Hírek Vélemények/Publicisztikák Az intel­li­gen­cia, min­de­hol intel­li­gen­cia, online és off­line tér­ben is

Az intel­li­gen­cia, min­de­hol intel­li­gen­cia, online és off­line tér­ben is

„Min­den nap egy hábo­rú. Leg­alább­is az alap­ján, amit az online tér­ben látok, tapasz­ta­lok, és a kom­ment szek­ci­ók­ban olva­sok, nekem ez az érzé­sem. Témá­tól füg­get­le­nül – legyen az bár­mi­lyen vére­sen komoly dolog, vagy éppen baga­tell ügy – az inter­net népe kis­bal­tá­val szab­dal­ja egy­más tor­kát, sza­vak­kal mészá­rol­nak, aláz­nak meg és tesz­nek nevet­sé­ges­sé tel­je­sen átla­gos, nor­má­lis embe­re­ket, majd az arc­ta­lan, kla­vi­a­tú­ra csat­tog­ta­tó harc után elé­ge­det­ten vonul­nak vissza az áldo­zat emo­ci­o­ná­lis skalpjával.


Olyan, mint­ha egy­más föld­be dön­gö­lé­se hatal­mas dicső­ség vol­na. Mint­ha a véle­mény­kü­lönb­sé­gért bün­te­tés jár­na. Mint­ha az elté­rő világ­né­zet csa­ta­te­re­ket kre­ál­na az embe­rek között, olyan fel­old­ha­tat­lan konf­lik­tu­so­kat, melyek meg­ol­dá­sá­hoz az egyik fél meg kell, hogy semmisüljön.


Elszo­mo­rít és elke­se­rít, ami­kor látom, ahogy a gyű­lö­let gyor­san pusz­tí­tó méreg­ként ter­jed az inter­ne­ten. Értel­mes beszél­ge­té­sek, esz­me­cse­rék sza­kad­nak meg egy-egy gya­láz­ko­dó hoz­zá­szó­lás után, érté­kes embe­rek némul­nak el, mert nem vál­lal­ják a véle­mé­nyük­ből ere­dő meg­hur­col­ta­tást. Tudás, közös intel­li­gen­cia vész el a fele­lőt­len sza­vak hatására.


Sokat gon­dol­ko­dom raj­ta, hogy mire fel ez a hatal­mas indu­lat? Hon­nan jön az arc nél­kül vag­dal­ko­zó ide­ge­nek gyű­lö­le­te? Hogyan tudunk olyan embert meg­ítél­ni és leír­ni egy meg­nyil­vá­nu­lás után, akit egyéb­ként sem­mi­fé­le módon nem ismerünk?


Mi van akkor, ha vala­ki­vel éppen egy adott dolog­ban nem értünk egyet, de len­ne 99 másik olyan kér­dés, ami­ben tel­je­sen azo­nos len­ne az állás­pon­tunk? És akkor mi van, ha az elté­rő véle­mé­nyünk elle­né­re a valós élet­ben még sze­ret­ni is tud­nánk a másikat?


Az online tér kere­tin túl más­ként vagyunk szo­ci­a­li­zál­va, helye­seb­ben ott vagyunk szo­ci­a­li­zál­va, abban a valós tér­ben nevel­ked­tünk, s annak a tér­nek job­ban ért­jük a sza­bá­lya­it, mint az inter­net kao­ti­kus, ren­de­zet­len vilá­gát. Egy átla­gos hét­köz­na­pon, a mun­ka­he­lyün­kön ücsö­rög­ve nem ordít­juk le hab­zó száj­jal a kol­lé­gánk fejét csak azért, mert vala­mi­lyen kér­dés kap­csán más­ként vélekedik. 

Ha vala­ki nemet mond nekünk, nem kelünk ki magunk­ból, nem vag­dal­ko­zunk, lök­dö­ső­dünk, nem csat­tan­nak pofo­nok egy-egy szó­vál­tás­ban. A hit­ve­sünk­kel vita ese­tén a komp­ro­misszu­mot keres­sük, a gye­re­kün­ket pedig arra tanít­juk, hogy hall­gas­son meg máso­kat, mert min­den véle­mény számít.


A valós élet­ben vala­hogy kézen­fek­vőbb, hogy az elté­rő véle­mény nem ellen­sé­ge­ket, csak két külön állás­pon­tot teremt, amit akár még köze­lí­te­ni is lehet.


Az inter­ne­ten viszont nincs finom­ko­dás, nincs komp­ro­misszum, nincs néze­tek köze­lí­té­se elv. Ott mások a sza­bá­lyok! Vagy talán nincs is sza­bály. Ahogy fel­vil­lan a wifi, vagy a 4G szig­nál a tele­fo­nun­kon, a valós élet­ben szer­zett tudást, a szo­ci­a­li­zá­ci­ót és a gáta­kat szél­nek ereszt­jük. Indul­hat a feles­le­ges, köz- és önve­szé­lyes gyűlölködés!


Azt gon­do­lom, hogy van még mit tanul­nia a világ­nak, van hová fej­lőd­nie az ember­nek. Néhány évti­zed­del az inter­net meg­je­le­né­se, és töme­ge­sé válá­sa után után be kell lát­nunk, hogy van egy olyan felü­le­tünk, amit nem tudunk kezel­ni, ahol nin­cse­nek kész sza­bá­lyok, nincs kont­roll, nem érvé­nyes az, amit a nor­mál élet­ben magunk­ra vonat­koz­tat­va alkal­ma­zunk. Káosz van, bizony­ta­lan­ság és gyű­lö­let, ami ellen csak mi, a fel­hasz­ná­lók tehetünk!


Legyen az az első lec­ke, hogy min­den­ki­nek joga van a saját véle­mé­nyé­hez, a máso­dik az, hogy min­den gon­do­lat szá­mít, a har­ma­dik pedig, hogy az elté­rő látás­mód nem szül ellenségeket! 

Legyünk inkább hálá­sak érte, mert pon­to­san ettől szí­nes a világ!
Ha ezt meg­ta­nul­nánk, az inter­net már­is egy élhe­tőbb közös­sé­gi tér volna!” 

Fel­föl­di József