál is dolgozott, amikor megismerkedtünk. 1990-ben hagyta el az erdélyi Sepsiszentgyörgyöt, hogy Magyarországon tanuljon orvostudományt. 1994 augusztusában találkoztunk először, októberben kezdtünk el együtt járni, és azóta is együtt vagyunk. 1998-ban eljött az ideje, hogy visszaköltözzek az Egyesült Államokba. Négy évet töltöttem Európában, lejárt a kétéves kutatói ösztöndíjam, és vissza akartam térni, hogy közgazdaságtanból PhD-t szerezzek. Megkértem Emese kezét, ő igent mondott, így 1998 júliusában összeházasodtunk Huntsville-ben. Mivel szülei nem tudtak velünk ünnepelni, 1999-ben tartottunk egy első éves évfordulós ünnepséget barátaival és családjával Erdélyben. Két gyermekünk van, Julianna Sára és Máté Áron. Mindkettőjükkel magyarul beszéltünk otthon, és amennyit csak lehetett, a karácsonyokat és a nyarakat Emese szüleinél töltöttük Sepsiszentgyörgyön. Mivel a nagyszülők nem beszéltek angolul, gyermekeink magyar nyelvtudása sokat fejlődött. Soha nem gondolkodtunk különösebben kettős identitásban, az természetes volt számukra. Természetesen „ők is magyarok”, de azt nem értelmeztük mélyebb nemzeti identitásként.

Megtanultál magyarul. Mennyire volt nehéz? Mit tanácsolsz azoknak, akik fontolgatják, illetve küzdenek vele?

Magyarországi tartózkodásom első napjától kezdve minden nap hosszú órákat töltöttem a magyar nyelv elsajátításával: könyvekből próbáltam megtanulni a nyelvtant, és közben kérdezgettem ismerőseimet. Nehéz volt. 1996-ban, amikor megkaptam az ösztöndíjat, az intézet finanszírozta a nyelvi képzést. Fogadtam egy magántanárt, és hetente kétszer találkoztam vele. Emellett sokat utaztam egyedül Románia magyar nyelvű vidékein, ami rákényszerített arra, hogy beszéljek és fejlődjek. Amikor megszületett a lányom, újra javulni kezdett a nyelvtudásom, mert Pöttyös Panni- és Boribon-könyveket olvastam fel neki. És természetesen az is sokat segített, hogy otthon magyarul beszéltünk. De nehéz volt, és még most sem vagyok olyan jó benne, mint szeretnék.

Az egyetlen tanácsom: haladjanak lassan, és először igyekezzenek elsajátítani a lehető legjobb kiejtést. Mindig erre koncentráljanak, miközben szavakat vagy nyelvtant tanulnak. Később ugyanezt a módszert használtam arra, hogy egy telefonos alkalmazás segítségével egyedül megtanuljak lengyelül. Nem beszélek jól, de szükségem volt rá annyira, hogy útbaigazítást kérjek, ételt rendeljek stb. Eleinte lassan megy, de aztán elkezdi megérteni az ember a beszélt nyelvet. A nyelvtan és a szókincs akkor fejlődik igazán, amikor az ember hallja a nyelvet, és ezután az íráskészség is könnyebben alakul.

Miért költöztetek Connecticutba? Mikor léptetek kapcsolatba a wallingfordi magyar közösséggel?

2003-ban költöztünk Connecticutba, hogy a Quinnipiac Egyetemen (QU) dolgozhassak. Azonnal felkerestük a helyi magyar közösséget. Eleinte csak lazán kapcsolódtunk hozzájuk, mert kevés pénzünk volt, és senkit sem ismertünk, de kapcsolataink fokozatosan erősödtek. 2005-ben elkezdtem magyar előadókat hívni az egyetemre, akik ott angol nyelvű előadásokat tartottak, amelyekre a helyi magyar közösséget is meghívtam, majd az előadók magyar nyelvű előadásokat tartottak a Somogyi család otthonában. Ekkor ismertük meg közelebbről Balázst és Csillát.

