Az anyák megmentője

SEMMELWEIS IGNÁC üze­ne­te a mának a magyar egész­ség­ügy napján

Sem­mel­weis Ignác az utó­kor véle­mé­nye sze­rint kivá­ló tudós és nagy­sze­rű ember volt, aki mások éle­té­ért saját egész­sé­gét sem kímél­ve, halá­lá­ig küz­dött. Tra­gi­kus sor­sát az a körül­mény emel­te hero­i­kus­sá, hogy nem élhet­te meg élet­men­tő fel­fe­de­zé­se álta­lá­nos alkal­ma­zá­sát a gya­kor­lat­ban, sőt halá­lát köz­vet­le­nül az a beteg­ség okoz­ta, amely­nek leír­ta jel­le­gét és meg­elő­zé­sé­nek mód­ját. A leg­szebb „epi­t­he­ton ornans”-szal éke­sí­tett magyar orvos, az egye­te­mes orvos­tu­do­mány egyik leg­na­gyobb sze­mé­lyi­sé­ge. Mér­le­ge­lés nél­kül, egész­sé­gét és éle­tét nem kímél­ve küz­dött mások életéért.

Morus Tamás fel­is­me­ré­sét ő is az éle­té­vel bizo­nyí­tot­ta: az igaz­ság akkor is igaz­ság, ha csak egy ember mond­ja ki, és akkor is, ha sen­ki sem mond­ja ki. A kora­be­li doku­men­tu­mok, a levél­tá­ri kuta­tá­sok és az óri­á­si bib­li­og­rá­fia kri­ti­kai elem­zé­se kris­tály­tisz­tán és vál­to­zat­la­nul elénk tár­ja Sem­mel­weis orvos­tör­té­ne­ti jelen­tő­sé­gét. Jobb meg­ér­té­sé­hez hoz­zá­tar­to­zik a csa­lád, amely­ben fel­nőtt, a nem­zet, amely a hagyo­má­nya­i­val, a szem­lé­le­té­vel és a szokásai­val körül­vet­te, és az embe­ri­ség kor­szel­le­me, amely az élet­fel­fo­gá­sát és a moti­vá­ci­ó­it hitelesítette.

Sem­mel­weis Ignác 1818-ban szü­le­tett. Frank és bajor beván­dor­lók leszár­ma­zott­ja, akik több gene­rá­ci­ó­val előbb, önként jöt­tek Magyar­or­szág­ra. A közép­is­ko­lát a budai Vár­ban, a jezsui­ták által 1687-ben ala­pí­tott kato­li­kus főgim­ná­zi­um­ban végez­te. Kivá­ló ered­ménnyel fejez­te be egye­te­mi tanul­má­nya­it Bécs­ben és Pes­ten. Sem­mel­weis édes­ap­ja kíván­sá­gá­ra 1837-ben beirat­ko­zott a bécsi egye­tem jogi kará­ra. Egy év befe­je­zé­se után átirat­ko­zott az orvo­si kar­ra. Az első tan­évet Bécs­ben, a máso­di­kat és a har­ma­di­kat Pes­ten, az utol­só ket­tőt Bécs­ben végez­te el. Itt barát­ko­zott össze az első magyar orvo­si isko­la tag­ja­i­val, későb­bi pes­ti tanár­tár­sa­i­val, Balas­sá­val, Mark­usovsz­kyval, a magyar elme­gyó­gyá­szat meg­ala­pí­tó­já­val, Schwartzer­ Ferenc­cel.

