Amerikában élünk, de szívünk Erdélyben van — beszélgetés az Indiana államban élő Gergely házaspárral

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven

Gergely István, székelyudvarhelyi ortopéd főorvos hat éve, felesége, Anna, 30 éve, diákként került az Egyesült Államokba. Az 50. AHEA konferencián bemutatták az eredetileg magánkezdeményezésként indult Gimi2US programjukat, amely keretében tavaly közös alma materük diákjai számára kéthetes amerikai látogatást szerveztek. A program annyira sikeres volt, hogy azóta lezajlott a következő látogatás és több erdélyi gimnázium is bejelentkezett a folytatásra. István nemrég létrehozta az Amerikai Magyar Orvosszövetség erdélyi tagozatát, amely alapítványi formában működve átvette e program szervezését is. Mindkét projekttel kapcsolatban további nagy terveik vannak: testvérvárosi kapcsolatok és hosszú távon fenntartható tudományos-gazdasági együttműködési hálózat kiépítése Erdély és az Egyesült Államok között.

Antal-Ferencz Ildikó

Sikeres orvosszakmai és civil karriert hagytál hátra Erdélyben…

István: Marosvásárhelyi orvosi egyetemi diákéveim alatt két évig a helyi, majd egy évig az országos magyar diákszövetség vezetője voltam. A diplomaszerzés után az ortopéd tanszéken maradtam tanársegédként, majd az oktatói létrán előre haladva az előadótanárságig jutottam. Emellett tanártársaimmal és diákokkal létrehoztuk a Studium Alapítványt, amelynek 10 éven keresztül voltam gazdasági igazgatója, jelenleg is kurátora vagyok. Hasznos, ma is működő projekteket indítottunk el, amelyek rengeteg oktatót juttattak tanári lakáshoz.

A 2000-es években az erdélyi magyar orvosok nagy része megélhetési okok miatt Magyarországra vándorolt. A magyar-román konfliktus miatt amúgy is nehéz volt magyar oktatókat alkalmazni, de a lakhatási helyzet miatt még nehezebben lehetett Erdélyben tartani őket. Alapítványunk tanári lakások építésére pályázott támogatásért, aminek eredményeképpen sikerült a magyar diáklétszám mellett az oktatói létszámot is jelentősen növelni Marosvásárhelyen.

Szervezetünk háttérintézményként működött; az állami magyar felsőoktatást is segítette és segíti mai napig is Erdélyben a magyar orvosi kart, amely mellé időközben a magyar színművészeti kar is csatlakozott. Sok román egyetemi oktató is profitált tevékenységünkből, például a 2000- es évek elején öt videoprojektorunk volt, ami akkoriban újdonságnak
számított Marosvásárhelyen, és amelyeket bármely egyetemi oktató kölcsönözhetett. Azóta Sepsiszentgyörgytől kezdve Gyergyószentmiklós környékén át Szatmárig sokhelyütt vannak tanári és családorvosi lakásaink, sőt könyvtárat is építettünk Marosvásárhelyen — tehát az erdélyi vidéket is fejlesztjük. Ez az a civil szféra, ahol megtaláltam a helyem.

Emellett rövid ideig az egyetemi szenátus alelnöke is voltam, 2011-ben, éppen abban az időszakban, amikor kirobbant a magyar-román oktatásügyi konfliktus (a román tanügyi törvény lehetőséget teremtett arra, hogy különálló magyar orvosi kar jöjjön létre Marosvásárhelyen). Sajnos annak ellenére, hogy a törvény ezt megengedi, a mai napig nem jöhetett létre az
önálló magyar kar…

Azzal, hogy az orvosi egyetem egyesült a Petru Maior egyetemmel, 10% alá csökkent a magyar oktatók létszáma, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy érdemben beleszólhassunk az egyetemi döntésekbe. Az önálló magyar kar és az önrendelkezés nagy
harcosa voltam én is, de álmunk elúszott. Következésképpen rengeteg fiatal magyar oktató távozott más erdélyi városokba és Magyarországra.

Miért jöttél Amerikába?