Számos olyan rendezvényen is részt vettál, amelyeket a Connecticuti Magyar Kulturális Társaság (HCSC) keretében Somogyi Balázs és Csilla szerveztek híres cheshire-i otthonukban. Hogyan élted meg ezeket?

Ezek az események voltak a kedvenceim. Közvetlenek és intellektuálisak voltak, hiszen költők, írók, politikusok, professzorok, zenészek stb. voltak a vendégeik. Először ettünk és kisebb csoportokban beszélgettünk, aztán az előadók tartottak egy előadást, majd ismét kötetlenül beszélgettünk, főleg négyszemközt. Kissé introvertált vagyok, ezért jobban élvezem ezt a fajta közeget. És azért is vettünk részt sok ilyen eseményen, mert a témák vagy az előadók érdekesek volt.

A többi magyar rendezvény ezzel szemben jellemzően inkább gála, fesztivál és hasonló, nagyobb létszámot megmozgató események, ahol sok emberrel lehet találkozni és beszélgetni. Ezekben a helyzetekben én mindig kissé feszélyezetten érzem magam. Aki ismer, észreveheti, hogy amikor csak lehet, inkább előadást tartok, konferálok, vagy segítek takarítani, asztalt teríteni stb., de a legkevésbé akkor érzem jól magam, amikor céltalanul beszélgetnem kell emberekkel. Jobban szeretem a kisebb, intimebb közegeket, ezért vonzódtam annyira Somogyiék rendezvényeihez. Az ott jelenlévők többsége egyébként más magyar eseményekre is járt, így végül is Balázsékon keresztül jól megismertem a helyi magyar közösséget.

Mi történt közben az egyetemi campuson?
Elkezdtem régi magyarországi barátokat és kapcsolatokat meghívni egy-egy hétre, hogy előadásokat tartsanak az egyetemen és azon kívül is. 2005 őszén Alfred Reisch-csal kezdtem — ő korábban a Szabad Európa Rádiónál dolgozott, és a hidegháború idején a közép-európai országokba titokban becsempészett disszidens könyvprojekt egyik megalkotója volt. 2006 tavaszán Magyarics Tamás érkezett, aki akkoriban az ELTE professzora és Írország nagykövete volt, és alaposan részt vett a NATO ügyeiben is. 2006 őszén Jeszenszky Géza, Magyarország első külügyminisztere látogatott meg bennünket, majd 2007 tavaszán  érkezett Bod Péter Ákos, volt ipari és kereskedelmi miniszter, egyben a Nemzeti Bank korábbi elnöke.

Ebben az időszakban kerültem jó barátságba a Somogyi családdal, és elmagyaráztam nekik, hogy szeretnék ösztöndíjat létrehozni székelyföldi diákok számára, hogy azok az Egyesült Államokban tanulhassanak. Ezek után Balázzsal elkezdtünk még tudatosabban meghívni embereket különböző előadásokra, ő pedig elkezdett bemutatni engem a környékbeli magyar közösség tagjainak. 

Mindettől teljesen függetlenül, 2007-ben találkoztam egy magyar-amerikai üzletemberrel, akinek a lánya a QU-ra járt jogot tanulni. Megismerte az egyetem vezetését, és amikor a különböző adományozási lehetőségekről beszélgettek vele, azt mondta: „Szívesen adnék komolyabb összeget, ha lenne valami Magyarországgal kapcsolatos projekt”. Ezek után az egyetem vezetői megkerestek engem, és együtt kidolgoztuk a Hungarian American Business Leaders (HABL) ösztöndíjprogramot, amely révén magyarokat hozunk az amerikai egyetemre, hogy ott MBA-diplomát szerezzenek és amerikai vállalatoknál dolgozzanak, majd hazatérjenek, és tudásukat a lehető legjobban kamatoztassák, saját elképzeléseik szerint. Mivel ma már minden magyar jogosult magyar állampolgárságra, az, hogy a programot magyarokra korlátoztuk, lehetővé tette, hogy sokféle diák számára elérhető legyen, köztük sok székelyföldi számára is. Amint megérkezett a névtelen adomány, az egyetem létrehozta a Széchenyi István Nemzetközi Gazdaságtani Tanszéket is, amelynek feladata e programok működtetése és a Magyarországgal való kapcsolatok építése — ezt végzem én.

