Áldott békés kará­csonyt kívánunk!

Wass Albert Kará­cso­nyi mese

Nagy­apánk ott ült szo­kott helyén a kan­dal­ló mel­lett, s oly­kor egy-egy bükk­fa­ha­sá­bot vetett a szi­por­ká­zó tűz­re. A szűz­do­hány füst­je kék fel­hő­be bur­kol­ta pipá­zó alak­ját ott a nagy­szo­ba végi­ben, s ezüs­tös sza­kál­lán oly­kor meg­csil­lant a láng.
Mi gyer­me­kek a mennye­ze­tig érő, gyer­tya­fény­ben izzó kará­csony­fa körül áll­tunk elfo­gó­dot­tan, és izga­lom­tól elme­redt szem­mel, és sóvár pil­lan­tá­so­kat vet­ve a kará­csony­fa alatt föl­hal­mo­zott aján­dé­kok­ra, hűsé­ge­sen eléne­kel­tük a Menny­ből az angyal összes ver­se­it.
Ének után apám föl­ol­vas­ta a bet­le­he­mi csil­lag tör­té­ne­tét a Bib­li­á­ból, elmond­tuk közö­sen a kará­cso­nyi imád­sá­got, s azzal neki­es­tünk a játé­kok­nak, akár karám­ba szo­rí­tott bir­ka­nyáj­nak az éhes far­kas­csor­da.
Kis idő múl­tá­val nagy­apánk meg­szó­lalt ott a kan­dal­ló mel­lett a maga érdes vén­em­ber­hang­ján:
– Aztán tudjátok‑é – kér­dez­te -, hogy mikép­pen kelet­ke­zett tulaj­don­kép­pen a kará­csony?
– Akkor szü­le­tett a Jézus Krisz­tus – felel­te Mar­git húgom oko­san új baba­há­za előtt tér­de­pel­ve, s nagy­apánk bólin­tott rá.
– Ez igaz – mond­ta -, mert hogy ő volt az Úris­ten leg­na­gyobb kará­cso­nyi aján­dé­ka az embe­ri világ szá­má­ra. De maga a kará­csony már régen meg­volt akkor. Ha ide­ül­tök mel­lém a tűz­höz, elmon­dom, hogyan kelet­ke­zett.
Köré­je gyűl­tünk a sző­nyeg­re, mind­egyi­künk vala­mi új játé­kot cipel­ve magá­val, s figyel­me­sen les­tük a szá­ját, mert nagy­apánk nagyon szép és érde­kes mesé­ket tudott ám.

– Hát az úgy volt – kezd­te el, miu­tán nagyot szip­pan­tott a pipá­já­ból -, hogy réges-régen, ami­kor Noé apánk uno­kái meg­épí­tet­ték volt a Bábel tor­nyát, s annak ledöl­te után nem tud­ták meg­ér­te­ni egy­mást töb­bé, mert az önzés össze­za­var­ta a nyel­vü­ket, az irigy­ség és az elfo­gult­ság egy­re job­ban és job­ban kez­dett elha­tal­ma­sod­ni ezen a föl­dön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szom­széd­ja, azt ölte az irigy­ség, hogy a másik­nak szebb háza van.
Aki rest volt meg­mű­vel­ni a föld­jét, az iri­gyel­te azt, aki­nek szebb búzá­ja ter­mett, s mikor az irigy­ke­dés már igen-igen elha­tal­ma­so­dott az embe­re­ken, akkor meg­szü­le­tett ben­ne a gonosz­ság. A rest lop­ni kez­dett, a tol­vaj gyil­kol­ni, s a kére­ge­tő rágyúj­tot­ta jóte­vő­jé­re a házat.
Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úris­ten oda­fönt az égben meg­so­kal­lot­ta az embe­rek gonosz­sá­gát, s rájok sza­ba­dí­tot­ta a sötét­sé­get és a hide­get.
A nap eltűnt az égről, a vizek befagy­tak, s a rab­ló­gyil­kos szá­má­ra nem ter­mett töb­bé sem­mi az elrab­lott föl­dön. Nagy fázás, éhe­zés és pusz­tu­lás követ­ke­zett ebből az egész embe­ri világ­ra. Mikor pedig már köze­le­dett erő­sen az idő, mikor min­den embe­ri élet­nek el kel­lett vol­na pusz­tul­nia a föl­dön, az Úris­ten oda­in­tet­te maga mel­lé ked­venc angya­lát, a Vilá­gos­sá­got, és ezt mond­ta neki: “Eridj le, hű szol­gám, s nézz körül a föl­dön, melyet gonosz­sá­ga miatt pusz­tu­lás­ra ítél­tem. Vizs­gálj meg min­den embert, asszonyt és gyer­me­ket, s aki­nek még meg­ta­lá­lod egy csöpp kis nyo­mát a jóság­nak, annak gyújt­sál gyer­tyát a szí­vé­ben. Én pedig majd az utol­só előt­ti napon alá­né­zek a föld­re, s ha csak egy kicsi­ke vilá­gos­sá­got is látok raj­ta, meg­kö­nyö­rü­lök az embe­ri vilá­gon, s meg­vál­toz­ta­tom az íté­le­tet, amit kirót­tam rája.”
Ezt mond­ta az Úris­ten, s a Vilá­gos­ság angya­la alá­szál­lott a föld­re, hogy tel­je­sít­se a parancsot.

