Hírek Vélemények/Publicisztikák Az új Lenin-fiúk

Az új Lenin-fiúk

Mi maradt még, bará­ta­im? A büsz­ke­ség és az öntu­dat. Ez, ami meg­tart. Ha ezt oda­adod, eladod, akkor ne szá­míts sem­mi jóra, onnan csak jani­csár vagy, jó eset­ben zsol­dos, de sem­mi­kép­pen nem tisz­te­let­re mél­tó ellenfél.

Hara­mi­ák. Ezek vol­tak a török had­se­reg­ben szol­gá­ló keresz­tény zsol­do­sok, akik csak a zsák­má­nyért men­tek. Na, ezek vagy­tok ti. Szán­dé­ko­san kis­be­tű­vel: ti. Ha indo­néz vagy, légy az, ha szu­a­hé­li, légy az. Ha magyar vagy, légy az, bár­hol is legyél. Ez nem napi poli­ti­ka kér­dé­se. Egy­ál­ta­lán nem poli­ti­ka kér­dé­se, a poli­ti­ka egy ógö­rög talál­mány, a „demok­rá­tesz”, a nép hatal­ma már akkor sem műkö­dött. Aho­gyan az idiok­rá­cia sem, ami mos­tan­ság ismét divat Nyu­gat-Euró­pá­ban. „Idi­ó­ta”. Ugye az ógö­rög­ben azt jelen­ti, aki a köz­élet­ben nem vesz részt, csak él belőle.

Ami­kor nem veszel részt a köz­élet­ben, de zabálsz, kihasz­ná­lod a meg­ter­melt java­kat és bő kéz­zel osz­tod a nem léte­ző esze­det. Köz­ben nyil­ván ennek a plebsz­nek fogal­ma sincs, miért van a déli harang­szó. Miért vetünk keresz­tet, miért vagyunk olya­nok, ami­lye­nek, mi a pak­si halász­lé, a szé­kely­gu­lyás, az apró­pe­cse­nye, Mohi, Mohács, Vilá­gos, Ison­zó, Don-kanyar, Szellő-tető.

Ez a ple­be­jus tár­sa­ság, amely­nek sem vég­zett­sé­gi, sem örök­lött vagyo­ni cen­zu­sa nem len­ne a római jog sze­rint (ha ők ezt ismer­nék), ezek most pró­bál­ják elma­gya­ráz­ni (mon­dom: el-magya­ráz­ni), hogy mi a haza­sze­re­tet. Tök­mag Jan­kók, Ady sze­rint is. Ezek, akik meg­tor­pe­dóz­tak és zsi­ger­ből gyű­löl­nek min­dent és min­den­kit, aki magyar, Kun Béla esz­mei örö­kö­sei, ezek, akik elvet­ték tőlünk a buda­pes­ti olim­pi­át, ezek, akik lezül­lesz­tet­ték szi­vár­vá­nyos­sá a piros-fehér-zöl­det, ezek, akik „fidesz­te­le­ní­te­ni” akar­ják a gaz­da­sá­got és az álla­mot, ezek, akik kife­jez­ték óha­ju­kat, hogy Orbán Vik­tor hagy­ja el szé­pen kele­ti irány­ban az orszá­got, most azt hiszik, ők az új Lenin-fiúk.

Ők a pil­la­nat­nak, a momen­tum­nak élnek. Lel­kük raj­ta, ha van nekik. Nem, nem fog­nak soha nyer­ni. Sem­mi­lyen szem­pont­ból, egy­sze­rű­en csak azért, mert tehe­tet­len, gyá­va, hát­ba táma­dó sise­re­had. Volt már egy-két sás­ka­já­rás, túléltük.

Ej, de sze­ret­ném egy­szer a Szé­kely­föl­dön, Gyi­mes­kö­zép­lo­kon, Karc­fal­ván vagy Baró­ton lát­ni eze­ket a zsúr­fi­ú­kat! Kicsit más len­ne a dis­kur­zus. Ha tud­nák, mit jelen­te­nek erre­fe­lé a ’82-esek! De hát hon­nan tud­nák? Ha tud­nák, mit jelent Erdély­ben magyar­nak, örmény­nek, zsi­dó­nak, cigány­nak len­ni. De hát nem tud­ják. Sem­mi gond. Elmúl­nak majd, ez is egy momen­tum, egy pil­la­nat az ember éle­té­ből. Marad, ami örök, és ezt ők soha nem tud­ják meg, mi az.

Magya­rok vagyunk, és hát lehet ezen vicso­rog­ni, de ti csak ugas­sá­tok a saját háza­to­kat. Lát­tunk mi már karón var­jút. Jó az madár­ijesz­tő­nek. Mi maradt? Mi marad­tunk. Tet­szik, nem teszik, mi marad­tunk és mara­dunk. Nem egy momen­tu­mig, hanem hűség­gel: fides, lati­nul, ezt jelen­ti. De hon­nan tudnátok?

Sem­per fide­lis. Örök hűség. Nem egy párt­hoz: a Nem­zet­hez. Ez az, ami­ről nek­tek fogal­ma­tok sincs.

György Atti­la József Atti­la-díjas író

For­rás: Magyar Nemzet