István: 2020-ban, magánéleti okokból kerültem Indiana államba. Annához jöttem, aki fiatalkori szerelmem és iskolatársam volt a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban — ma már a feleségem. Annak idején az élet elválasztott minket, mindkettőnknek lett családja és két-két gyermeke, de aztán újra egymásra találtunk és bár eredetileg az volt a terv, hogy ő költözik haza, végül én telepedtem le itt. Evansville-ben, egy nagyon szép városkában lakunk. A kezdeti időszak számomra szakmailag keserves volt, de nagyon büszke vagyok arra, hogy rengeteg szakmai és bürokratikus akadályon átlendülve, egyedülálló módon sikerült megszereznem a jogot arra, hogy önálló ortopéd orvosként dolgozhassak Amerikában is.

Nemrég kezdtem dolgozni Indianapolis mellett térd és csípő endoprotetikára
specializálódott ortopéd főorvosként. Még tanulom a rendszert, de már operálok — tehát vissza tudtam térni a szakmámhoz, amit abba kellett hagynom. Emellett három éve vagyok a helyi orvosi egyetem oktatója. Számomra egyetemi oktatóként mindig is nagyon fontos volt a kutatás, ami itt igen elterjedt. Miközben saját személyes és szakmai kihívásaimmal voltam elfoglalva, igyekeztem arra is figyelni, hogyan tudnék segíteni az erdélyi magyaroknak
— a Magyarországon élőknek is, de elsősorban a szülőföldünket vettem célba.

Miért volt ez fontos számodra?

István: Az egyik legnagyobb tanulság számomra Amerikában az, hogy tényleg a korlátlan lehetőségek országa. Annak ellenére, hogy 25 éve a tudományos és civil szférában dolgozó, tapasztalt szakember vagyok, Erdélyben mégis azt érzem, hogy — valószínűleg kisebbségi, illetve kelet- európai mivoltunkból fakadóan — nem merünk nagyban gondolkodni. Nem
merjük kézbe venni az irányítást, azt várjuk, hogy mások mondják meg nekünk, mit kell tennünk. Ahogy idekerültem, rájöttem: semmivel nem vagyunk gyengébbek az amerikai kutatóknál, semmivel sem operálunk rosszabbul, mint az amerikai orvosok, sőt, kevesebb erőforrással és gyengébb infrastruktúrával, de a jég hátán is megélő, személyes
tapasztalatokon alapuló tudással sokkal nehezebb eseteket is megoldunk otthon, mint az itteniek…

Nagyon sok minden átértékelődött bennem itt. Sokat beszélgettünk erről Annával, amikor elkezdtünk azon gondolkodni, miben tudnánk segíteni az otthoniaknak. Ugyanez a cél vezérelt, amikor három éve bekapcsolódtam az Amerikai Magyar Orvosszövetség munkájába. 10 évvel ezelőtt ismertem meg a vezetőséget, amikor meghívott előadóként Erdélyt képviseltem. Később, amikor amerikai magyarként bekerültem a szervezet vezetőségébe, azt
javasoltam, hozzunk létre egy erdélyi tagozatot a magyarországi mintájára.

Miután ötletgazdaként megkaptam az alapítás jogát, létrehoztunk egy alapítványt Erdélyben, Hungarian Medical Association of America – Transylvanian Chapter (HMAATC) Foundation néven, amellyel a Marosvásárhelyről szétszéledt, nagyon jó képességű és tapasztalt, a civil
szférában is jártas szakembereket kapcsoljuk össze. A 13 tagú kuratórium felöleli Kolozsvártól és Marosvásárhelytől kezdve a Székelyföldön át (Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós) a nyugat-erdélyi (Partium) szakembereket is. Sok köztük a fiatal, én a középgenerációt képviselem. Az alapítvány gyakorlatilag hidat szeretne képezni az Egyesült Államok, az Európai Unió és Erdély között.

Legfontosabb célunk helyzetbe hozni az otthoni tehetséges fiatal orvosokat, rezidenseket, ezért együtt dolgozunk a marosvásárhelyi orvosi diákszövetséggel. Ha az erdélyi fiatal szakembereket kihozzuk az Egyesült Államokba, vagy akár Nyugat-Európába, megtanulhatnak egy-egy új technikát, amelyek így hamarabb kerülhetnek Erdélybe, ahol kamatoztatni tudják az ottani betegek számára. Szoros kapcsolatot ápolunk az erdélyi
kórházigazgatókkal is, hogy abban segíthessünk, amire nekik konkrétan szükségük van.