A föld sötét volt és hideg. Mint a csil­lag­ta­lan, ziman­kós téli éjsza­ka, olyan. Az embe­rek tapo­ga­tóz­va jár­tak az utcá­kon, s aki­nek még volt egy darab­ka szá­raz, fagyott kenye­re, az elbújt vele a pin­cék mélyé­re, hogy ne kell­jen meg­ossza más­sal. Egy bir­ka­bőr bun­dá­ért meg­gyil­kol­ta apját a fiú, s aki­nek még tűz égett a kemen­cé­jé­ben, az fegy­ver­rel őriz­te szo­bá­ja mele­gét a meg­fa­gyók­tól. Az angyal nagyon-nagyon elszo­mo­ro­dott, hogy hasz­ta­lan jár­ta az embe­ri vilá­got, mert nem talált ben­ne sehol egy fikarc­nyi jósá­got sem.
Las­san­ként kiért a város­ból, s ahogy a dűlő­úton haladt föl­fe­le a hegyek irá­nyá­ba, egy­szer­re csak össze­ta­lál­ko­zott a sötét­ben egy ember­rel, aki egy dön­tött fát von­szolt magá­val kínlódva.

Kiéhe­zett, sovány ember volt, s csak sza­kadt ron­gyok borí­tot­ták a tes­tét, de még­is húz­ta,
von­szol­ta magá­val a ter­het, bár majd­nem össze­ros­kadt a gyön­ge­ség­től.
“Minek kín­lódsz ezzel a fával? – kér­dez­te meg az angyal. – Hiszen ha tüzet gyúj­ta­nál belő­le magad­nak itt, ahol állsz, meg­me­le­ged­het­nél mel­let­te.”
“Jaj, lel­kem, nem tehe­tem én azt – felel­te az ember. – Asszo­nyom, s kicsi fiacs­kám van ott­hon, kik fagy­nak meg, s olyan gyön­gék már, hogy idá­ig nem jöhet­né­nek el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusz­tu­lok.”
Az angyal meg­saj­nál­ta az embert, és segí­tett neki a fával, s mivel az angya­lok­nak cso­dá­la­tos nagy ere­jük van, egy­szer­re csak oda­ér­tek vele a sár­ból rakott kuny­hó­hoz, ahol a sze­gény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemen­cé­ben, s egy­sze­ri­ben meleg lett tőle a kicsi ház, s míg egy sápadt­ra éhe­zett asszony s egy dider­gő kis­fiú oda­hú­zód­tak a tűz mel­lé mele­ged­ni, az angyal meg­gyúj­tott egy gyer­tyát az ember szí­vé­ben, mert jósá­got talált abban.
“Édes­anyám, éhes vagyok…” – nyö­szö­rög­te a gyer­mek, s az asszony benyúlt a ron­gyai közé, elő­vett egy darab szá­raz kenye­ret, letör­te az egyik sar­kát, s oda­nyúj­tot­ta a gyer­mek­nek.
“Miért nem eszed meg magad a töb­bit? – kér­dez­te az angyal.
– Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy mahol­nap meg­halsz.”
“Az nem baj, ha én meg­ha­lok – felel­te az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam.”
S az angyal ott nyom­ban meg­gyúj­tot­ta a máso­dik gyer­tyát is, és oda­he­lyez­te az asszony szí­vé­be.
A gyer­mek leha­ra­pott egy kis dara­bot a kenyér sar­ká­ból, aztán meg­szó­lalt:
“Édes­anyám, elhoz­ha­tom két kis ját­szó­tár­sa­mat a szom­széd­ból? Ők is éhe­sek, s nincs tűz a házuk­ban. Meg­osz­ta­nám velük ezt a kis kenye­ret, meg a helyet a tűz­nél!”
Az angyal pedig meg­gyúj­tot­ta a har­ma­dik gyer­tyát is, és oda­ad­ta a kis­fi­ú­nak, aki bol­do­gan sza­ladt ki a gyer­tyá­val a sötét éjsza­ká­ba, hogy fénye mel­lett oda­ve­zes­se kis tár­sa­it a tűz­höz és a kenyér­hez.
S pon­to­san ekkor érke­zett el az utol­só előt­ti nap, és az Úris­ten alá­né­zett a föld­re, s a nagy-nagy sötét­ség­ben meg­lá­tott három kis pis­lá­ko­ló gyer­tya­lán­got. És úgy meg­ör­ven­dett annak, hogy az angyal még­is talált jósá­got a föl­dön, ha nem is töb­bet, csak hár­mat, hogy azon nyom­ban meg­szün­tet­te a sötét­sé­get, vissza­pa­ran­csol­ta a napot az égre, s meg­ke­gyel­me­zett az embe­ri világ­nak.
S azóta min­den esz­ten­dő­nek a vége felé az Úris­ten emlé­kez­tet­ni akar­ja az embe­re­ket arra, hogy a gonosz­ság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövi­dül­ni kez­de­nek, a sötét­ség min­den este koráb­ban sza­kad alá, és min­den reg­gel későb­ben távo­zik, hideg támad, és befagy­nak a vizek, s a sötét­ség ural­ma las­san elkez­di meg­foj­ta­ni a vilá­got. Mi embe­rek pedig meg­ije­dünk, s eszünk­be jut mind­az a sok rossz, amit elkö­vet­tünk az esz­ten­dő alatt, és ami­kor eljön a leg­rö­vi­debb nap, és a Vilá­gos­ság angya­la alá­száll közénk jósá­got keres­ni, egy­szer­re mind meg­gyújt­juk a kará­csony­fák gyer­tyá­it, hogy az Úris­ten ha alá­te­kint, fényt lás­son a föl­dön, s meg­bo­csás­sa a ben­nünk lévő jó miatt a ben­nünk lévő rosszat.

– Ez a kará­csony iga­zi mesé­je – fejez­te be nagy­apánk ott a kan­dal­ló mel­lett azon a régi-régi kará­csony­es­tén -, én pedig azért mond­tam el nek­tek, gye­re­kek, hogy meg­je­gyez­zé­tek jól, és emlé­kez­ze­tek reá. Mert ez a mi embe­ri vilá­gunk újra épí­te­ni kez­di a Bábel tor­nyát, mely­ben egyik ember nem ért­he­ti meg a mási­kat, jel­sza­vak­ból, hamis­sá­gok­ból, elfo­gult­sá­gok­ból és elő­íté­le­tek­ből, s jön­ni fog hama­ro­san az irigy­ség is, a rossz­in­du­lat, meg a gonosz­ság, melyek miatt az Úris­ten újra pusz­tu­lás­ra íté­li majd az embert. Tol­vaj­lás és gyil­kos­ság fog ural­kod­ni a föl­dön, s ha a nyo­mo­rú­ság és a nagy sötét­ség rátok sza­kad majd, aka­rom, hogy emlé­kez­ze­tek: csak a szí­ve­tek­ben égő gyer­tya ment­het meg egye­dül a pusztulástól.