Azért célozták meg az erdélyi diákokat, mert a felesége onnan származik?

Ennek több oka van. Azért döntöttem úgy, hogy több évig Magyarországon maradok, mert beleszerettem Székelyföldbe. Eredetileg csak egy évig terveztem maradni, de az 1994-es magyarországi kormányváltás miatt megszűnt az ösztöndíjam — miután augusztusban megérkeztem, valójában már októberben haza kellett volna mennem. Közben az Erdélyi Híradónál dolgozó barátaim meghívtak Marosvásárhelyre és Csíkszeredába, ahová 1994 októberének elején végül el is utaztam. Teljesen beleszerettem a vidékbe és az ott élő emberekbe. Végül úgy döntöttem, bármi történjék is, Magyarországon és Erdélyben maradok. Máig erősen kötődöm ahhoz a tájhoz és azokhoz az emberekhez; a legjobb barátaim többsége ma is onnan származik.

Másodsorban, a magyarországi magyaroknak több lehetőségük volt világot látni, de a székelyföldieknek akkoriban még kevésbé. Azokon akartam segíteni, akik ebből a legtöbbet profitálhatják. A székelyek nagyon okosak, szorgalmasak és a maguk módján vállalkozó szelleműek. Úgy gondoltam, ha megismerhetik az MBA-képzést és az amerikai üzleti gyakorlatot, abból valami jelentős dolog születhet. Nem szeretem, amikor kívülállók érkeznek egy-egy régióba, és meg akarják mondani a helyieknek, mit kellene tenniük — Magyarországon és Romániában töltött időm alatt elég sok ilyen helyzetet láttam, és nem akartam ugyanezt tenni. Inkább egyes emberekbe fektetek bizalmat és energiát, majd hagyom, hogy ők maguk találják ki, mire és hogyan van szükség a saját közösségükben. Harmadsorban pedig reméltem, hogy ez a terv hidat képez majd köztem és a családom között, hogy személyesen is kapcsolatban maradhassunk a régióval.

Miért választottátok Széchenyi nevét a tanszék számára?

Először is, a tanszéket általában az adományozóról nevezik el, de ő névtelen akart maradni, viszont olyan nevet szeretett volna, amelyet minden magyar felismer. Másodszor, Széchenyi tökéletesen illik mindahhoz, amit mi teszünk: külföldre ment, majd hazatért, és tudását Magyarország javára fordította — pontosan ezt várjuk el a hallgatóinktól is. Emellett ő felügyelte a Lánchíd építését, mi pedig hidakat próbálunk építeni az Egyesült Államok és Magyarország között. És ott van még az emberekből álló közösségek és hálózatok értékébe vetett hite — lásd kaszinók és más kezdeményezései —, hazaszeretete és vágya, hogy megszabadítsa az embereket a múlt béklyóitól, valamint mély kötődése a szellemi élethez — lásd Magyar Tudományos Akadémia.

Említetted, hogy Somogyi Balázs javaslatára, tanszékvezetőként tanulnod, majd előadásokat kellett tartanod Széchenyiről. Hogyan sikerültek ezek?