Emellett több mint három éve dolgozom azon is, hogy az Indianai Orvosi Egyetemet összekössük a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemmel (SOTE). Ha lassan is, de elindult az együttműködés. Az idén lehetőséget teremtettünk erdélyi orvostanhallgatók részvételére egy-két orvosmérnöki, orvosinformatikusi, orvosfizikusi kutatási projektben —
remélhetőleg össze tudunk állítani egy hasznos kutatócsoportot idén májusban a Babes-Bolyai Tudományegyetem, a Sapientia, Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYTTE) és a SOTE oktatóiból, alapítványunk közreműködésével.

Nem merült fel annak kockázata, hogy a fiatal orvosok e
lehetőségeknek köszönhetően Amerikában (vagy máshol nyugaton)
szeretnének maradni?

István: Olyan szakembereknek adunk lehetőséget a részvételre, akiknek otthon biztos megélhetésük és családjuk van, akik már elkezdték szakmai karrierjüket és pontosan tudják, mit akarnak megtanulni. A fiatal orvosok otthonmaradása érdekében olyan kezdeményezésünk is van egyébként, hogy otthoni vidéki kórházakba menjenek rotációban nyári gyakorlatra, és
ne Magyarországra. Így idén nyáron 20-30 orvostanhallgató fogja Erdély kisvárosait választani, ahol a kórházigazgatókkal egyeztetve örömmel fogadják őket. Az amerikai mintára megszervezett rotációs házi gyakorlati képzésekre már applikációt is fejlesztettünk. Igyekszünk minél előbb összekötni az orvostanhallgatókat a helyi kórházakkal, hogy ha valamelyik hallgatónak megtetszik egy-egy városi kórház, akkor négy-öt év múlva, ha
bedolgozza magát oda, állást is kaphasson — így otthon lehet őket tartani a későbbiekben is.

A projektbe bekapcsoltuk a helyi polgármestereket és a megyei tanácsokat is, mert szeretnénk megversenyeztetni a városokat, hiszen egy fiatal orvos döntésének egyik szempontja, hogy melyik város nyújt többet, kinek milyen az infrastrukturája, kulturális élete, stb. Az egészséges konkurenciát mindegyik polgármester támogatja, ezért mindannyian a program mellé álltak.

Térjünk rá Annára, majd a gimis projektre.

Anna: Én 1995-ben jöttem az Egyesült Államokba, cserediákként. Chicagóban töltöttem egy évet, a középiskolát itt fejeztem be, egy befogadó családnál laktam. Amikor elmentem Chicagóba egy ún. college fair-re, találkoztam az evansville-i egyetem képviselőivel, akik meggyőztek, hogy maradjak… Indiana állam legdélebbi pontjára költöztem, négy évet
tanultam itt, global business és spanyol szakot végeztem. Ezalatt eljutottam Spanyolországba és Angliába is. Utána szintén itt szereztem mesteri fokozatot. Eleinte nagy cégeknél dolgoztam, gyerekeim születése után egyetemen tanítottam és az ottani adminisztrációban is dolgoztam.

A Gimi2US programot ketten találtuk ki, miután István gyerekein is láttuk a sok pozitív változást: sokkal nyíltabbak és magabiztosabbak lettek itt és rájöttek, hogy vannak lehetőségeik — nemcsak Amerikában is, hanem otthon is.

Amikor gyerekeink hazatérnek Erdélybe vagy Magyarországra, rájönnek, hogy mindkét kultúrának megvannak az előnyei és hátrányai. Ezt a lehetőséget szeretnénk átadni a fiataloknak, itt Amerikában és az otthoniaknak is.

István: Amerikában élek hat éve, de a szívünk Erdélyben van. Az orvosis és a középiskolás projektjeink fő célja az önbizalom növelése. Magam és gyerekeim is megtapasztaltuk, mennyire ki tudja nyitni az embert az amerikai világ, mennyire másképp, bátrabban merünk gondolkodni, mert ráébredünk arra, hogy képesek vagyunk álmaink megvalósítására. Ezt az
érzést szeretnénk elsősorban hazavinni, ezért kezdtünk el a középiskolásokkal foglalkozni.

Anna: Az udvarhelyi gimnázium nevéből és abból, hogy mi otthon vagyunk itt is és ott is, ők pedig nemcsak Amerikába (angolul U.S.), hanem hozzánk (angolul us) is jönnek. Ún. pilot programként kezdtük, saját egykori iskolánk diákjaival. Ennek keretében 2025-ben egy 26 fős
diákcsoport jött Evansville-be két tanárral. Nagyon intenzív 16 napos utat szerveztünk meg nekik, reggeltől estig tele programokkal. Megnéztek egy magán, egy egyházi (katolikus) és egy állami iskolát, megtapasztalták a középiskolai életet egy itteni diák szemszögéből.

