Aki­nek Kolozs­vár volt a böl­cső­je – száz­húsz éve szü­le­tett az elfe­le­dett tör­té­net­író, Pas­suth László

Pas­suth Lász­ló 1900. júli­us 15-én Buda­pes­ten lát­ta meg a nap­vi­lá­got. Gene­rá­ci­ók ked­venc tör­té­net­író­ja volt, aki­nek ifjú évei szo­ro­san kötőd­tek Erdély­hez. A Buda­pes­ten szü­le­tett író-tör­té­nész a kin­cses város­ban nőtt fel Szá­mos kor­osz­tály nőtt fel Ber­ke­si And­rás és Szil­vá­si Lajos ifjú­sá­gi könyvein. 

Aki mélyebb művelt­ség­re vágyott, az Pas­suth Lász­ló tör­té­nel­mi köte­te­it olvas­ta. A 70-es és 80-as évek­ben ez az írói tri­um­vi­rá­tus volt az, ame­lyik Erdély­ben is nép­sze­rű­nek szá­mí­tott a fia­tal­ság köré­ben. Pas­suth köny­vei is vol­tak olyan szó­ra­koz­ta­tók, mint az előb­bi ket­tő regé­nyei, azzal a jelen­tős különb­ség­gel, hogy tanul­ni is lehe­tett belő­lük. Mára nagy­részt fele­dés­be merült, a modern korok gyer­me­kei meg­kér­dő­je­le­zik Pas­suth köny­ve­i­nek olvasmányosságát. 

Bár Pas­suth tudo­má­sunk sze­rint nem mon­dott olya­no­kat, mint pél­dá­ul Erkel Ferenc, aki sze­rint min­dent Kolozs­vár­nak köszön­he­tett, tény, hogy az író-tör­té­nész gya­kor­la­ti­lag Erdély fővá­ro­sá­ban nőtt fel, a kin­cses város­ban járt isko­lá­ba, az egye­te­met is itt kezd­te, később pedig sze­re­tet­tel és hálá­val gon­dolt azok­ra az évekre. 

Érde­kes módon Pas­suth gya­kor­la­ti­lag a szo­ká­sos­tól for­dí­tott utat tett meg: szü­lei válá­sát köve­tő­en édes­any­já­val a fővá­ros­ból köl­töz­tek Kolozs­vár­ra 1901-ben. Pénz­ügyi szak­em­ber és író Mátyás király szü­lő­vá­ro­sá­ban a pia­ris­ták­hoz járt isko­lá­ba (a mai Bátho­ry Ist­ván Elmé­le­ti Líce­um előd­jé­be), majd egye­te­mi tanul­má­nya­it is itt kezd­te. Csak­hogy köz­be­szólt a tör­té­ne­lem, job­ban mond­va az impé­ri­um­vál­tás: 1919. május 10-én a Ferenc József Tudo­mány­egye­tem (a későb­bi Bolyai) veze­tő­sé­ge ulti­má­tu­mot kapott a meg­szál­ló román ható­sá­gok­tól, hogy a taná­rok tegye­nek hűség­es­küt a román király­ra, illet­ve két éven belül kezd­jék el romá­nul tar­ta­ni az elő­adá­so­kat. A taná­rok ezt a lehe­tő­sé­get egy­ön­te­tű­en elve­tet­ték arra hivat­koz­va, hogy béke­szer­ző­dés meg­kö­té­se előtt tör­vény­te­len ez az utasítás. 

Május 12-én a román had­se­reg erő­vel beha­tolt az egye­tem épü­le­té­be, a taná­ro­kat és diá­ko­kat pedig kites­sé­kel­ték az utcá­ra. Csu­pán sze­mé­lyes hol­mi­ju­kat vihet­ték maguk­kal. Az elme­ne­kült egye­tem rövid buda­pes­ti kité­rő után 1921-től Sze­ge­den műkö­dött (1940 augusz­tu­sá­ban köl­tö­zött újra Kolozs­vár­ra), így került vissza Pas­suth is szü­lő­föld­jé­re. Édes­any­ja, Éber Ema­nu­el­la még abban az évben – fel­szá­mol­va kolozs­vá­ri létét és a haza­köl­tö­zést választ­va – követ­te. Elvé­gez­te a jogot, ám sosem dol­go­zott a szak­má­ban. Pas­suth 1950-ig bank­tiszt­vi­se­lő volt, ennek köszön­he­tő­en jutott egy évre Olasz­or­szág­ba, a pénz­in­té­zet anya­vál­la­la­tá­hoz. Itt a mun­ká­ja végez­té­vel itta a rene­szánsz benyo­má­so­kat, a kul­tú­rát, jár­ta a múze­u­mo­kat, köny­ve­ket vásá­rolt. Itá­li­á­ból haza­ke­rül­ve rövid idő múl­va a bank Károly kör­úti fiók­já­ban foly­tat­ta pénz­ügyi kar­ri­er­jét, amely­nek veze­tő­je lett. 1960-ig, nyug­díj­ba vonu­lá­sá­ig az Orszá­gos For­dí­tó Iro­da szak­for­dí­tó­ja volt.