Igen, miután létrehoztuk a tanszéket, Balázs — aki kezdettől fogva nagy barátja és támogatója volt az egész folyamatnak — ösztönzött arra, hogy tanuljak Széchenyiről és tartsak róla előadásokat. Az első előadásunkat a New York-i Széchenyi Magyar Társaságban tartottuk, később kisebb előadásokat tartottam az egyetemen és a Somogyi család otthonában is. A New York-i előadáson rámutattam arra, hogy Széchenyi művei nem érhetők el angol nyelven. Ezért Balázzsal és néhány további ismerőssel együtt kezdeményeztük művei lefordítását. Kezdetben nagyon aktívan részt vettem a projekt elindításában, és a rendelkezésemre álló egyetemi forrásokból az első lépéseket anyagilag is támogattam, de egyre több nehézségbe ütköztünk és a munka elhúzódott, mert kiderült, hogy a művek fordítása rendkívül bonyolult — Széchenyi vegyesen használt magyar, német, olykor francia vagy latin szavakat, így valódi szakértő kellett a fordításhoz, akit nehéz volt megtalálni — többször is nekikezdtünk, de a fordító úgy érezte, nem képes elvégezni a feladatot, így kezdhettük elölről. A későbbi fejleményekben már kevésbé vettem részt, de néhány New York-i résztvevő átvette a munkát, felkutattak magyarországi partnerszervezeteket, és végül elkészült a fordítás. Ez hatalmas siker Balázs számára, még ha valószínűleg soha nem is kapja meg érte az őt megillető elismerést. Később kiderült, hogy az emberek már nem akarnak annyit hallani magáról Széchenyiről, de New Jerseyből, Torontóból és máshonnan is kaptam meghívásokat, hogy beszéljek a programjainkról, Széchenyihez kapcsolódásukról, stb. Akkoriban mindez nagyon újnak számított, így 2009–2011 között több ilyen előadást tartottam.

Milyen egyéb projektet indítottál el tanszékvezetőként?

A tanszék munkájához kapcsolódva létrehoztam a CEENET-et (Central and Eastern European Network, Közép-Keleteurópai Hálózat) is, hogy összekössem a közép-kelet-európai embereket és vállalkozásokat az amerikaiakkal. Több kereskedelmi missziót szerveztünk, segítettünk vállalkozások összekapcsolásában, sőt néhányuk amerikai működésének elindításában is. Elindítottuk az Art as Ambassador Projectet is, amelynek keretében magyar művészeti kiállításokat rendeztünk az Egyesült Államokban, valamint segítettük a magyar művészeket abban, hogy Amerikába jöjjenek és tapasztalatot, ismertséget szerezzenek. Jelenleg egy kutatói ösztöndíjasunk Brassai, Kertész és más magyar fotográfusok archívumát dolgozza fel egy különleges projekt keretében.

Mit gondoltál először, amikor felkértek, hogy legyél Magyarország tiszteletbeli konzulja (nem magyarként)? Mit tettél ebben a szerepben?

Először visszautasítottam a felkérést, hiszen nem vagyok magyar. Egyébként is úgy gondoltam, hogy Balázs lenne a legjobb tiszteletbeli konzul. Aztán megtudtam, hogy nem szükséges magyarnak lenni ahhoz, hogy valaki tiszteletbeli konzul legyen. Több ismeretet szereztem a konzulok munkájáról is — olyan helyi emberekről van szó, akik három területen segítik a magyarokat, illetve a magyarok és amerikaiak közötti kapcsolatok kialakulását: üzlet, oktatás és kultúra. Mivel pontosan ezt csinálom én is, így értelmet nyert számomra a felkérés, amit végül örömmel elfogadtam. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ezt a fontos szerepet betölthetem, igazi megtiszteltetés számomra.

A tiszteletbeli konzulok másik feladata korlátozott konzuli tevékenységek ellátása: dokumentumok hitelesítése, állampolgársági kérelmek helyi ügyintézésének segítése, valamint segítségnyújtás amerikai magyaroknak, amikor például meghal egy magyarországi családtagjuk vagy épp ingatlannal kapcsolatos ügyekben. Így munkám nagy része alapvető konzuli feladat. Átlagosan havonta körülbelül egy embernek segítek ilyen ügyekben, amin nem túl sok. Továbbá, beszédet mondok a helyi magyar nemzeti ünnepségeken (március 15., október 23. stb.). Kezdetben sok ilyet vállaltam, de a jelenlegi New York-i főkonzul nagyon aktív, és szívesen jön Connecticutba is, így az utóbbi években általában csak részt veszek ezeken az eseményeken, ő tartja a beszédeket. Néhány évente — általában amikor Magyarország új washingtoni nagykövetet vagy új New York-i főkonzult nevez ki — diplomáciai látogatást szervezek számukra Connecticutba, hogy találkozzanak helyi vállalkozásokkal, innovációs központokkal, egyetemekkel és politikai vezetőkkel.