1844 és 1849 között a bécsi All­ge­me­i­nes Kran­ken­ha­us­ban dol­go­zott. Kény­sze­rű távo­zá­sa után a pes­ti Szent Rókus Kór­ház szü­lé­sze­tét vezet­te, emel­lett 1855 és 1865 között a pes­ti egye­tem taná­ra volt. Meg­hív­ták a züri­chi egye­tem­re a nőgyó­gyá­szat veze­té­sé­re, amit nem foga­dott el. 1844-ben szü­lész­mes­te­ri, 1845-ben sebész orvo­si dip­lo­mát szer­zett. Kora reg­gel vizi­telt, elő­ké­szí­tet­te a pro­fesszo­ri „nagy­vi­zi­tet”, reg­gel a bonc­te­rem­ben, dél­után a beteg­ágy­nál oktat­ta a hall­ga­tó­kat. Bár abban az idő­ben min­den kli­ni­ka maga bon­col­ta elhalt bete­ge­it, Sem­mel­weis Rok­itans­ky külön enge­dé­lyé­vel végez­het­te a vizs­gá­la­to­kat. A bonc­te­rem­ben meg­szer­zett tudás nél­kül Sem­mel­weis való­szí­nű­leg soha nem old­ja meg a gyer­mek­ágyi láz okát.

Éjjel-nap­pal dol­go­zott, keres­te az oko­kat, nyug­ta­lan­ná vált és láza­do­zott. A szü­lő nők élet­mód­já­ra, fizi­kai álla­po­tá­ra és a beteg­ség lefo­lyá­sá­ra vonat­ko­zó min­den ada­tot rög­zí­tett, a bete­ge­ket oldal­ra fek­tet­te, elkü­lö­ní­tet­te, szel­lőz­te­tett, figyelt a tisz­ta­ság­ra, az utol­só kenet idő­tar­ta­mát lerö­vi­dí­tet­te, őrö­ket állíttatott.

Gya­nú­ja beiga­zo­ló­dott, hogy a bon­co­lás elvég­zé­se és a gyer­mek­ágyi láz között össze­füg­gés van, ugyan­is a II. sz. kli­ni­ka nővé­rei, akik a szü­lé­se­ket veze­tik, nem bon­col­nak. Az I. sz. nőgyó­gyá­szat orvo­sai igen. A bon­co­ló orvo­sok kezé­re tapa­dó hul­la­ré­sze­ket a hüve­lyi vizs­gá­lat során az orvo­sok a fel­seb­zett szü­lő­utak­ba jut­tat­ják. A kivál­tott beteg­ség pedig az anyá­ról az újszü­lött­re ter­jed. Ezért rend­kí­vül rit­ka a gyer­mek­ágyi láz az ott­hon­szü­lő nők­nél és a II. sz. kli­ni­kán, a gyors és könnyű szü­lé­sek ese­tén, hiszen a bábák nem boncolnak.

Sem­mel­weis tuda­tá­ban volt fel­fe­de­zé­se jelen­tő­sé­gé­nek. Maga mond­ta, hogy fel­fe­de­zé­sé­vel leg­alább annyi ember­éle­tet lehet meg­men­te­ni, mint Jen­ner him­lő­ol­tá­sá­val. Szá­má­ra nyil­ván­va­ló volt, hogy a beteg­sé­get köz­ve­tí­tő hul­la­ré­sze­ket a vizs­gá­ló kéz­ről el kell távo­lí­ta­ni, meg­tisz­tí­ta­ni és méreg­te­le­ní­te­ni. 1847 máju­sá­ban a szü­lő nők vizs­gá­la­ta előtt köte­lez­te az I. sz. kli­ni­ka medi­ku­sa­it a köröm­ke­fé­vel vég­zett kló­ros kéz­mo­sás­ra. A halá­lo­zá­si arány ezt köve­tő­en az ápri­li­si 28,27 szá­za­lék­ról 1847 végé­re 0,17 szá­za­lék­ra csök­kent az I. sz. klinikán.

