Hírek Vélemények/Publicisztikák Az ame­ri­kai modell buká­sa? – Most múlik pontosan

Az ame­ri­kai modell buká­sa? – Most múlik pontosan

A nyu­gat meg­fi­zet azért, mert nem akart tanul­ni a kom­mu­niz­mus tapasztalatából

Hogyan is kép­zel­het­te a Nyu­gat és velük mi is, hogy a bipo­lá­ris világ egyik felé­nek kimú­lá­sa csak a mi vilá­gun­kat tün­te­ti el, az övé­ket pedig vál­to­zat­la­nul hagy­ja? Miért hit­ték, hit­tük, hogy csak és kizá­ró­lag nekünk kell vál­toz­tat­nunk és vál­toz­nunk? És hogy ez a kény­szer rájuk nem vonat­ko­zik? Mi, vesz­te­sek elvé­gez­tük a házi fel­ada­tun­kat, és ket­tős tapasz­ta­lat­tal a tar­so­lyunk­ban nézünk szem­be az új szá­zad kihí­vá­sa­i­val. Igaz, hogy a vesz­te­sek­nek min­dig könnyebb dol­guk van, mert elbuk­tak, és ez egy­ér­tel­mű­en tudat­ja velük, hogy mást és más­képp kell csinálniuk.

A győz­te­sek azon­ban azt hihe­tik, hogy ők min­dent jól csi­nál­tak, ezért is let­tek győz­te­sek, nin­cse­nek tehát vál­toz­ta­tás­kény­szer­ben. Ez azon­ban csak káp­rá­zat! Még­is önhit­té és fel­fu­val­ko­dot­tá tet­te a Nyu­ga­tot. Elzár­kó­zott a mi tapasz­ta­la­ta­ink meg­is­me­ré­sé­től, és most tehe­tet­le­nül ver­gő­dik mar­xis­ta szél­ső­ba­los elit­je szo­rí­tá­sá­ban. A XX. szá­zad végé­nek nem­ze­ti meg­úju­lá­sát, ami nekünk erő­for­rás és kovász, meg­mon­dó­ik, poli­ti­ku­sa­ik nem­csak eluta­sí­tot­ták, de meg is bélye­gez­tek min­ket miat­ta. Helyet­te azon­ban sem­mit nem tud­tak adni, és a sze­münk lát­tá­ra fosz­lik szét min­de­nük, ami­jük még maradt, ami közös­ség­gé ková­csol­hat­ná őket. Egy­re kisebb dara­bok­ra hul­la­nak, és már csak az egy­más elle­ni fene­ke­dé­sük­ben érhe­tő tet­ten, hogy vala­ha összetartoztak.

Faji és sze­xu­á­lis kisebb­sé­ge­ik tör­nek egyed­ura­lom­ra és kény­sze­rí­tik a több­sé­get meg­hát­rá­lás­ra, sőt meg­hu­nyász­ko­dás­ra. Min­dent, ami közös gyö­kér­zet, büsz­ke­ség­pont, egye­sí­tő kul­tu­rá­lis érték volt, eluta­sí­ta­nak és lejá­rat­nak. Emel­lett egy­re erő­tel­je­sebb bol­se­vik egyen­jo­gú­sí­tó reto­ri­ká­val lép­nek fel. A Nyu­gat és ben­ne az Egye­sült Álla­mok a sze­münk előtt varázs­ta­la­no­dik el, veszí­ti el mara­dék tekin­té­lyét. Ellen­ál­ló képes­sé­gét kikezd­te, sőt lenul­láz­ta az a meg­mon­dó­elit­je, ame­lyik elvet­te, kigú­nyol­ta és nevet­ség tár­gyá­vá tet­te a hiva­tá­sá­ba vetett hitét.