Mivel befogadó családoknál laktak, így betekintést nyertek abba is, hogy milyen az amerikai családi élet. Kicsit megismerhették az egyetemi világot is: részt vettek különböző órákon — az egészségügytől elkezdve a mérnöki szakig — és workshopokat is szerveztünk nekik.

Emellett volt gyárlátogatás — a Toyota legnagyobb gyára itt van tőlünk 30 percre —, és klinikákra is elvittük őket, ahol orvosokkal tudtak beszélgetni. Indianapolisban találkoztak Sidonia Nicolae Morales tiszteletbeli magyar konzullal és Diego Morales-szel, Indiana államminiszterével, akik elbeszélgetett velük Amerika történelméről, politikájáról. A tanulás mellett volt egy kis szabadidejük is, benne például az Indycar autóversennyel…

Chicagóban is töltöttek négy napot, szintén sok érdekes programmal. Idén áprilisban pedig itt járt a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum 50 diákja és négy tanára, köztük az igazgató úr. Nekik is hasonló programot szerveztünk, annyi különbséggel, hogy őket Washington DC-be vittük el, mert úgy éreztük, ott többet tudunk nyújtani nekik: nemcsak akadémiai programokra és múzeumokba jutottak el, hanem meglátogatták a magyar nagykövetséget, így betekintést nyertek a diplomácia világába is, valamint Amerika történelme is jobban kitárult előttük azzal, hogy meglátogattuk a Capitoliumot és a Kongresszusi Könyvtárat.

Akkor tehát biztos a folytatás?

Anna: Nem úgy indultunk, hogy folyamatosan ezzel akarunk foglalkozni, de mivel nagyon jó tapasztalat volt számukra és számunkra is, igen, folytatjuk. Egyrészt a program után a diákoktól és a szülőktől nagyon megható üzenetek érkeztek, ami nagy erőt ad(ott) a következő
szervezéséhez, másrészt felmértük a diákokat mielőtt jöttek és miután hazamentek, hogy lássuk a program hatását. Látjuk a diákok beszámolójából, mennyire pozitívan befolyásolja őket. Sem ők, sem szüleik nem gondoltak arra, hogy ilyen sokat tapasztalnak ennyi idő alatt és látásmódjuk ennyire megváltozik. Egyik legemlékeztesebb volt számukra az ún. changemaker” workshop, ahol elgondolkodtatták őket azon, mit szeretnének az életük során változtatni szűkebb-tágabb környezetükben, az iskolájukon, városukon, régiójukon.

István: Magánszemélyként kezdtük, de átadtuk a szervezést az alapítványnak, mert nagyon gyorsan kinőtte magát a projekt. Most már akkora az igény Erdélyből, hogy Annán kívül 4-5 ember dolgozik rajta, tudniillik nem tízesre, hanem csillagos tízesre szervezzük, ami főleg Anna minden részletre odafigyelésének köszönhető. Rengeteg energiát fordítunk a programszervezésre, de épp ez a lényeg: így tudunk bizalmat építeni az otthoni szülők, a diákok és közöttünk.

A civil életben a kezdetektől fogva, és most alapítványi vezetőként is mottóm: nem is programokat, hanem bizalmat, emberek közötti bizalmi kapcsolatokat építünk, hiszen minden valódi eredmény mögött emberek állnak.

Ez a bizalom épül tovább azzal, hogy egy középiskolás diák megtapasztalja Amerikát és életre szóló kapcsolatokat teremt. A diákok ugyanis alumni szervezetbe tömörülve tartják tovább a kapcsolatot velünk, és miután bejutnak egyetemekre, további tudományos lehetőségekhez és kapcsolatokhoz juttatjuk majd őket, akár doktori képzés, mesterképzés vagy különböző csereprogramok révén. Minden tudás, amit itt összeszednek, visszamegy Erdélybe, mert
kamatoztatni tudják ott, ahol karrierjüket elképzelik. Meggyőződésünk, hogy ez egy fontos lehetőség Erdély számára, mert egy élő, lélegző kapcsolatot építünk ki Erdély és a nagyvilág között.