A XIX. szá­zad gaz­dag orvo­si ­fel­fe­de­zé­se­it főleg a tech­ni­kai fej­lő­dés új esz­kö­zei tet­ték lehe­tő­vé. Sem­mel­weis ese­té­ben a kli­ni­kai és a kór­bonc­ta­ni fel­ké­szült­ség, kivé­te­les meg­fi­gye­lő­ké­pes­ség és a rend­kí­vü­li logi­ka és az ok-oko­zat pon­tos meg­íté­lé­se érvé­nye­sül­he­tett a bécsi nagy for­gal­mú szü­lé­sze­ti kli­ni­kán. A Bécs­ben tanu­ló kül­föl­di diá­kok nagy­ra becsül­ték és lel­ke­sed­tek Sem­mel­weis okta­tói és kli­ni­ku­si tevé­keny­sé­gé­ért, ember­sé­gé­ért, szor­gal­má­ért. Tájé­koz­tat­ták hazá­juk veze­tő szü­lé­sze­it az új fel­fe­de­zés­ről, akik továb­bí­tot­ták kol­lé­gá­ik­nak és bará­ta­ik­nak Euró­pa szá­mos orszá­gá­ba. A cím­zet­tek leg­több­je hűvö­sen, eluta­sí­tó­an rea­gált. Ugyan­ak­kor Kiel­ben Micha­e­lis azon­nal beve­zet­te az új mód­szert, amely iga­zol­ta Sem­mel­weis állításait.

Fran­cia­or­szág­ban Wie­ger, Ang­li­á­ban Routh pro­pa­gál­ta és nép­sze­rű­sí­tet­te az új mód­szert. A leve­le­zé­sek során több pon­tat­lan­ság került az orvo­si köz­tu­dat­ba, amely alkal­mat nyúj­tott Sem­mel­weis meg­tá­ma­dá­sá­ra. A kibon­ta­ko­zó vita azt bizo­nyí­tot­ta, hogy lehet Sem­mel­weis elmé­le­tét támo­gat­ni, lehet támad­ni, de nem lehet róla meg­fe­led­kez­ni. Meg­ke­rül­he­tet­len­né vált. A pes­ti egye­tem – néhány tanár ellen­szen­ve elle­né­re – min­dig elis­mer­te és nagy­ra érté­kel­te Sem­mel­weis min­den tevé­keny­sé­gét, és fel­is­mer­te fel­fe­de­zé­sé­nek jelen­tő­sé­gét. Tör­té­nel­mi tény, hogy az egye­tem sebé­sze­ti kli­ni­ká­ján Balas­sa János 1858-ban rutin­sze­rű­en alkal­maz­ta a kló­ros kéz­mo­sást, 1862-ben pedig, a vilá­gon elő­ször, az ille­té­kes ható­ság köte­le­ző­vé tet­te a magyar kór­há­zak­ban a Sem­mel­weis-féle szü­lé­sze­ti profilaxist.

A bécsi Orvos­egy­let­ben tar­tott sike­res elő­adás (1850) után Sem­mel­weis úgy gon­dol­ta, hogy meg­győz­te a szü­lé­sze­ket, ered­mé­nyei önma­gu­kért beszél­nek. Az iro­da­lom­ból és kül­föl­di láto­ga­tó­i­val foly­ta­tott beszélgetései­ből azon­ban nem ez tük­rö­ző­dött. Euró­pa és a Brit Biro­da­lom orszá­ga­i­nak szü­lé­szei és orvo­si tár­sa­sá­gai sem fogad­ták el – kevés kivé­tel­lel – a ­tézi­se­it, ezért kilé­pett. Rájött, hogy mulasz­tott, és elha­tá­roz­ta, hogy kilép a világ orvo­si köz­vé­le­mé­nye elé.

1857 – 1858-ban elő­adás-soro­za­tot tar­tott tézi­se­i­ről a Pest-budai Orvos­egye­sü­let­ben, ame­lyet a magyar orvos­tu­do­mány nagy­jai kivé­tel nél­kül végig­hall­gat­tak. 1860-ban más­fél év meg­fe­szí­tett mun­ká­já­val adta ki fő művét, a Die Aetio­lo­gie, der Begriff und die Prophy­la­xe des Kind­bett­fi­ebers című doku­men­tum­gyűj­te­ményt és fel­szó­lí­tot­ta a szü­lé­sze­ket káros eljá­rá­sa­ik azon­na­li befe­je­zé­sé­re, az embe­ri éle­tek meg­men­té­sé­re. Az áldat­lan vita megtörte.

