Hírek Vélemények/Publicisztikák Bábel tor­nya

Bábel tor­nya

Bizo­nyos tör­té­ne­te­ket, képe­ket, szim­bó­lu­mo­kat csak fel­nőtt­ként ért meg az ember. Kon­fir­má­ci­ós fel­ké­szü­lé­sem ide­jén meg­ta­nul­tuk a bűn­be­esés és Bábel tor­nyá­nak tör­té­ne­tét, de bizony egy kuk­kot sem értet­tem belő­lük. Illet­ve annyit fel­fog­tam, hogy az ember meg­szeg­te az iste­ni ren­de­lést, evett a til­tott fa gyü­möl­csé­ből, így elve­szí­tet­te ártat­lan­sá­gát. Akár­csak a Sine­ár föld­jén épí­tett város és égig érő torony his­tó­ri­á­já­ban: az addig egy­sé­ges embe­ri nem­zet szét­szó­ra­tott, mert Istent ját­szott, min­den­ha­tó­nak kép­zel­te magát.

Meg­ér­tet­tem tehát szö­veg­szin­ten, de csak jóval később ébred­tem rá: ezek a tör­té­ne­tek rólunk szól­nak. A gyar­ló embe­rek mi magunk vagyunk. Nem vala­mi­lyen régi mon­da vagy mítosz fek­szik előt­tünk, hanem az időt­len bűn­be­esés kró­ni­ká­ja. Bábel tor­nyát ma is épít­jük, azt hisszük, hogy min­den­ha­tó­sá­gunk­ban kivet­het­jük Istent az éle­tünk­ből. Pedig ha Isten már nincs velünk, embe­ri ábrá­za­tunk nem­csak sérül, de a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig eltor­zul. Akkor egye­dül mara­dunk a koz­mosz­ban, és az Énre fagyos, der­medt, örök tél vár. Talán ez a kár­ho­zat. József Atti­la pon­to­san meg­fo­gal­maz­ta a modern ember koz­mi­kus magányosságát:

„Az ember végül homo­kos,
szo­mo­rú, vizes sík­ra ér,
szét­néz mereng­ve és okos
fejé­vel bic­cent, nem remél.

Én is így pró­bá­lok csa­lás
nél­kül szét­néz­ni könnye­dén.
Ezüs­tös fej­sze­su­ha­nás
ját­szik a nyár­fa levelén.

A sem­mi ágán ül szí­vem,
kis tes­te hang­ta­lan vacog,
köré­je gyűl­nek sze­lí­den
s nézik, nézik a csillagok.

Csak bal­ga, osto­ba, rövid­lá­tó embe­rek hiszik azt, hogy Bábel tor­nya „mese”, hogy Isten nem léte­zik, mert nem mutat­ja meg magát, hogy folya­ma­to­san fej­lő­dünk, egy­re töb­bet tudunk a világ­ról, és rálép­tünk a hal­ha­tat­lan­ság küszö­bé­re. Való­já­ban a modern ember elárul­ta Istent, aztán kilé­pett a ter­mé­szet­ből, mes­ter­sé­ges kör­nye­ze­tet épí­tett magá­nak, végül – papír­for­ma sze­rint – Isten és a ter­mé­szet hiá­nyá­ban tel­je­sen fel­emész­ti magát. Pon­to­sít­sunk: leg­alább­is a nyu­ga­ti világ­ban. Mert ahol még léte­zik szak­ra­li­tás a tár­sa­da­lom­ban, ahol ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­ben él az embe­ri közös­ség, ott sen­ki nem kép­ze­li magát min­den­ha­tó­nak. A vadász meg­kö­szö­ni a zsák­mányt a szel­le­mek­nek, ad belő­le, áldo­za­tot mutat be: tud­ja, hogy meg­szeg­te az élet szent­sé­gé­nek paran­csát, de raga­do­zó lévén ő sem von­hat­ja ki magát a táp­lá­lék­lánc­ból. De hogy elő­ze­te­sen jó fogá­sért, jó vadá­sza­tért fohász­ko­dik, majd ha siker­rel jár, hálát ad, az terem­tett­sé­gé­nek, Isten­nel beol­tott­sá­gá­nak köz­vet­len bizo­nyí­té­ka. Az ember már több, mint állat, de soha nem lesz Isten.

Ha már messze járunk imá­tól, vadá­szat­tól, közös­ség­től, akkor Bábel tor­nyát ter­vez­zük, épít­get­jük saját hasz­ná­lat­ra. Bábel tor­nyát, amely­nek nem lehet más sor­sa, mint a pusz­tu­lás, épí­tő­i­nek pedig a szét­szó­rat­ta­tás, a meg­aláz­ta­tás. Ismer­jük a tör­té­net végét, még­is újra és újra bűn­be esünk: tör­té­nel­mün­ket cik­li­ku­san éljük, min­dent hibát újra elkö­ve­tünk, és nem tanu­lunk semmiből.

Ezek is mi vagyunk, per­sze. Égre törő, isten­te­len vágyak­kal kacér­ko­dó bal­ga embe­rek. A jó hír viszont, hogy saját dön­té­se­in­kért mi magunk fele­lünk, meg­vá­laszt­hat­juk sor­sun­kat. Soha nem késő kilép­ni a tudat­ta­lan vágyak, rossz meg­rög­zött­sé­gek, bűnök és hiá­ba­va­ló­sá­gok világából.

Ha igaz az, hogy halá­lunk után a hal­ha­tat­lan lélek addig nem ismert dimen­zi­ók­ba távo­zik, akkor talán elvisz magá­val egy fosz­lányt föl­di éle­tünk­ből. Talán tet­te­ink, tapasz­ta­la­ta­ink egy-egy kép­ként rög­zül­nek az örök­ké­va­ló­ság­ban. És ha így van, egy­ál­ta­lán nem mind­egy, hogy éltünk, mit tet­tünk, mit mond­tunk, mit mulasz­tot­tunk el, és mit tet­tünk jóvá.

Nem, ezek nem erköl­csi kate­gó­ri­ák. Túl jón és rosszon már nincs is értel­me az erköl­csi vizs­gá­ló­dás­nak. Inkább arra gon­do­lok, hogy az örök­ké­va­ló­ság­ban ott lesz majd az a moz­du­la­tunk is, aho­gyan futó­lé­pés­ben csat­la­koz­tunk Bábel tor­nyá­nak épí­tő­i­hez, vagy sar­kon for­dul­tunk, és örök­re elhagy­tuk a helyszínt.

Néz­zünk csak körül: érde­mes Isten­nek hazud­nunk magun­kat? Nem érde­mes. Két perc­cel a szét­szó­rat­ta­tás előtt más­sal kel­le­ne foglalkoznunk.

Mér­sék­le­tes­ség, alá­zat, szol­gá­lat, hűség és sze­re­tet – úgy­sem marad belő­lünk más, csak ami nagyon jó és nagyon rossz volt ben­nünk. Hát, válasszuk a jót.

És ne épít­sük a töb­bi­ek­kel együtt Bábel tornyát.

 Szen­te­si Zöl­di László

For­rás: 888​.hu

%d bloggers like this: