Bábok kora

Joe Biden bukott. Már­mint nem elnök­ként, hanem a lép­csőn. És az eset­nek van­nak tanulságai.

Egy­részt az, hogy a világ első szá­mú hatal­má­nak első szá­mú veze­tő­je nem áll meg a lábán. Se fizi­ka­i­lag, se kép­le­te­sen. Ször­nyű nehéz­sé­gek árán tud csak úgy ten­ni Washing­ton D.C. demok­ra­ta est­ab­lish­ment­je, mint­ha az orszá­got nem a nagy gond­dal újra fel­épí­tett, ezút­tal újmar­xis­ta jel­me­ze­ket öltött deep sta­te vezet­né, hanem az elnök. Alig hiszi el ezt már valaki.

Más­részt az, hogy nem­csak a lába­i­nak, de – és ez jóval fon­to­sabb – a szá­já­nak sem ura tel­je­sen. Más­kü­lön­ben nyil­ván nem nevez­te vol­na „lel­ket­len gyil­kos­nak” egy másik nagy­ha­ta­lom veze­tő­jét a napok­ban. No nem mint­ha tilos len­ne ilye­ne­ket gon­dol­ni a reg­ná­ló orosz elnök­ről (vagy a kele­ti szláv világ min­den­ko­ri ura­i­ról egyáltalán),de dip­lo­má­ci­a­i­lag töké­le­te­sen haszon­ta­lan állat­kert­já­ró kis­fiú mód­já­ra hec­cel­ni a medvét;

és ha Putyin exp­li­ci­te gyil­kos is len­ne, akkor is meg­ér­né meg­kér­dez­ni a Fehér Ház udva­ri kri­mi­nál­pszi­cho­ló­gu­sát arról, hogy milyen arány­ban szok­ta a gyil­ko­so­kat eltán­to­rí­ta­ni tet­tük­től az, ha legyil­ko­soz­zák őket. Min­den­eset­re Biden most adott egy esélyt Putyin­nak, hogy az állam­fér­fi­úi gesz­tust gya­ko­rol­va, némi szar­kaz­mus­sal jó egész­sé­get kíván­has­son ame­ri­kai kol­lé­gá­já­nak, népé­hez for­dul­va pedig duru­zso­ló nagy­bá­csi­han­gon elma­gya­ráz­has­sa, hogy hát igen, az amcsik erő­sza­kos nép, és külön­ben is ők dob­ták le eddig az egyet­len atom­bom­bát a világon. 

És itt érkez­tünk meg a lényeg­hez. Az a poli­ti­kus, aki a nyel­vé­nek nem ura, alkal­mat­lan a pályá­ra. Slussz, passz. A nyelv a poli­ti­ká­ban vilá­go­kat teremt és rom­bol por­rá, kor­mány­za­ti esé­lye­ket ront és növel, s ha egy veze­tő poli­ti­kus nem bír vele, ott vége van a dal­nak. Lehet nyu­god­tan a tele­fon­ban Pres­ident Har­ris­nek szó­lí­ta­ni az alel­nök asszonyt, úgy­is hama­ro­san ott fogunk már tartani.

S ha már nyelv: neve­zett poli­ti­kai esz­közt érde­mes nem csak fele­lős­ség­tel­je­sen, de önál­ló­an, ún. gon­do­la­tok kife­je­zé­sé­re is hasz­nál­ni, s e tekin­tet­ben hazánk köz­éle­te is tar­to­gat tanul­sá­gos pillanatokat.Van ugyan­is a poli­ti­kai nyelv­nek olyan dia­lek­tu­sa, amely­nek szó­kin­cse köz­vé­le­mény-kuta­tá­sok­ból áll össze

