Az „ide­ig­le­nes” meg­szál­lás vége

1991. júni­us 19-én az utol­só szov­jet kato­na, Vik­tor Silov altá­bor­nagy, a Déli Had­se­reg­cso­port parancs­no­ka is elhagy­ta hazán­kat. 1944. már­ci­us 19. óta elő­ször ada­tott meg, hogy Magyar­or­szág terü­le­tén ne állo­má­soz­zon ide­gen had­erő, közel ötven év után vissza­nyer­tük tel­jes szu­ve­re­ni­tá­sun­kat. Az ország­gyű­lés 2001-ben emlék­nap­pá nyil­vá­ní­tot­ta júni­us 19-ét, és a hónap utol­só szom­bat­ját kine­vez­te a magyar sza­bad­ság napjának.

A Vörös Had­se­reg 1944 szep­tem­be­re és 1945 ápri­li­sa között kiűz­te hazánk terü­le­té­ről a német had­erőt. A meg­szál­lók kicse­ré­lőd­tek. A világ­há­bo­rút köve­tő béke­szer­ző­dé­sek alá­írá­sá­ig a szov­jet had­test a Szö­vet­sé­ges Ellen­őr­ző Bizott­ság kere­té­ben állo­má­so­zott hazánk­ban, és nyúj­tott segít­sé­get a kom­mu­nis­ta párt kor­lát­lan hatal­má­nak kiépí­té­sé­hez. A pári­zsi béke alá­írá­sa után a szov­je­tek arra hivat­koz­va tar­tot­ták had­ere­jü­ket Magyar­or­szá­gon, hogy ezzel után­pót­lá­si útvo­na­lat biz­to­sí­ta­nak az oszt­rák meg­szál­lá­si terü­le­tek felé. 1955-ben, az oszt­rák állam­szer­ző­dés alá­írá­sá­val ez az indok is meg­szűnt, fél­re­ért­he­tet­len lett min­den­ki szá­má­ra: a szov­je­tek nem szán­dé­koz­nak elhagy­ni a tér­sé­get, az 1945-ben elfog­lalt terü­le­te­ket a biro­da­lom részé­nek tekin­tik, és a sta­tus quót a nyu­ga­ti nagy­ha­tal­mak is tisz­te­let­ben tart­ják. Hiá­ba hoz­ták lét­re a Var­sói Szer­ző­dést 1955-ben, a doku­men­tum nem adott jogi kere­tet a meg­szál­lás fenn­tar­tá­sá­ra, ugyan­ak­kor 1957 máju­sá­ban – okul­va az 1956-os for­ra­da­lom ere­jé­ből – Kádár János kor­má­nya egy tör­vény­ere­jű ren­de­let­ben biz­to­sí­tot­ta a szov­je­tek jelen­lé­tét. Ez a sza­bá­lyo­zás lett később a csa­pat­ki­vo­ná­sok­ra vonat­ko­zó tár­gya­lá­sok kiindulópontja.

1953. Magyar­or­szág, Buda­pest XI., Gel­lért­hegy, Fel­sza­ba­du­lá­si Emlék­mű (Kis­fa­lu­di Stróbl Zsig­mond)
Fotó: Fortepan/UVATERV

A nyolc­va­nas évek köze­pé­re a szov­jet biro­da­lom meg­rop­pant, egy­re nyil­ván­va­lób­bá vált, hogy csa­pa­ta­i­val a sza­tel­lit­ál­la­mok bel­ügye­i­be már nem fog beavat­koz­ni. 1988. decem­ber 7‑én az ENSZ Köz­gyű­lé­sén Miha­il Gor­ba­csov beje­len­tet­te, hogy a Szov­jet­unió 1991-ig 25 szá­za­lék­kal fog­ja csök­ken­te­ni a meg­szál­lá­si öve­ze­tek­ben állo­má­so­zó had­ere­jét. Ezt köve­tő­en a magyar kor­mány puha­to­ló­zó meg­be­szé­lé­sek­be kez­dett a moszk­vai veze­tés­sel, és 1989-ben több ellen­zé­ki meg­moz­du­lá­son is elhang­zott a szov­jet csa­pat­ki­vo­nás­ra vonat­ko­zó köve­te­lés: már­ci­us 15-én Cser­hal­mi György olvas­ta fel a 12 pont egyi­ke­ként, júni­us 16-án pedig Orbán Vik­tor köve­tel­te a meg­szál­ló csa­pa­tok azon­na­li távo­zá­sát hazánkból.