Mint említettem, semmivel nem értékesebbek az amerikai diákok, orvosok, szakemberek, mint az otthoniak, csupán mernek nagyot álmodni — mi ezt a bátorságot, határozottságot, tudatosságot szeretnénk megadni az otthoniaknak. Az én szemszögemből nyilván az orvosi szféra a legfontosabb, de más területeken is fontos lenne ugyanez a szemléletformálás. Ezért küldetésünknek tartjuk minél több helyen erről beszélni és összekapcsolódni hasonlóan gondolkodókkal — ezért jelentkeztünk a clevelandi AHEA egyetemi oktatói-tudományos
konferenciára is.

Vezetőként nem struktúrákban gondolkodom, hanem közösségépítésben, és az a célom, hogy maguktól is működő kapcsolatokat hozzak létre. Úgy érzem, hogy a jövő pont e kapcsolatokban fog megszületni és nem a struktúrákban. Ezért nemcsak alumni, hanem
mentorprogramban is gondolkodunk: szerintünk a rengeteg jó képességű középiskolás diák mellé rendelni kellene mentorokat, akik segítenek nekik kitalálni, mit kezdjenek magukkal. Azáltal, hogy összekötjük a diákokat Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban élő szakemberekkel — orvosok, oktatók, kutatók —, azok segíteni tudnak saját szakmai
kapcsolataikkal, és így a nagyvilágban szerzett tapasztalat közvetlenül visszatalálhat Erdélybe.

Tudnál konkrét példát mondani a hídépítésre?

István: Igen, a saját területemről. Amióta eljöttem Marosvásárhelyről sajnos az ortopéd szakkör megszűnt, de tavaly augusztusban sikerült újraindítani, annak ellenére, hogy nem vagyok otthon fizikailag. Az Ortopédiai Híd program révén 25-30 marosvásárhelyi diáknak tudtuk kéthetente online szakmai előadásokat tartani, amibe bekapcsoltam például egy Frankfurtban élő magyar ortopéd barátomat, valamint kanadai és amerikai szakembereket, a SOTE-n tanuló magyar diákokat, aminek eredményeképpen idén kilenc ortopéd dolgozat született a marosvásárhelyi tudományos konferencián, s a szerzők fele külföldi, amerikai és
németországi, mind nagyon jó képességű diákok.

Azt látom, hogy az amerikai akadémiai szférában dolgozó orvosok és oktatók részéről nagy az érdeklődés, nem kell sokat kérni őket, nagyon nyitottak, lelkesek és segítőkészek. Legfontosabb küldetésünk, hogy ezeket az akadémikusokat és üzletembereket össze tudjuk kötni és segítő szándékukat olyan irányba tudjuk terelni, ahol a legjobban hasznosul. Nem személytelen pályázatokat akarunk kiírni, hanem konkrétan szeretnénk tudni egy-egy kórház, egyetem problémáját és azokra konkrét megoldásokat akarunk találni, maguk mögött tudva azt a hálót, amit itt az Egyesült Államokban felépítettünk.

Ezek néha kis problémák, de ha egy-egy intézmény sok kis problémáját megoldjuk, az összességében sokat fog jelenteni. Tavaly májusban az amerikaiak eljöttek Székelyudvarhelyre az alapítvánunk ünnepi alakuló gyűlésre, idén május 9-én pedig megtartottuk első konferenciánkat, amelynek kitaláltunk egy hangzatos nevet.

Az 3M Summit: medicina, mentorálás és mátrix azt jelenti, hogy orvostudományban, mentorálásban és hálózatosodásban gondolkodunk. Ennek keretében elvittük Székelyföldre a HUNOR program kutatásért felelős űrhajósát, Schlégl Ádámot.

A Kanadai Magyar Orvosszövetség tagja, székelyudvarhelyi származású sebész barátom is tartott egy előadást a hasi sebészet újdonságairól. És hogy ne csak a külföldiek „mondják meg a tutit” — korábban otthon mindig ez volt az érzésem —lehetőséget adtunk egy tehetséges erdélyi oktatónak is — nem kevés ilyen van Erdélyben.

Idén Bálint Zoltán professzor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem biofizikusa mutatta be: Erdélyben is lehet érvényesülni, az otthonmaradás ugyanis nem valamiről való lemondást, valamitől való elesést, hanem otthonban gondolkodást és értékteremtést jelenthet.