Ame­ri­ka nem a bát­rak és a sza­ba­dok föld­je töb­bé. Ott is, ahogy a töb­bi nyu­ga­ti ország­ban is, egy­re kisebb terü­let­re zsu­go­ro­dik a szó­lás- és véle­mény­sza­bad­ság. Gyű­lö­let­be­széd-tör­vé­nyek­kel, Face­book- és Twit­ter-cen­zú­rá­val kor­lá­toz­zák a poli­ti­ka­i­lag kor­rekt­től elté­rő véle­mé­nye­ket, kikö­zö­sí­tés, állás­vesz­tés jár min­den rossz szó­ért, moz­du­la­tért. Vissza­me­nő­le­ge­sen is. Nincs kegye­lem. Meg­hur­col­nak min­den­kit, aki eltér ennek a bal­li­be­rá­lis meg­mon­dó­elit­nek az egy­re agresszí­vebb kisebb­sé­ge­ket kiszol­gá­ló, egy­re rigo­ró­zu­sabb kánonjától.

Hú, de fél­nek az illiberalizmustól

2020. júli­us 7‑én több mint 150 nyu­ga­ti értel­mi­sé­gi inté­zett nyílt leve­let saját magá­hoz, tár­sa­ik­hoz, egy­ko­ri és jelen­le­gi mun­ka­tár­sa­ik­hoz Levél az igaz­ság­ról és a nyílt vitá­ról cím­mel. Az alá­írók a mihez­tar­tás végett már az első bekez­dés­ben elha­tá­ro­lód­nak Trump elnök­től és az illi­be­ra­liz­mus­tól. Olyan büsz­ke let­tem! „Az illi­be­ra­liz­mus erői egy­re erő­söd­nek a világ­ban, és hatal­mas támo­ga­tó­ra talál­tak Donald Trump­ban, aki a demok­rá­cia iga­zi veszé­lyez­te­tő­je.” Így.

Van­nak még a szél­ső­jobb­ol­da­li erők is, akik­kel szem­ben folya­ma­to­san har­col­ni kell, és aztán a szó­lás­sza­bad­sá­got veszé­lyez­te­tő erők, ame­lyek cen­zú­ráz­nak, türel­met­le­nek, kire­kesz­te­nek, erköl­csi fel­sőbb­ren­dű­sé­get és téved­he­tet­len­sé­get tulaj­do­ní­ta­nak maguk­nak, és ennek bir­to­ká­ban elle­he­tet­le­ní­te­nek máso­kat. Intéz­mé­nyi veze­tők pánik­re­ak­ci­ó­ként bün­tet­nek, taná­ro­kat til­ta­nak el, egzisz­ten­ci­á­lis félel­met kel­te­nek az írástudókban.

Vajon kik csi­nál­ják ezt? Miért nem adnak az alá­írók eliga­zí­tást arról, hogy ezek kik? Kik csi­nál­ják ezt? A jeles neo­li­be­rá­lis és balos alá­írók fel­szó­lam­lá­sá­ból ez az el nem hanya­gol­ha­tó körül­mény vala­hogy nem derül ki. A Black Lives Mat­ter szer­ve­zet­re még csak nem is utal­nak, ahogy az Anti­fák­ra sem.

Úgy lát­szik, arra már nem futot­ta a bátor­sá­guk­ból, vagy­is civil kurá­zsi­juk­ból, hogy néven nevez­zék azo­kat, akik térd­re kény­sze­rí­tik rend­őre­i­ket, behó­do­lás­ra értel­mi­sé­gi elit­jü­ket, vagy­is őket magu­kat. Akik meg­tá­mad­ták tör­té­nel­mük és kul­tú­rá­juk összes emb­le­ma­ti­kus alak­ját. Pedig évez­re­des tapasz­ta­lat mon­dat­ja velem, hogy tele gatyá­val harc­ba indul­ni nem sok siker­rel kecseg­tet. Ha még néven sem merik nevez­ni azt, aki ellen har­col­ni akar­nak, akkor a küz­de­lem­ben biz­to­san alulmaradnak.