A rend­szer bom­lá­sa fel­gyor­sult, 1989. októ­ber 23-án kiki­ál­tot­ták a köz­tár­sa­sá­got. A körül­mé­nyek­hez alkal­maz­kod­va Németh Mik­lós kor­má­nya 1990 janu­ár­já­ban fel­szó­lí­tot­ta a szov­je­te­ket csa­pa­ta­ik kivo­ná­sá­ra, már­ci­us 10-én pedig alá­ír­ták azt a meg­ál­la­po­dást, mely­ben a meg­szál­lók vál­lal­ták, hogy 1991. júni­us 30-ig elhagy­ják Magyar­or­szág terü­le­tét. Végül néhány nap­pal koráb­ban sike­rült az utol­só, ide­gen kato­ná­kat szál­lí­tó vonat­sze­rel­vény­nek is átlép­ni a szov­jet határt, ezzel a 46 évig tar­tó „ide­ig­le­nes” meg­szál­lás véget ért. A szov­je­tek azon­ban kár­té­rí­tést köve­tel­tek arra hivat­koz­va, hogy hát­ra­hagy­ták az álta­luk épí­tett inf­ra­struk­tú­rát. Az első sza­ba­don válasz­tott magyar kor­mány sze­ren­csé­re nem volt haj­lan­dó tár­gyal­ni az arcát­lan fel­ve­tés­ről, és beje­len­tet­ték, hogy az oro­szok által kért kár­pót­lá­si összeg több­szö­rö­sét igény­lik az évti­ze­dek alatt oko­zott kör­nye­ze­ti károk hely­re­ál­lí­tá­si költ­sé­ge­i­nek fede­zé­sé­re. A vita végül null­szal­dós lett, a felek köl­csö­nö­sen lemond­tak köve­te­lé­se­ik­ről, és 1992. novem­ber 11-én alá­ír­ták az erre vonat­ko­zó megállapodást.

A „magyar – szov­jet együtt­élés” nem­ze­tünk egyik leg­na­gyobb gya­lá­za­ta volt. Soha koráb­ban nem pusz­tí­tott olyan meg­szál­ló erő hazánk terü­le­tén, amely sem­mi­be vet­te vol­na a legyő­zött nép ter­mé­sze­tes érzel­me­it, és fel­sza­ba­dí­tó­ként ünne­pel­tet­te vol­na magát. A Vörös Had­se­reg szá­má­ra a sza­bad rab­lás mel­lett enge­dé­lye­zett volt az erő­szak is a hábo­rú hónap­ja­i­ban. Meg­ölt, meg­gyö­tört és meg­gya­lá­zott lányok, asszo­nyok ezre­i­nek szen­ve­dé­se kísér­te a fegy­ve­res hor­dák elő­re­nyo­mu­lá­sát, nem múló tes­ti és lel­ki szen­ve­dést okoz­va nekik és csa­lád­ja­ik­nak. Hall­ga­tás­ra kény­sze­rí­tet­ték őket és az egész nem­ze­tet évti­ze­de­ken át, miköz­ben moso­lyog­va kel­lett éltet­ni eltip­ró­in­kat min­den ápri­lis negye­di­kén. Ez nem egy­sze­rű­en csak a dik­ta­tú­ra egy újabb hazug­sá­ga volt, hanem a magyar nép folya­ma­tos megalázása.

1991 júni­u­sá­ban vég­re emelt fővel néz­het­tünk a távo­zók után, ma azon­ban újra hason­ló fáj­da­lom önt el min­ket, mint azelőtt ápri­lis negye­di­ke köze­led­tén. Kísér­le­tek tör­tén­nek arra, hogy az elsza­kí­tott terü­le­te­ken élő magyar­ság­gal úgy ünne­pel­tes­sék hazá­juk meg­cson­kí­tá­sát, ahogy azelőtt a „fel­sza­ba­du­lás” nap­ját ünne­pel­tet­ték velünk. A tör­té­nel­mi pár­hu­zam adja magát, és mind­ez nem volt olyan régen, hogy elfe­led­het­nénk. Ne hagy­juk, hogy újra meg­tör­tén­jen! – írja a Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet.

For­rás: Magyar Nem­zet / Magyar­ság­ku­ta­tó intézet