Bábel tornya
Bizonyos történeteket, képeket, szimbólumokat csak felnőttként ért meg az ember. Konfirmációs felkészülésem idején megtanultuk a bűnbeesés és Bábel tornyának történetét, de bizony egy kukkot sem értettem belőlük. Illetve annyit felfogtam, hogy az ember megszegte az isteni rendelést, evett a tiltott fa gyümölcséből, így elveszítette ártatlanságát. Akárcsak a Sineár földjén épített város és égig érő torony históriájában: az addig egységes emberi nemzet szétszóratott, mert Istent játszott, mindenhatónak képzelte magát.
Megértettem tehát szövegszinten, de csak jóval később ébredtem rá: ezek a történetek rólunk szólnak. A gyarló emberek mi magunk vagyunk. Nem valamilyen régi monda vagy mítosz fekszik előttünk, hanem az időtlen bűnbeesés krónikája. Bábel tornyát ma is építjük, azt hisszük, hogy mindenhatóságunkban kivethetjük Istent az életünkből. Pedig ha Isten már nincs velünk, emberi ábrázatunk nemcsak sérül, de a felismerhetetlenségig eltorzul. Akkor egyedül maradunk a kozmoszban, és az Énre fagyos, dermedt, örök tél vár. Talán ez a kárhozat. József Attila pontosan megfogalmazta a modern ember kozmikus magányosságát:
„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
Csak balga, ostoba, rövidlátó emberek hiszik azt, hogy Bábel tornya „mese”, hogy Isten nem létezik, mert nem mutatja meg magát, hogy folyamatosan fejlődünk, egyre többet tudunk a világról, és ráléptünk a halhatatlanság küszöbére. Valójában a modern ember elárulta Istent, aztán kilépett a természetből, mesterséges környezetet épített magának, végül – papírforma szerint – Isten és a természet hiányában teljesen felemészti magát. Pontosítsunk: legalábbis a nyugati világban. Mert ahol még létezik szakralitás a társadalomban, ahol természeti környezetben él az emberi közösség, ott senki nem képzeli magát mindenhatónak. A vadász megköszöni a zsákmányt a szellemeknek, ad belőle, áldozatot mutat be: tudja, hogy megszegte az élet szentségének parancsát, de ragadozó lévén ő sem vonhatja ki magát a táplálékláncból. De hogy előzetesen jó fogásért, jó vadászatért fohászkodik, majd ha sikerrel jár, hálát ad, az teremtettségének, Istennel beoltottságának közvetlen bizonyítéka. Az ember már több, mint állat, de soha nem lesz Isten.
Ha már messze járunk imától, vadászattól, közösségtől, akkor Bábel tornyát tervezzük, építgetjük saját használatra. Bábel tornyát, amelynek nem lehet más sorsa, mint a pusztulás, építőinek pedig a szétszórattatás, a megaláztatás. Ismerjük a történet végét, mégis újra és újra bűnbe esünk: történelmünket ciklikusan éljük, mindent hibát újra elkövetünk, és nem tanulunk semmiből.
Ezek is mi vagyunk, persze. Égre törő, istentelen vágyakkal kacérkodó balga emberek. A jó hír viszont, hogy saját döntéseinkért mi magunk felelünk, megválaszthatjuk sorsunkat. Soha nem késő kilépni a tudattalan vágyak, rossz megrögzöttségek, bűnök és hiábavalóságok világából.
Ha igaz az, hogy halálunk után a halhatatlan lélek addig nem ismert dimenziókba távozik, akkor talán elvisz magával egy foszlányt földi életünkből. Talán tetteink, tapasztalataink egy-egy képként rögzülnek az örökkévalóságban. És ha így van, egyáltalán nem mindegy, hogy éltünk, mit tettünk, mit mondtunk, mit mulasztottunk el, és mit tettünk jóvá.
Nem, ezek nem erkölcsi kategóriák. Túl jón és rosszon már nincs is értelme az erkölcsi vizsgálódásnak. Inkább arra gondolok, hogy az örökkévalóságban ott lesz majd az a mozdulatunk is, ahogyan futólépésben csatlakoztunk Bábel tornyának építőihez, vagy sarkon fordultunk, és örökre elhagytuk a helyszínt.
Nézzünk csak körül: érdemes Istennek hazudnunk magunkat? Nem érdemes. Két perccel a szétszórattatás előtt mással kellene foglalkoznunk.
Mérsékletesség, alázat, szolgálat, hűség és szeretet – úgysem marad belőlünk más, csak ami nagyon jó és nagyon rossz volt bennünk. Hát, válasszuk a jót.
És ne építsük a többiekkel együtt Bábel tornyát.
Szentesi Zöldi László
Forrás: 888.hu