1862 – 1863-tól sze­mé­lyi­sé­gé­ben és fizi­ka­i­lag is meg­vál­to­zott. Kevés­bé örült már a gya­ra­po­dó elis­me­ré­sek­nek. A vidám bécsi és pes­ti diák­ból, a jó kedé­lyű, ked­ves, meg­nye­rő orvos­ból inger­lé­keny, lehan­golt ember vált. Rend­kí­vül gyor­san öre­ge­dett, tes­ti­leg lerom­lott. Tudo­má­nyos, egye­te­mi és tár­sa­dal­mi fel­ada­ta­it és bete­ge­it mind­emel­lett a halá­la előt­ti utol­só hóna­pig hiány­ta­la­nul ellát­ta. Sem­mel­weis sze­rint az őt ért táma­dá­so­kat nem a becsü­le­tes meg­győ­ző­dés, hanem az ellen­sé­ges indu­lat vezet­te. Meg­elő­ző­en, a fel­fe­de­zés idő­sza­ká­ban sem min­den­ki mél­tá­nyol­ta Sem­mel­weis igaz­mon­dá­sát, lázas akti­vi­tá­sát, a bécsi for­ra­da­lom­ban ját­szott sze­re­pét, hang­sú­lyo­zott magyar­sá­gát a levert sza­bad­ság­harc után is.

A tudo­mány leg­főbb mód­sze­re akkor a kísér­let volt, amit Sem­mel­weis alig hasz­nált. Nem értet­ték, nem fogad­ták el a sta­tisz­ti­kát tudo­má­nyos mód­szer­nek. Mun­kás­sá­ga és stí­lu­sa sok volt egy­szer­re a nagy hírű tudó­sok hiú­sá­gá­nak és önbe­csü­lé­sé­nek. Maradt a józan ész rög­höz köté­se, az elhall­ga­tás és a fél­re­ma­gya­rá­zás „klasszi­kus” – nap­ja­ink­ban is léte­ző – „tudo­má­nyos” mód­sze­re. Mivel taní­tá­sa halá­la után is egy­re inkább teret nyert, érté­ke növe­ke­dett, egy­re kevés­bé támad­ták. Inkább eltor­zí­tot­ták, fél­re­ma­gya­ráz­ták, két­ség­be von­ták az ere­de­ti­sé­gét, mások rész­igaz­sá­ga­it felül­ér­té­kel­ték. Halá­la után sok­szor két­ség­be von­ták az elme­ál­la­po­tát is. Az 1800-as évek végén – Pas­teur és Lis­ter nyo­mán – döb­bent rá az egész világ kor­szak­al­ko­tó, zse­ni­á­lis fel­fe­de­zé­sé­re és mél­tó hely­re, az orvos­tu­do­mány Par­nasszu­sá­ra emelte.

Sem­mel­weis fedez­te fel a gyer­mek­ágyi láz és a vér­mér­ge­zés jel­le­gét, okát, a fer­tő­zés kapu­ját, a fer­tő­zés esz­kö­zét, mód­ját, követ­kez­mé­nyét, és a meg­elő­zés lehet­sé­ges­sé­gét. Sta­tisz­ti­ka­i­lag bizo­nyí­tot­ta mód­sze­ré­nek ered­mé­nyes­sé­gét. Sem­mel­weis az orvos­tu­do­mány egyik leg­fon­to­sabb fel­fe­de­zé­sét tet­te, amely embe­ri éle­tek mil­li­ó­it men­tet­te és men­ti meg. Fel­fe­de­zé­se elis­me­ré­se­kép­pen az „anyák meg­men­tő­je” és az „embe­ri­ség jóte­vő­je” örö­kös jel­ző­ket érde­mel­te ki. Tör­té­ne­ti jelen­tő­sé­gű mun­kás­sá­ga révén nem vélet­len, hogy a Sem­mel­weis-napon köszön­tünk min­den áldo­zat­kész egész­ség­ügyi dolgozót.

Kásler Mik­lós az Embe­ri Erő­for­rá­sok Minisz­té­ri­u­má­nak minisz­te­re, egye­te­mi tanár

For­rás: Magyar Nemzet