Hírek Morzsák Az Ég tart­ja a Föl­det – Zsuf­fa Tün­de az új tör­té­nel­mi regényéről

Az Ég tart­ja a Föl­det – Zsuf­fa Tün­de az új tör­té­nel­mi regényéről

Jóko­ra meg­le­pe­tést szer­zett olva­só­i­nak az igen ked­velt magyar regény­író, Zsuf­fa Tünde,közelmúltunk és jelen­ko­runk meg­rá­zó feje­ze­te­i­nek fel­dol­go­zá­sa után és még elvar­rat­lan tör­té­ne­te­i­nek várt foly­ta­tá­sa helyett ugyan­is most nem keve­seb­bet, mint nyolc­száz évet lépett vissza az időben.

A közép­kor egy sza­ka­szát vil­lant­ja fel előt­tünk új, kor­fes­tő regényében.Lezsák Sán­dor sza­va­i­val élve, Zsuf­fa Tün­de a gonosz jele­né­se­it a pok­lok mélyé­ről úgy hoz­ta fel­szín­re, hogy az írói mes­ter­ség talen­tu­ma­i­val menny­bé­li üze­ne­te­ket is megidézett.

– Ha vissza­te­kint a koráb­bi köny­ve­i­re, miben kínál most mást az olva­sók­nak, azon kívül,hogy másik kor­ba kala­u­zol­ja őket? 

– Soká­ig keres­tem önma­ga­mat, a saját han­go­mat, stí­lu­so­mat. Gyer­mek­ko­ri álmo­mat vál­tot­tam való­ra azzal, hogy író let­tem, de kez­det­ben elég bátor­ta­lan vol­tam. Nem min­dig mer­tem úgy fogal­maz­ni, ahogy akar­tam, nem tud­tam elvo­nat­koz­tat­ni attól, hogy amit leírok, azt majd mások olvas­sák, mások bele­lát­nak a gon­do­la­ta­im­ba, az érzel­mi vilá­gom­ba. Aztán az évek során rájöt­tem: ha jó író aka­rok len­ni, min­dent adnom kell. Ken­dő­zet­le­nül, meg­fe­le­lé­si kény­szer nél­kül. A nyílt­ság érzé­kennyé, sebez­he­tő­vé és magá­nyos­sá is tett – hiszen minél több időt töl­tesz a kép­ze­le­ted vilá­gá­ban és zárod magad­ra a sec­ret gar­den kapu­it, annál nehe­zebb a való­ság­ba vissza­tér­ni. A mos­ta­ni tör­té­net­tel nagyon messzi­re utaz­tam, Szent Erzsé­bet­tel nehe­zen talál­tunk egy­más­ra. Aztán ami­kor a magyar király­lány ott állt előt­tem és beszélt hoz­zám, nagyon mély érzé­se­ket hozott fel belő­lem. Agócs Sán­dor, aki a köny­ve­i­met gon­doz­za, rá is érzett erre. A Mes­ter, ahogy én neve­zem, érzé­keny köl­tő és szer­kesz­tő; saj­nos hason­lí­tunk egy­más­ra, ezért gyak­ran össze­szó­lal­ko­zunk. Min­den egyes regé­nyem lek­to­rá­lá­sa­kor, tör­de­lé­se­kor össze­vesz­tünk, nehe­zen vet­tem a taná­csa­it. Idő­be telt, mire rájöt­tem, hogy nem kiok­tat, hanem oktat. Rá akart vezet­ni arra, aki én vagyok, min­den manír és habo­sí­tás nél­kül. Ki nem áll­hat­ja, ha vala­ki meg­játssza magát és érdem­te­le­nül akar érde­me­ket sze­rez­ni. Egy­szó­val: a leg­job­bat akar­ta kipré­sel­ni belő­lem. A mos­ta­ni könyv hozott vala­mi újat: sem­mi szó­vál­tás nem volt közöt­tünk, viszont kap­tam tőle egy rövid e‑mailt:„Nagyon büsz­ke vagyok rád! Meg­ír­tad eddi­gi leg­jobb köny­ve­det.” Elsír­tam magam. Agó­csazt az érzé­keny­sé­get érez­te meg a tör­té­net­ben, amit én érez­tem, ami­kor írtam. Szent Erzsé­bet­ki­nyi­tot­ta a szívemet.

– Az Ég tart­ja a Föl­det – ezt a címet adta az újabb regé­nyé­nek. Mire utal ezzel, a feje­te­te­jé­re állt a világ?

