Hírek Vélemények/Publicisztikák Az emberélet furcsa színe

Az emberélet furcsa színe

A The Guardian brit napilap nemrégiben külön cikkel emlékezett meg arról, hogy Svédországban nem halt meg senki az előző napon a koronavírus következtében. Ismét megjelenik a nagy kérdés, igaza volt-e Svédországnak, a nyájimmunitás elérésének célját kitűző stratégiája működött-e. Eközben pedig több mint hatezer ember halt meg, mert Stockholm vezető virológusa úgy döntött, kísérletezni fog, a kormány pedig támogatta a törekvését. A világszerte sokkoló adatok láttán arra gondolhatnánk, ahogy a svéd lakosság bizalma, és az egész világé is csökken a bizarr, állatgyógyászati módszerekben bízó modell kapcsán. De ez így nem teljesen igaz.

Mindmáig rendszeresen megjelennek olyan cikkek, amelyek szerint nem szabad Svédország módszerét bírálni, és majd csak hosszú távon fog kiderülni, igazuk volt-e a svédeknek. A Politico liberális hírportál cikke is emellett érvel. Bár elismeri, hogy a számok aggasztóak, de bemutatja az egész társadalomra érvényes együttműködési kötelezettséget, azaz azt a svéd hagyományt, hogy a lakosság közösségként gondol önmagára, és nem egyének csoportjaként. A régi hagyomány ma is él valamilyen szinten, a cél pedig az, hogy a svédek a rájuk leselkedő veszélyeket úgy akarják elhárítani, hogy mindenki részt vesz a küzdelemben, legyen az háború, gazdasági válság vagy vírusjárvány. A Politico cikke kiemeli az ilyenkor mindig kiemelendő gondolatot, miszerint a baloldali-liberális kormány felnőttként kezeli a lakosságot, nem követeli meg tőlük egyszerűen szigorú paranccsal, hogy tegye meg ezt vagy azt, hanem rájuk bízza a döntést. Ez pedig az elmélet szerint sokkal sikeresebb lehet majd a jövőben.

Az együtt, egy cél érdekében közösen mozgó társadalom eszméje nem egyedi, Izrael is így tudta átvészelni a maga háborúit, de ott is a nyugati demokráciáktól alapvetően idegen, kommunisztikus-vallási ideológiai háttér szükségeltetett ahhoz, hogy az óvodásoktól a nagymamákig mindenki közösen harcoljon egyetlen cél érdekében a bölcs kormányzat vezetésével. Ha ezt az elméletet manapság bárki hangoztatja, az a baloldaltól megkapja a fasizmus bélyegét, ám ha az említett bölcs kormányzat baloldali, akkor mégis egy nagyon előremutató mozgalom képe bontakozik ki a lapokban. Akkor pedig kit érdekel, hány ember halt meg a járvány következtében, mindig lesznek olyan cikkek, amelyben védik a bizarr modellt. Portugáliával hasonlítják össze Svédországot, ahol szigorú zárlatot hirdettek. Mindkét ország tízmilliós, utóbbi hatvanezer fölötti esetszámmal és 5200 fölötti halálozási adattal rendelkezik, az ibériai állam 41 felett jár igazolt fertőzésekben, és 1500-an haltak meg. Eszébe jutott valakinek még egy tízmilliós állam Európában teljesen más adatokkal?

Magyarország ezekben a cikkekben soha nem szerepel. Nincs szó „kis magyar csodáról”, vagy „Mit tudnak a magyarok, hogy ilyen alacsony a fertőzésszám?”, nem kutatják a magyar modellt. Ha valamelyik államot megemlítik a térségben, az Szlovákia, mert ott baloldali kormány van, államelnöke pedig a liberális mainstream kedvence. Ez Brüsszelben azt jelenti, vörös, azaz jó, tehát ha valami pozitívat kell írni Közép-Európáról, akkor azt írjuk Pozsonyról, de soha, semmilyen körülmények között ne említsük Magyarországot jó példaként. Mert még a végén kiderül, hogy a Magyarországon folyó munka eredményes, a kormányzat pedig nem emberirtással foglalkozik. Ehhez pedig nem kellett se az életmód teljes átalakítása, se teljes zárlat és a gazdaság leállítása, se az egy ütemre menetelő tömegek. Nem voltak milliós bírságok, ha nem volt maszk, nem voltak felvonulások, hogy tiltakozzon a lakosság az önkény ellen. Amikor kellett, az emberek felvették a maszkot, távolságot tartottak, és az erre illetékes szakemberek rendkívül kemény munkával irányították a védekezést.

Mindennek az az oka, hogy a baloldali média nem akar azzal foglalkozni, amit egy nemzeti kormány jól csinál. Ha Magyarországon lenne sok beteg, akkor naponta vennék elő Orbán Viktor felelősségét, odacsapnák Donald Trump mellé, mint bűnös, aki nem foglalkozik az emberek életével. Mivel Magyarországon viszonylag stabilnak tekinthető a helyzet, a gazdaság nem esett vissza drasztikusan, a vírus terjedése pedig a többi országhoz képest elfogadható mértékű, a baloldali médiában a válasz a néma csönd. Mikor leírják azt a mondatot, hogy az „olyan vezetők, mint Donald Trump vagy Jair Bolsonaro”, egyszerűen nem teszik hozzá, hogy Orbán Viktor. Összeállításokat készítenek, ahol a helyzetet jól kezelő vezetők láthatóak, s ott mindig szerepel Sanna Marin finn kormányfő, Jacinda Ardern új-zélandi miniszterelnök, valamint Angela Merkel német kancellár.

Ők azért érdemelnek kiemelt figyelmet, mert nők, és dacára a magas német fertőzöttségi számoknak, Merkel mindig számíthat a pozitív elbírálásra. Mintha legalábbis egy ország járványügyi védekezését az ország első embere személyesen irányítaná, egy személyben hozna szakmai döntéseket. A valóságban mindenütt csak iránymutatást ad a miniszterelnök, és rábízza a szakmai részt azokra, akik ezzel foglalkoznak a mindennapokban. Ebben az ügyben pedig igazán álságos és szánalmas azt mondani, hogy egy nő a kormányrúdnál hatékonyabban és empatikusabban tudja irányítani a védekezési hálózatot, mint egy férfi. Ahogy persze az se került be a nemzetközi médiába, hogy Magyarországon történetesen egy nő irányítja az operatív törzset. Ez ugyanis már nem illik bele az alaposan mindenkibe beledöngölt Magyarország-képbe, miszerint ebben az országban Orbán Viktor egyedül dönt mindenben, és nyilván nem bízik a nőkben.

A nyugati sajtó nagy része ma is szélsőjobboldalinak tartja a Jobbikot, és bizony ma is összekeveri időnként Budapestet Bukaresttel. Mikor ilyen történik, összenevetünk a román kollégákkal, és elgondolkodunk, hogy a fenébe tudták ezek a srácok elfoglalni Indiát.

Forrás: Magyar Nemzet / Sitkei Levente