Arany János­ra emlé­ke­zünk ma

1817 már­ci­us 2‑án Nagy­sza­lon­tán szü­le­tett Arany János. Ma rá emlékezünk.

„Arany János és a magyar nyelv vala­hogy ugyan­azt jelen­tik” – olvas­suk Szerb Antal Magyar iro­da­lom­tör­té­ne­té­ben. Kosz­to­lá­nyi Dezső hason­lót fogal­maz meg egyik Arany János­ról írt esszé­jé­ben: „Ő maga a magyar nyelv”. Kányá­di Sán­dor töb­bek között az Arany János kalap­ja című ver­sé­vel rót­ta le tisz­te­le­tét. Utol­só vers­sza­ka így szól: „Föl­pró­bál­tam. Nya­ka­mig ért. / Nagy volt, ször­nyen nagy és örök. / Néz­tem, néz­tem, s még tán el is moso­lyod­tam: / No de sebaj, bele­nö­vök.” Olvas­sunk ma Arany ver­set, balladát!

Arany János : Itthon

Mint a madár a fész­ké­re,
Szom­ju ván­dor hűvös érre,
Mint a gyer­mek anya­öl­be:
Vágyom én e nyá­jas körbe.

Itt, enyel­gő kis csa­lá­dom
Közt, van az én jó vilá­gom;
Künn borong bár a magas­ban:
Itt örök­ké csil­la­gos van.

Csil­lo­gó szem, mosoly­gó ajk:
Ez az amit szí­vem óhajt,
S küszö­bö­met átal­lép­ve,
Ez derűl itt én elémbe.

Szí­vem ifjul, gyer­mek­ké lesz:
Kis örö­met nagy­nak érez,
Körü­lem is ártat­lan kedv
Ját­szi pil­lan­gó­ja repked.

És felej­tem egy­elő­re
Gond­ja­i­mat a jövő­re:
Mi nehéz súly függ e vál­lon,
Nehogy ked­vök búra váljon.

Gyer­mek-szív­vel, öntu­dat­lan
Nyug­szom meg e gon­do­lat­ban:
Hogy övé­it el nem hagy­ja,
Ki mind­nyá­junk édesatyja.

(1852)