Visszatérve a Gimi2US-ra, annál is fennáll a kockázat, hogy a diákok
utána inkább nyugaton akarnak tanulni, maradni. Hogyan tudjátok ezt
elkerülni?

Anna: Amikor a diákok hazamennek Erdélybe, valóban megélnek egy fordított kultúrsokkot. De a fő kérdés az, mi történik velük és bennük később, amikor leülepszenek az élmények, ezért egy évvel a hazatérés után felmértük őket, hogyan látják a világot és kiderült: sokkal nagyobb bennük a magabiztosság és a céltudatosság. Egyrészt rájöttek a két oktatási rendszer különbségeire, például arra, hogy az amerikaiak nem feltétlenül tudnak többet, mint ők — többen említették, hogy amit 10. osztályos matekórán láttak, otthon már hatodikban tanulták… De azt is megtanulták, hogy szabad kérdezni, a tanár is ember, a tanár-diák
kapcsolatot már másképp is el tudják képzelni, mint korábban. Ettől megnőtt az önbizalmuk, felszabadultabbak lettek, elkezdték jobban értékelni saját kultúrájukat és a jövőre is céltudatosabban tekintenek.

Ezzel kapcsolatban akár egészen aprónak tűnő, de fontos dolgokat is megfogalmaztak, például: otthon van főtt kaja, van leves és második, együtt eszik a család, egyáltalán van családi élet, és van például magyar néptánc — ezek értéke megnőtt a diákok számára, és elkezdték elhinni, hogy ők is képesek megvalósítani mindazt, amit amerikai kortársaik. Sokan
rájöttek arra is, mivel akarnak foglalkozni, hiszen beleláttak a jövőbe: megláthatták, hogy ha valaki egy adott szakágon elindul, mi lehet belőle.

Ha viszont valaki el akar jönni otthonról, előbb-utóbb úgyis megteszi. Aki meg tudja magának engedni, és olyan beállítottságú, hogy el akarja hagyni Erdélyt, azt úgysem lehet megállítani…

István: Amikor ezt a projektet elindítottuk, voltak, akik nagyon direkten feltették ugyanezt a kérdést, és közölték: ez a program azért nem jó, mert ha megmutatjuk a gyerekeknek, milyen vagy miben jó Amerika, előbb-utóbb el fognak menni Erdélyből. Én 25 éven át az otthon maradásért harcoltam Erdélyben, ami az alapítványnak ma is fő célja, ezért elsőre úgy tűnhet, magam ellen beszélek, de valójában nem ez a helyzet. Mi soha nem azt mondjuk a diákoknak, ne menjenek el. Annának igaza van: aki el akar menni és van lehetősége, megteszi. Az internet berobbanása óta ma már rengeteget tudunk a külvilágról, kapcsolatba kerülhetünk szinte bárkivel, és nagyon sokan el is mennek külföldre.

Ma már Európán belül is sokkal jobban mozoghatnak a diákok, mint annak idején mi. Tehát mi soha nem mondjuk nekik, hogy ne menjenek külföldre, hanem azt, hogy menjenek, de utána térjenek haza, mert van miért. A világot szerintünk nekik is látniuk kell, de utána tudatos döntést kell hozzanak, érezniük kell, hogy otthon akarnak élni, mert Erdély nemcsak egy hely, hanem egy közösség, ahol ők számítanak. Azt érzem, hogy az Egyesült Államokban a
340 millió ember között nem számítunk közel sem annyira, mint egy kisebb közösségben otthon, ahol mindenki mindenkit ismer. Tehát az a fajta közösségi érzés, hogy ismernek, számítasz, várnak rád, hatással tudsz lenni, szerintem sokkal, de sokkal erősebb otthon, mint itt, és ha ezt megélik, akkor a külföldi lehetőség már kevésbé lesz vonzó számukra.

Ehhez azonban meg kell tapasztalniuk azt a másik lehetőséget is. Ma már nem lehet megállítani senkit, ha menni akar, de aki megtanulja, hogyan működik a világ, arra is rájön: otthon sokkal több lehetősége van azt alakítani, mint Amerikában. Ezért nem félek ettől az egyébként jogosan felmerülő kockázattól…

Ezért viszitek el a diákokat az egyetemekre?