Művei az 1920-as évek köze­pé­től több folyó­irat­ban (Nyu­gat, Szép Szó, Magyar Szem­le, Jelen­kor, Válasz stb.) jelen­tek meg. Első, Eur­á­zia című regé­nyét 1937-ben adták ki. Szá­mos regényt írt, ame­lye­ket ala­pos filo­ló­gi­ai fel­ké­szült­ség, kivé­te­le­sen kifi­no­mult és művé­szi stí­lus jel­le­mez. Első nagy sike­re az Eső­is­ten sirat­ja Mexi­kót című regé­nye volt, amely 1937-ben jelent meg, de Négy szél Erdély­ben című mun­ká­já­ban a Bátho­rya­kat is meg­örö­kí­tet­te. 1945-ben a Magyar PEN Club főtit­ká­rá­vá válasz­tot­ták. Ezt a tiszt­sé­gét egé­szen 1960-ig töl­töt­te be, ám 1948 és 1957 között csak for­má­li­san, hát­tér­be szo­rít­va, mivel 1948-ban kizár­ták a Magyar Írók Szö­vet­sé­gé­ből. Kolozs­vár emlé­két meg­őriz­te Pas­suth az Alma Mater Kolozs­vá­rott című, a sze­ge­di egye­te­men 1977-ben mon­dott beszé­dé­ben (meg­je­lent a Vigí­lia 1983. évi, 8. szá­má­ban) rész­le­te­sen meg­em­lé­ke­zett a város­ban töl­tött időről. 

Töb­bek között így lát­ta a kora­be­li kin­cses várost: 

„1579-ben ala­pí­tot­ta Bátho­ry Ist­ván a kolozs­vá­ri kato­li­kus főis­ko­lát. Azon a jogon, hogy nyolc évig kop­tat­tam e nagyon is neve­ze­tes inté­zet idő­től meg­haj­lott lép­cső­it – a kegye­let­nél töb­bel, sze­re­tet­tel emlé­ke­zem meg a négy­száz esz­ten­dős for­du­ló­kor arról az intéz­mény­ről, amely­nek (első­sor­ban írói pályá­mon) oly sokat köszön­he­tek (…) Aki a kolozs­vá­ri Főtér­ről behaj­tott a szép, nagy (akkor Keszey-féle) könyv­ke­res­ke­dés mel­lett az Egye­tem utcá­ba, már sze­mé­be tűnt a rend­ház a barokk szo­bor­ral. Ezt a szé­les sar­kot már az egy­ko­ri igé­zet öle­li át, ha erre ér a ván­dor. Ám szin­te köz­vet­len közel­ben kes­keny utca nyílt, melyet annak ide­jén nem­csak illett, de el is kel­lett kerül­nünk. Akkor Búza utca volt a neve, úgy tudom, ma Flo­rea. Itt, a haj­da­ni város­fa­lak tövé­ben épült Vörös­lám­pás ház­ban ját­szó­dik Hunyady Sán­dor felejt­he­tet­len tör­té­ne­te, ame­lyet Makk Károly film­ren­de­ző jóvol­tá­ból s művé­sze­té­vel kon­ti­nen­sün­kön túl is meg­is­mer­tek. Most miért is kerül­né ki az emlé­ke­zet, ami­kor az isko­la ala­pí­tá­sá­nak négy­száz esz­ten­dős for­du­ló­ján ked­ves, öreg Alma Mate­rem­től búcsúzom.” 

Műfor­dí­tó­ként is kiemel­ke­dőt alko­tott, nevé­hez fűző­dik a német nyel­vű Zene­szer­zők éle­te képek­ben című soro­zat tol­má­cso­lá­sa, illet­ve Jules Ver­ne klasszi­kus ifjú­sá­gi művé­nek, A tizen­öt éves kapi­tány­nak a modern for­dí­tá­sa. 1956-ban tér­he­tett vissza a magyar iro­da­lom­ba: élet­raj­zi regé­nye­it ifjú­sá­gi tör­té­nel­mi regé­nyek­nek minő­sí­tet­ték, így újra pub­li­kál­ha­tott. 1961-ban nyug­díj­ba vonult, csak az iro­da­lom­nak és a műve­i­vel kap­cso­la­tos filo­ló­gi­ai kuta­tá­sok­nak szen­tel­te ide­jét. Alko­tó mun­kás­sá­ga utol­só húsz évé­ben min­den évben meg­je­len­te­tett leg­alább egy új művet, s sor­ra adták ki régeb­bi, sike­res regé­nye­it is. Mun­kás­sá­ga tel­je­sen fel­tá­rat­lan, iro­da­lom­tör­té­ne­ti tanul­mány és élet­rajz sem készült róla, noha évti­ze­de­ken át ő volt a leg­több kiadás­ban, leg­na­gyobb pél­dány­szám­ban meg­je­le­nő magyar író. Bala­ton­fü­re­den halt meg 1979. júni­us 19-én.

For­rás: erdelyinaplo