– Tény, hogy a világ most is a feje tete­jén áll, mint már annyi­szor a tör­té­ne­lem­ben, de nema­zért adtam ezt a címet. Szent Erzsé­bet és báty­ja, IV. Béla meg­ta­pasz­ta­lá­sa volt ez az élmény­gyer­mek­ko­ruk­ban. A kis­lány már akkor lát­ta, hogy bár az ég van fönt, a föld pedig lent, deva­ló­já­ban nem létez­nénk, ha nem ölel­ne át ben­nün­ket egy vigyá­zó kar fent­ről. Nem miva­gyunk a világ­min­den­ség urai és nem a mi szem­szö­günk­ből kell a körü­löt­tünk lévő vilá­got­néz­ni. Sok pár­hu­za­mot látok egyéb­ként Erzsé­bet kora és a mai éle­tünk között. Most semár­ta­na sok ember figyel­mét fel­hív­ni arra, hogy tér­za­var­ban élnek, ők a föl­di­ek és nem azégi­ek, tehát nem min­den­ha­tók. Legye­nek embe­rek és ember­sé­ge­sek! Tekin­te­tü­ket emel­jék azég­re és imád­koz­za­nak, keve­sebb hata­lom­vágy, gőg, lené­zés len­ne ben­nük. Ész­re­ven­nék akko­ra baj­ba­ju­tot­ta­kat, a rászo­ru­ló­kat és leha­jol­ná­nak hoz­zá­juk, éppen, ahogy Erzsébet.

– Több, meg­le­he­tő­sen kényes témát is érint a regé­nye. Több­sé­günk­ben él egy képel­ső­sor­ban a Bánk bán nyo­mán II. And­rás fele­sé­gé­ről, a fény­űzést, rokon­sá­gá­nak jól­jö­ve­del­me­ző posz­to­kat kijá­ró Get­rúd király­né­ról. Ahogy Lezsák Sán­dor is meg­em­lí­ti azelő­sza­vá­ban, más szem­szög­ből is meg­mu­tat­ja az ő sze­mé­lyi­sé­gét. Mítosz­rom­bo­lás­ra készül?

– Az érem másik olda­lá­nak a bemu­ta­tá­sa nem fel­tét­le­nül mítosz­rom­bo­lás. A XX. szá­zad­ban­mennyi olyan ese­mény­ről tudunk, ami nem úgy sze­re­pelt a tör­té­ne­lem­könyv­ben, ahogy­tör­tént. Fel­nőtt egy nem­ze­dék, aki előtt eltit­kol­ták az igaz­sá­got, pedig még éltek a szem­ta­núk, de ők nem mer­tek beszél­ni. Még bele­gon­dol­ni is rossz, mennyi tör­té­nel­mi sze­mé­lyi­ség­ka­rak­te­rét gyil­kol­ták le a hatal­ma­sok, mert az érde­kük úgy kíván­ta és az ő szá­juk íze sze­rintíród­tak a „tan­me­sék”. Kato­na József véle­mé­nyem sze­rint csú­nyán elbánt Gert­rúd­dal, csak­mert a XIX. szá­zad­ban is keres­ni kel­lett egy elnyo­mó gonoszt, aki áthal­lá­so­san a Habs­burg-ház ural­mát jel­ké­pe­zi. A magyar király­nét reha­bi­li­tál­ni sze­ret­tem vol­na, olyan­nak bemutatni,amilyennek én látom: okos nő volt, tehát veszé­lyes, mert átlá­tott a szi­tán, tud­ta, kik ahí­zel­gők, a haszon­le­sők a fér­je körül, kik azok, akik azon­nal hát­ba támad­nák az ural­ko­dót, hanem kap­ná­nak vagyont, bir­to­kot, hatal­mat. Gert­rúd éles­lá­tá­sa az éle­té­be került. Álsá­gos azt­ál­lí­ta­ni, hogy a magyar főurak csak azért ölték meg hideg­vér­rel, bru­tá­lis kegyet­len­ség­gel­gyer­me­kei sze­me lát­tá­ra, mert az ide­gen roko­nok­kal sanyar­gat­ta a népet és elmu­lat­ta azor­szág vagyo­nát. A magyar főurak közül sokan kép­mu­ta­tók vol­tak, hiszen ugyan­így éltek,ugyanúgy csak a saját maguk vagyo­na növe­lé­se volt a fon­tos. Nekik volt útjuk­ban a királyné,ezt sem árta­na kimon­da­ni, főleg a mai vilá­gunk­ban, ahol olyan könnyű ítél­kez­ni, íté­le­tet­ki­mon­dat­ni, embe­re­ket felcímkézni.

– Tud­juk önről, hogy teo­ló­gi­át tanult, de a dip­lo­má­cia vilá­gát is meg­jár­ta. Ez nehe­zí­ti vagy­ép­pen ellen­ke­ző­leg, meg­könnyí­tet­te azt, hogy meg­je­le­nít­se Szent Erzsé­bet alak­ját és a XIII.században meg­lé­vő hatal­mi viszonyokat?