Nem lesz elég helyet­tük Orbán (!) és Trump vudu­bá­bu­ját szur­kál­ni, mert látat­lan­ban meg­mon­dom, hogy nem talál­nak sen­kit sem a BLM, sem az Anti­fa akti­vis­tái között, sem a köz­te­re­i­ket elura­ló dühö­sek között, aki tud­ná, hogy mi az az illi­be­ra­liz­mus, de ha tud­ná is, törőd­ne vele. Az alá­írók között van néhány szá­munk­ra is ismert név is. Anne App­leb­a­um, Mar­ga­ret Atwood, Noam Chom­s­ky, Fran­cis Fukuya­ma, Micha­el Igna­ti­eff, Gar­ri Kasz­pa­rov, Kati Mar­ton, J. K. Row­ling, Fare­ed Zakaria.

Row­ling, a Har­ry Pot­ter-köny­vek, ‑fil­mek világ­hí­rű író­nő­je azzal húz­ta ki a gyu­fát és for­dí­tot­ta maga ellen köny­ve­i­nek szer­kesz­tő­it és kiadó­ját, filmjei­nek szí­né­sze­it és a töb­bi hala­dót, hogy azt állí­tot­ta: a nők menst­ru­ál­nak. Hál’ isten­nek nálunk ehhez magya­rá­za­tot kell fűz­ni. A nyu­ga­ti hala­dók sze­rint ugyan­is egy ilyen kije­len­tés transz­el­le­nes, meg­bé­lyeg­zi azo­kat a nem nőket, akik szin­tén sze­ret­né­nek menst­ru­ál­ni vagy vala­mi ilyes­mi. Pon­to­san én sem értem. Bár a Bri­an éle­té­ben van uta­lás a nej­lon­sza­tyor­ra, amit akkor igen szó­ra­koz­ta­tó­nak talál­tam, és nem vet­tem komo­lyan. Pedig pró­fé­cia volt.

Áll­jon itt egy másik pél­da is. 2017 novem­be­ré­ben Buda­pes­ten beszél­get­tem Anne App­leb­a­um­mal, aki arról okta­tott ki, hogy téve­dek, ami­kor az ame­ri­kai egye­te­me­ken ural­ko­dó cen­zú­rá­zó­kat, a tri­gger war­nin­got és a safe space-eket leszó­lom, mert ezek­nek sem­mi­lyen jelen­tő­sé­gük nincs. Ezt csak egy mar­gi­ná­lis kisebb­ség csi­nál­ja, amit én eltúl­zok. Jelen­tem, nem túloz­tam el.

Csak ren­del­kez­tem, ren­del­ke­zünk azok­kal a tapasz­ta­la­tok­kal, ame­lyek­nek a bir­to­ká­ban be tud­tuk azo­no­sí­ta­ni, hogy milyen irány­ba men­nek Nyu­ga­ton, főleg az Egye­sült Álla­mok­ban a dol­gok. Ők azon­ban akkor még taga­dás­ban és vissza­tá­ma­dás­ban vol­tak. Min­de­nek­előtt azért, mert még min­dig nem képe­sek arról a kul­tu­rá­lis impe­ri­a­liz­mus­ról lejön­ni, ami­vel tér­sé­gün­ket és ben­ne min­ket kezel­nek. A más „fajú­a­kat” már nem merik kiok­tat­ni, leke­zel­ni, már csak mi marad­tunk meg nekik, fej­let­tek­nek, civi­li­zá­ci­ós cél­pont­ként, mert mi fehé­rek vagyunk, tehát újab­ban alsóbb­ren­dű­ek, ezért rizi­kó nél­kül oktat­gat­hat­nak min­ket. Van is miről, hiszen az előbb ismer­tem be, hogy még a „gen­der”, illet­ve „transz­kér­dés” lénye­gét sem tud­tam fel­fej­te­ni. Het­ven éven keresz­tül abban éltünk, hogy a „fajok” kife­je­zés értel­met­len, hogy az embe­ri nem egy faj, tehát leg­fel­jebb faj­ták van­nak. Most hir­te­len még­is kide­rült, hogy nem­hogy van­nak fajok és van faji kér­dés, hanem ez ural és ír felül mindent.