István: Azért, hogy lássák, milyen egyetemi lehetőségek vannak, milyen szakmák vannak kialakulóban, hogyan kötődik az orvosi szak a mérnökihez, jogihoz, vagy az informatikushoz, mi lesz abból, aki egy kicsit orvos, egy kicsit mérnök, egy kicsit fizikus. Otthon, Erdélyben ez még nem látszik: ott valaki vagy fizikus, vagy orvos, vagy mérnök vagy jogász, miközben itt már vannak orvos-jogászok, orvos-fizikusok, stb. Ha ezeket a fejleményeket megmutatjuk nekik, megtanulják, hogy ilyen is van, de ettől még nem tud visszatérni az Egyesült Államokba, mert itt nagyon költséges az egyetemi oktatás.

Viszont eljöhet ide például egy cseregyakorlatra, miután tartja velünk alumniként a kapcsolatot. Ezt nemcsak így gondoljuk, hanem tudományos igénnyel be is tudjuk bizonyítani, hiszen felmértük, hogy a diákok közül hányan hozták azt a döntést egy évvel az ittlétük után,
hogy Erdélyben vagy Magyarországon melyik egyetemre mennek, mert Amerikában látták, hogyan tudnak majd a diplomájukkal érvényesülni.

A fogadó családoknak, szervezeteknek milyenek voltak a
visszajelzései?

Anna: Ez itt nem New York, nem a keleti vagy nyugati part, ez a közép-amerikai ún. Midwest, ahol az átlagemberek nincsenek hozzászokva a külföldiekhez — így nekik egy igazi életre szóló élmény, ún. „life changing momentum” volt. A legtöbben azt jelezték vissza: kár, hogy nem csináltunk ilyet korábban. Pár nappal ezelőtt találkoztam egy anyukával, aki azt mondta: el sem tudom képzelni, mennyire hálás, hogy a gyerekeinek felnyitottuk a szemét: jobban értékelik saját életüket, amióta diákot fogadtak. Rájöttek arra is, hogy egy diák itt is, ott is diák, és miközben korábban azt sem tudták, hol van Erdély, most szeretnének oda eljutni,
betekintést nyerni az erdélyi oktatásba, és tartani a kapcsolatot a diákokkal.

Nagyon sokan visszajelezték azt is, hogy családi életük boldogabbá vált: rájöttek, hogy családként jobban össze kell tartaniuk. Igazán nem számítottunk arra, hogy ennyire megváltoztatjuk az itteniek és az otthoniak életét…

A szervezetektől is hasonló visszajelzéseket kaptunk. Az iskola számára is teljesen új élmény volt, amiért rendkívül hálásak. Az iskolaigazgató kérésünkre egy videóban mesél tapasztalataikról; arról, hogyan változtatta meg ez a program a fogadó diákokat. Ő maga sem hitte el, hogy ennyire nagy hatással lesz rájuk ez a bő két hét — kinyitotta szemüket arra, hogy
van egy másik világ Amerikán kívül. Nagyon élvezték, amikor például csárdást tanultak az erdélyi diákoktól, közös színdarabban vettek részt velük, vagy együtt dolgoztak különböző projekteken.

István: Amikor az erdélyi diákok bemutattak egy néptáncelőadást, olyan tapsot kaptak, amilyet otthon 15 év alatt nem — ezt ők maguk állították. Azt hiszem, amióta Amerikában élek, nem voltam olyan büszke valamire, mint arra a tapsra. Az erdélyi diákok azt is megtapasztalták, hogy az amerikai diákok és családjaik mennyire befogadóak — legalábbis ahhoz képest, hogy mi Erdélyben jóval zárkózottabbak vagyunk, sokszor nem is akarjuk kimutatni, ha valami jó, tetszik.

Az egyetemek pedig teljesen le voltak döbbenve azon, hogy mennyire okosak az erdélyi diákok; egyeseket meg is kerestek azzal, hogy jöjjenek ide tanulni. Mi viszont semmilyen adatot nem adunk ki, mi az egyetemekkel dolgozunk azon, hogy az erdélyi diákok
számára ösztöndíjakat, csereprogramokat hozzunk létre.

Milyen egyéb „gyümölcsei” lettek a programnak? Kik a következő
iskolák?

Anna: A Márton Áron Gimnázium, Csíkszeredából, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szatmárnémetiből, a Székely Mikó Kollégium Sepsiszentgyörgyről, és az Apáczai Csere János Főgimnázium Kolozsvárról. A két korábbi iskola igazgatója is jelezte, hogy jövőre vissza
szeretnének jönni egy másik csoporttal.