– Min­den­kép­pen meg­könnyí­tet­te, mert az ember minél töb­bet lát és tapasz­tal, minél több­ka­put kinyit és bemegy raj­ta, annál tágabb a világ­lá­tá­sa. Mint már mond­tam, Erzsé­bet kora ami korunk is lehet­ne akár. De néz­zünk pél­dá­kat: adva van egy sarok­ba szo­rí­tott magyar­ki­rály. Fejé­re nőt­tek a főurak, nem tud velük mit kez­de­ni. Lát­tunk már ilyet? Per­sze, hogy­i­gen! És olyat is lát­tunk már ugye, hogy amíg vala­ki­nek rang­ja, hatal­ma, vagyo­na van, sok-sok barát­tal van kör­be­vé­ve, majd ami­kor már se rang, se hata­lom, se vagyon, akkor hir­te­len­ma­gá­ra marad és meg­ta­gad­ják. Erzsé­bet, amíg a türin­gi­ai gróf fele­sé­ge és enni ad akol­du­sok­nak, kór­há­zat és sze­re­tet­ott­hont biz­to­sít a bete­gek­nek és a rászo­ru­lók­nak, szent­asszony­nak emle­ge­tik, dicső­í­tik. Ami­kor azon­ban özvegy lesz és utcá­ra teszik a gyerekeivel,nem fogad­ja be sen­ki, és még az is sár­ba löki, aki­nek éve­kig enni adott. Ez nem írói túl­zás, ezaz akko­ri és a mai való­ság is. A hata­lom a közép­kor­ban sem volt más mint, most. Ugyan­úgy­meg­ré­sze­gí­tet­te az embert, eltor­zí­tot­ta a sze­mé­lyi­sé­get és oly­kor kegyet­len­né tet­te. Hányszor­meg­rö­kö­nyöd­tem ezen, ha ilyen­nel talál­koz­tam! Milyen csa­ló­dott vol­tam, ami­kor ezzel­test­kö­zel­ből szembesültem!

– Szent Erzsé­bet­ről az ada­ko­zás, az önfel­ál­do­zás és buz­gó hit­élet is eszünk­be jut­hat. Milye­na regé­nyé­ben meg­je­le­nő főhős, élet­hű lenyo­ma­ta II. And­rás lányá­nak vagy átszö­vi az író­i­fan­tá­zia az alakját?

– Erzsé­bet sze­mé­lyi­sé­ge nem kívánt fan­tá­zi­át, olyan­nak ábrá­zol­tam őt, ami­lyen volt: egy­mo­dern, szent nő. Sorol­hat­nám az érde­me­it, de egy mon­dat­tal kife­jez­he­tem, amit üzen nekün­ka múlt­ból: nem kell sem­mi mást ten­nünk, csak szeretni.

– Az írók mun­ká­já­ban kevés a vélet­len­sze­rű­ség. Miért Szent Erzsé­bet az új regé­nye főhő­se­és miért nem Szent Mar­git vagy Kinga?

– Nem lehet vélet­le­nül élni, meg­szü­let­ni és meg­hal­ni. Sem sze­ret­ni, talál­koz­ni és bár­mit tenni.Aki az Isten tenye­ré­ben fek­szik, az nem isme­ri azt a szót, hogy vélet­len. Erzsé­bet­ről azér­tír­tam, mert folya­ma­to­san kap­tam az égi jele­ket, amit az adott pil­la­nat­ban nem vet­tem észre,csak utó­lag. Emlí­tek néhány pél­dát: a Szent Erzsé­bet jubi­le­u­mi évben kez­dett hely­re­áll­ni­há­nyat­ta­tott éle­tem, új lehe­tő­sé­gek nyíl­tak szá­mom­ra, akkor kerül­tem a bécsi magyar­nagy­kö­vet­ség­re dol­goz­ni, ahol beszé­de­ket is írtam. Az első beszéd éppen Erzsé­bet nap­ján­szü­le­tett meg, ami­kor a nun­ci­us egy dísz­va­cso­rá­ra érke­zett hoz­zánk. Aztán az idős­haj­lék­ta­lant, aki­nek min­den reg­gel vit­tünk enni az akkor még óvo­dás fiam­mal, annak akolos­tor­nak az oldal­fa­lá­nál ismer­tük meg, ahol a szent relik­vi­á­ját őrzik. De tör­tént olyan is,hogy két külön­bö­ző fel­ké­rést is kap­tam, hogy írjak for­ga­tó­köny­vet Szent Erzsé­bet­ről. És a leg­fon­to­sabb: az éle­tem egyik leg­na­gyobb táma­sza, a húgom, a magyar király­lány után kap­ta a nevét. Bözsi annak a kis­vá­ros­nak a pol­gár­mes­te­re, ahol fel­nőt­tünk. Óri­á­si szí­ve van és szo­ci­á­lis érzé­keny­sé­ge az eleset­tek, a rászo­ru­lók és a nél­kü­lö­zők iránt. A regény szü­le­té­sé­vel került azon­ban az utol­só moza­ik­koc­ka a helyé­re. Ami­kor össze­állt a kép, hir­te­len min­den leesett. Lát­tam, amit min­dig is lát­nom kel­lett vol­na: a Gond­vi­se­lés mutat­ta meg nekem magát.

Sán­dor Gabriella

Fotó: Amb­rus Marcsi

For­rás: Keresz­tény Élet