A meg­mon­dó­elit fél­ni kezdett

A 150-ek leve­le azt bizo­nyít­ja, hogy a bal­lib értel­mi­sé­gi­ek egy része meg­ijedt. Fél, sőt ret­teg! Az agresszív, gyúj­to­ga­tó cső­cse­lék tob­zó­dá­sa két tűz közé szo­rí­tot­ta őket. Fél­nek, hogy kánon­ál­lí­tó és ellen­őr­ző jogo­sult­sá­guk kicsú­szik a kezük­ből. Soká­ig abban bíz­tak, hogy ők majd jól meg­ússzák! Hiszen min­dig is cso­dál­ták a ter­ro­ris­tá­kat, az erő­szak­te­vő­ket! Izgal­mi álla­pot­ba jöt­tek a Baader – Mein­hof-cso­port vagy a Vörös Bri­gá­dok gyilkosai­tól! Che Gue­va­ra, Troc­kij, Mao még min­dig iko­nok­nak szá­mí­ta­nak a köre­ik­ben. Mert a vér, a mások halá­la és szen­ve­dé­se még min­dig reménnyel töl­ti el őket! Azzal a reménnyel, hogy eljön vég­re a for­ra­da­lom, ami­ről min­dig is álmo­doz­tak, ami­re min­dig is éle­tük nagy kaland­ja­ként gon­dol­tak, de ami érdek­lő­dés hiá­nyá­ban nem tört ki sem 1968-ban, sem 1989-ben.

Illet­ve 1989 győz­tes anti­kom­mu­nis­ta for­ra­dal­mai ugyan kitör­tek, de azok nem az ő for­ra­dal­ma­ik vol­tak. Sőt! Azok a mie­ink vol­tak. És pont az olya­no­kat győz­tük le ben­nük, mint ami­lye­nek ők! Nem maradt a szá­muk­ra más, mint a hit abban, hogy majd most, 2020-ban átél­he­tik vég­re, részük lehet vég­re abban az Iga­zi For­ra­da­lom­ban, ami­re egész éle­tük­ben vár­tak! Ez lesz az a vég­ső harc, ami most már tény­leg meg­va­ló­sít­ja azt a töké­le­tes tár­sa­dal­mat, amit eddig vala­hogy soha nem sike­rült. De ezút­tal sike­rül­ni fog!

A libe­ra­liz­mus nálunk igen hamar, már a két­ez­res évek ele­jé­re szi­tok­szó­vá vált, mert egyet jelen­tett az elit­nek azzal a részé­vel, ame­lyik spor­tot csi­nált az önle­né­zés­ből és a Nyu­gat kri­ti­kát­lan maj­mo­lá­sá­ból. Egyet jelen­tett a rend­szer­vál­toz­ta­tás eláru­lá­sá­val, a kom­mu­nis­ták­kal való össze­bú­to­ro­zás­sal, a fenn­hé­já­zó tel­je­sít­mény­kép­te­len­ség­gel, az ország kiáru­sí­tá­sá­val, a meg­szo­rí­tó intéz­ke­dé­sek­kel, a kul­tu­rá­lis és tudo­má­nyos dis­kur­zus kisa­já­tí­tá­sá­val. Visel­he­tet­le­nek­ké váltak.

A nómenk­la­tú­ra foly­to­nos­sá­gát kép­vi­se­lő poszt­kom­mu­nis­ták leg­alább önazo­no­sak vol­tak. Azok vol­tak, amik. De a libe­rá­li­sok azt a lát­sza­tot akar­ták kel­te­ni, hogy ők a nyu­ga­tos fel­ha­tal­ma­zot­tak, akik­nek az a hiva­tá­suk, hogy a fény­re vezes­se­nek ben­nün­ket. De mos­tan­ra, mint a vil­lám fel­iz­zá­sá­nak pil­la­na­tá­ban, pon­to­san lát­juk a tájat, a tere­pet! Ebben az éles fény­ben a nyu­ga­ti libe­ra­liz­mus XXI. szá­za­di arcá­nak min­den voná­sa kiraj­zo­ló­dik. Ez a mai libe­ra­liz­mus már nem az a libe­ra­liz­mus, ami egy­kor volt. Ami­vé lett, nem von­zó, sőt taszí­tó. Nem sza­bad­ság­pár­ti, hanem sza­bad­ság­el­le­nes. Nem tole­ráns, hanem kizá­ró­la­gos­sá­got köve­te­lő. Ennek a libe­ra­liz­mus­nak a vonz­ere­je, ahogy a kom­mu­niz­mu­sé is, meg­szűnt, nem maradt belő­le más, mint egy kiüre­se­dett dogmahalmaz.