– ennek fegy­ver­tá­rá­ban olyan sza­vak talál­ha­tó­ak, mint pél­dá­ul oltás­ká­osz, jog­ál­la­mi­ság, pari­zer, luxus­uta­zás, Euró­pai Ügyész­ség, fize­té­si sza­ka­dék vagy rend­szer­szin­tű rassziz­mus, ame­lyek egy­től egyig meg­fog­ha­tat­lan, kétes minő­sé­gű, ugyan­ak­kor nagy han­gu­lat­kel­té­si poten­ci­ál­lal ren­del­ke­ző fogal­mak – euro­blab­lák. E nyelv­já­rás komoly hát­rá­nya, hogy a köz­vé­le­mény-kuta­tók által elő­nyös­nek kimért mon­da­to­kon kívül sok min­den mást nem lehet raj­ta elmon­da­ni. Ebből logi­ku­san követ­ke­zik az, hogy Joe Biden hiva­tal­ba lépé­se óta egy­ál­ta­lán nem tar­tott saj­tó­tá­jé­koz­ta­tót (mert a köz­vé­le­mény-kuta­tók által legyár­tott mon­da­to­kat nem tud­ja össze­füg­gő­en, fej­ből elmon­da­ni, saját gon­do­la­tai pedig nin­cse­nek, és a saj­tó sem érdek­lő­dik irán­tuk), ahogy arra is ez a nyel­vi jelen­ség szol­gál­tat­ja a magya­rá­za­tot, hogy a magyar ellen­zék min­den párt­ja min­den azon­na­li kér­dé­sek órá­já­ban és min­den saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón ugyan­azt a három mon­da­tot mond­ja el, réme­sen unal­mas­sá téve a magyar bel­po­li­ti­kát és programirodalmat.

De olyan poli­ti­kai nyelv­já­rás is léte­zik, amely a magyar nyelv szó­kész­le­té­nek szin­te min­den ele­mé­hez viszony­la­gos biz­ton­ság­gal nyúl, köz­tük az inas­hoz vagy az asszony­ság­hoz hason­ló archa­iz­mu­sok­hoz is, sőt, adott eset­ben a sza­vak külön­bö­ző jelen­té­sei között is különb­sé­get tud ten­ni, ezál­tal a világ leg­kü­lön­bö­zőbb jelen­sé­ge­i­re képes ref­lek­tál­ni, s szél­ső­sé­ges eset­ben az angol­ból vissza­ma­gya­rí­tott euro­blab­lá­val ellen­tét­ben magya­ro­san csen­ge­ni is haj­la­mos. Hát­rá­nya, hogy sem a köz­vé­le­mény-kuta­tá­sok­kal, sem az újmar­xis­ta tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi isko­lák leg­fris­sebb kuta­tá­sa­i­val nincs min­dig össz­hang­ban, így nem beszél min­dig a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi tan­szé­kek szá­ja íze sze­rint, ugyan­ak­kor lehe­tő­vé teszi gon­do­la­tok kife­je­zé­sét, sza­va­za­tok, netán szim­pá­tia vagy egyet­ér­tés meg­szer­zé­sé­re szin­tén alkalmas.

És ha utób­bi nyelv­já­rás kiko­pik a poli­ti­ká­ból, veze­tő­ink pedig a köz­vé­le­mény-kuta­tók által kóser­nek talált mon­da­tok kivé­te­lé­vel tel­je­sen elné­mul­nak, elvesz­tünk. Joe Biden­hez hason­ló­an bukik majd fel a lép­csőn az euró­pai kul­tú­ra, az euro­cent­ri­kus világrend,ha fogal­mat­lan, gon­do­lat nél­kü­li bábok kezé­be adjuk magun­kat, és elfe­lej­tünk a valós világ valós dol­ga­i­ról beszélni.

Ha sze­ret­nénk a jövő­ben is euró­pa­i­ak­ként áll­ni a világ nagy szín­pa­dán, érde­mes ügyel­nünk arra, hogy veze­tő­ink fizi­ka­i­lag és men­tá­li­san is alkal­ma­sak legye­nek a beszéd­re, ren­del­kez­ze­nek hoz­zá kel­lő mennyi­sé­gű gon­do­lat­tal, és bír­ják folyé­ko­nyan a poli­ti­kai nyelv­nek az euro­blab­lán kívül eső dia­lek­tu­sa­it is.

Ha a nyel­vet önként oda­ad­juk az ellen­nek, hogy uni­for­mi­zált, ang­li­ci­zált, poz­dor­já­vá gen­der­kor­ri­gált pépet csi­nál­ja­nak belő­le, előbb-utóbb mi is elju­tunk egy demens főve­zé­rig – és azt a vilá­got, ami­kor hazánk egy Biden-sze­rű báb­bal áll majd a német-török-orosz három­szög köze­pén, biz’ Isten, nem sze­ret­ném megélni.

For­rás: Man​di​ner​.hu