István: Emellett tematikus kirándulások szervezésén is elkezdtünk gondolkodni. Például fizikában, matematikai informatikában érdekelt diákokat szeretnénk eljuttatni Houstonba egy NASA látogatásra, illetve egy geológia, állattenyésztés, stb. iránt érdeklődő diákcsoportot elvinni Costa Ricába, az ottani növény- és állatvilág tanulmányozására, ahova amerikai tanárok is elkísérnék őket.

Egy ottani ismerős révén már több helyi iskolát összekötöttük amerikai iskolákkal, és most úgy néz ki, Székelyudvarhelyről is lesz egy 30 fős csoport, akik odautazhatnának. Továbbá testvériskolai kapcsolatokat is létesítettünk, összekötöttük őket, és így lehetőséget teremtettünk arra, hogy tőlünk függetlenül, közvetlenül is összekapcsolódjanak. Ennek eredményeképpen a tavalyi fogadó családokból egy 48 fős csoport idén júniusban megy Erdélybe és Magyarországra és Székelyudvarhelyen találkozni fognak azokkal a diákokkal, akik tavaly náluk laktak. Még az itteni iskolaigazgató is jön erre a kirándulásra a családjával.

A következő ötlet, hogy alakítsunk testvérvárosi, regionális kapcsolatokat is, például Székelyudvarhely és Evansville között. Bár utóbbi egy 300 ezer lakosú „kisváros”, de a semmi közepén fekszik, ahova nem nagyon jön turista, így az a tény, hogy legutóbb itt járt 50
külföldi diák, a polgármesteri hivatal ingerküszöbét is elérte. Anna annyira megszerette ezt a projektet, hogy gyakorlatilag állását otthagyva most csak ezzel foglalkozik. Van egy turisztikai vállalkozásunk, amivel eddig is szerveztünk utakat Erdélybe, például Olaszországba is vittünk már amerikai csoportot és amíg a zöldkártyámra vártam, mindenben segítettem neki, de most, hogy elkezdtem dolgozni a kórházban, Annára rászakadt minden.

Az orvosi állás nagyon fontos számomra, hiszen nagy terveim vannak vele, „fonom” az említett
orvosszakmai-tudományos-gazdasági hálót, de nagyon fontos ez a kezdeményezés is, hiszen gyakorlatilag ezek a diákok két-három év múlva eljutnak oda, hogy érdekelni fogja őket a tudományos együttműködés, az orvosi környezet, tehát idővel beérik és összefonódik majd ez a most még két párhuzamos projekt is.

Honnan van, illetve lesz minderre anyagi forrás?

Anna: A diákok támogatása tökéletesen beleillik a HMAATC Alapítvány portfóliójába, és így biztosítani tudjuk az anyagi hátteret is. A repülőút és az itteni utaztatás ugyanis nem kevés költség, és eleinte fogadó családokat sem volt könnyű találni, így sok esetben anyagi ösztönzést kellett nyújtanunk nekik. Alapítványként tudunk programokra pályázni, Erdélyben
és Magyarországon.

A székelyudvarhelyi Vállalkozók Szövetsége is segít abban, hogy kevesebb legyen családok költsége. Emelett különböző helyi cégek is támogatnak, akik ezért adókedvezményt kapnak.

István: Tehát egyelőre az otthoni családok és támogatók közösen rakják össze a költségeket, azonban célunk, hogy Erdélyben adománygyűjtő eseményeket szervezzünk, hogy az alapítvány különböző programjait megvalósíthassuk. Ennek érdekében belefogtunk egy új
kezdeményezésbe, amit már az alapítvány létrehozásakor megálmodtam.

Ugyanis Erdélyben — például Csíkszeredában, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön — nagyon sok üzletember van, akiket partnerségre szeretnék hívni az alapítvány mellé. Nem a hagyományos módon — kopogtatok az ajtón, kérek 1000 eurót valamire, amit már megszoktak —, hanem valódi partnerséget szeretnénk ajánlani nekik, hogy együtt formáljuk a jövőt.

Május 9-én összeültünk a tíz legnagyobb támogatónkkal, akik ezt a lehetőséget nagyon pozitívan értékelték és megalakítottuk a MedAlliance Transylvania csoportot, ahol egy nonprofit alapítvány összekapcsolódik egy profi üzletember csapattal, hogy együtt gondolkodjunk a jövőről.