Kul­túr­harc kell

Ezért, ked­ves bará­ta­im, kul­túr­har­cot kell foly­tat­nunk! Mert a ma hala­dói el akar­ják ven­ni tőlünk mind­azt, ami a miénk, ami­re büsz­kék vagyunk, ami azzá tett min­ket, amik vagyunk. Mi nem adjuk a hőse­in­ket, nem adjuk gon­dol­ko­dó­in­kat, tudó­sa­in­kat, író­in­kat! Sőt a magun­ké­nak tekint­jük a Nyu­gat egy­ko­ri nagy­ja­it is. Mert a múlt min­den sike­ré­ért, dicső­sé­gé­ért, hibá­já­ért, kudar­cá­ért meg­küz­döt­tünk, meg­dol­goz­tunk. Mi min­den­ből tanul­tunk, min­den­től gaz­da­god­tunk. És ez a sok kincs mind a miénk. Hogy­ha az ő keze­ik­ből kifo­lyik, ha ők egyen­ként eldo­bál­ják, ten­ger­be haji­gál­ják őket, mi leha­jo­lunk értük, sőt kiha­lásszuk őket. Becs­ben tart­juk és meg­őriz­zük mind­egyi­ket. Vég­vá­rai leszünk az euró­pai kultúrának!

2017-es tus­vá­nyo­si beszé­dé­ben Orbán Vik­tor Euró­pa és ben­ne tér­sé­günk hely­ze­tét ele­mez­ve emlé­kez­te­tett arra, hogy míg a rend­szer­vál­toz­ta­tás után készek vol­tunk arra, hogy tel­jes haso­nu­lás­sal iga­zod­junk a Nyu­gat­hoz, addig mára a saját utun­kat akar­juk jár­ni. Ezért tar­tot­ta Trump meg­vá­lasz­tá­sá­nál és a bre­xit­nél is fon­to­sabb­nak a V4-ek meg­erő­sö­dé­sét. A tényt, hogy tér­sé­günk a világ­po­li­ti­ka tér­ké­pé­re is fel­ke­rült, Orbán sze­rint min­den­nél job­ban bizo­nyí­tot­ta, hogy míg a fris­sen meg­vá­lasz­tott Oba­ma elnök az első jelen­tős beszé­dét Kai­ró­ban mond­ta el, addig Trump Var­sót válasz­tot­ta. Itt mond­ta azo­kat az elhí­re­sült mon­da­ta­it: „A Nyu­ga­tért folyó har­cunk nem a harc­me­zőn kez­dő­dik, hanem az elménk­ben, az aka­ra­tunk­kal és a lel­künk­kel. Sza­bad­sá­gunk, civi­li­zá­ci­ónk és fenn­ma­ra­dá­sunk a tör­té­ne­lem és az emlé­ke­zet köte­lé­ke­in múlik.”

Orbán Vik­tor – 2017-ről beszé­lek – kitért a ma már tel­jes vér­te­ze­té­ben előt­tünk álló kul­túr­harc­ra is, és hang­sú­lyoz­ta, hogy kul­tu­rá­lis iden­ti­tás nincs sta­bil etni­kai össze­té­tel nél­kül. Egy nép etni­kai össze­té­te­lé­nek a meg­vál­toz­ta­tá­sa együtt jár kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­sá­nak a meg­vál­toz­ta­tá­sá­val. Nyu­gat-Euró­pa nagy­vá­ro­sa­i­ban napon­ta szem­be­sü­lünk az etni­kai vál­to­zá­sok kul­tu­rá­lis hatá­sa­i­val. Orbán már akkor, 2017-ben egy­ér­tel­mű­vé tet­te, hogy „27 évvel ezelőtt itt Közép-Euró­pá­ban abban hit­tünk, hogy Euró­pa a jövőnk. Most azt érez­zük, hogy mi vagyunk Euró­pa jövő­je.” És ez múl­tunk meg­őr­zé­sé­re köte­lez bennünket.

Ne akar­ja tehát a Nyu­gat átnyom­ni hoz­zánk meg­osz­tó, meg­fosz­tó ötle­te­it. Hagy­ja­nak min­ket béké­ben, hogy mi is béké­ben hagy­juk őket! Nekünk nincs szük­sé­günk gen­der­el­mé­let­re, tran­szo­zás­ra! A mi nyel­vünk több mint ezer éve gen­der­s­em­le­ges! Nem vesszük át tőlük a faji szem­lé­le­tet, mert ahhoz nekünk sem­mi közünk. Ame­ri­ka és Nyu­gat-Euró­pa dol­goz­za fel a saját múlt­ját, ha tud­ja, ahogy tud­ja, de ne akar­ja ránk okt­ro­jál­ni a saját prob­lé­ma­hal­ma­zát, mert pont sem­mi közünk hoz­zá. A mi múl­tunk­kal majd mi fog­lal­ko­zunk, a magunk mód­ján! Arro­gáns fel­sőbb­ren­dű­sé­gük­nek nem maradt sem­mi alap­ja. Nem aka­runk olya­nok len­ni, mint ők, sőt min­dent meg­te­szünk az ellen­ke­ző­je érdekében!

Saját utun­kat járjuk

Lát­juk az új Ame­ri­kát, ahol Salem szel­le­me viru­len­sebb, mint vala­ha. A rab­szol­ga­tar­tó, gyar­ma­to­sí­tó múlt bosszú­ért lihe­gő meg­alá­zott­ja­it, akik a fehé­rek­ben nem test­vé­re­i­ket, hanem ellen­sé­get és bűnöst lát­nak. Ezek a BLM-akti­vis­ták már nem Mar­tin Luther King feke­téi. Nem a meri­tok­rá­ci­á­val, vagy­is a tel­je­sít­mé­nyük­kel akar­ják eltün­tet­ni a bőr­szí­nek közöt­ti különb­sé­get. Az ő hőse­ik a Feke­te Pár­du­cok, Mal­colm X és a kom­mu­nis­ta Ang­e­la Davis. Sőt. Ők a fehé­rek helyé­be akar­nak lép­ni, sze­rep­cse­rét akar­nak: azt, hogy a fehé­rek úgy szol­gál­ják őket, ahogy egy­kor ők kény­sze­rül­tek szol­gál­ni. Újra itt van tehát a XX. szá­zad ősbű­ne: a kol­lek­tív meg­bé­lyeg­zés, ami­ből, ne legye­nek két­sé­ge­ink, igen hamar kol­lek­tív üldö­zés lesz.

Úgy tűnik, a Nyu­gat most fizet azért, mert nem akart tanul­ni a kom­mu­niz­mus tapasz­ta­la­tá­ból. Ha ismét­lés­re buk­nak, mi nem tar­tunk velük! Tér­sé­günk a máso­lás kor­sza­kát lezár­ta. A saját utun­kat akar­juk meg­ta­lál­ni, és azon aka­runk járni.

Sch­midt Mária Szé­che­nyi-díjas tör­té­nész,
a XXI. Szá­zad Inté­zet főigazgatója

A szö­veg a XXI. Szá­zad Inté­zet Moz­gás­ban – Kul­túr­harc a XXI. szá­zad­ban című kon­fe­ren­ci­án elhang­zott beszéd szer­kesz­tett változata

For­rás: Magyar Nemzet