Akarjuk a győzelmet!
A konzervatív ember önkorlátozása és a mai cselekvés szükségessége
Ma már tudjuk – amire az elmúlt hetek Black Lives Matter-féle romboló tüntetései különösen felhívták a figyelmet –, hogy kétféle embertípus van. Az egyik abban éli ki magát, abban leli örömét, hogy örökké lázad, örökké meg akarja változtatni a dolgokat, állandóan valami idealisztikus eszmét akar megvalósítani itt a földön, legyen az a kommunizmus, a nácizmus vagy éppen az egyenlő és egyformává gyúrt emberek világtársadalma. Ők az úgynevezett balliberálisok, akik állandóan egy szép, új világ felépítésében gondolkodnak, s még csak véletlenül sem zavarja meg őket ebben, hogy a világtörténelemben még soha sehol nem valósult meg ez a bizonyos paradicsomi állapot.
A másik embertípus ezzel szemben megbecsüli a meglévő, évszázadok óta fennálló intézményeket, normákat, emberi kapcsolatrendszereket; abból indul ki, hogy ezek az intézmények nem véletlenül jöttek létre és állták ki az évszázadok próbáját, ezek jelentik a biztos alapokat a mindennapi létünk számára. Éppen ezért ez az embertípus, a konzervatív arra törekszik, hogy megvédje és óvja a nem is mindig tökéletesen, de mégis működő és a társadalmakat fenntartó intézményeket, normákat és erkölcsöket, mert ebben látja az emberi lét fennmaradásának és a jó életnek a garanciáját.
Ez a két embertípus kétféle politizálást és világszemléletet jelent, amelynek mentén a pártok és politikusok is két nagy táborra oszlanak, de nemcsak ők, hanem a civil társadalom, a tudomány, a média és a sajtó, a kultúra és a gazdaság is megoszlik e két mentalitás mentén.
Két szó jellemzi talán a legjobban a két világlátás, mentalitás közötti szakadéknyi különbséget: amíg a balliberális politikusokra és mozgalmárokra az önmegvalósítás a jellemző, addig a konzervatívokra az önkorlátozás.
Ezért van az, hogy a balliberálisok mindig mozgásban vannak, szervezkednek, konspirálnak, akcióznak, tüntetéseket szerveznek, s brutálisabb csoportjaik az erőszaktól sem riadnak vissza, Lenintől kezdve Cohn-Benditen és Gene Sharpon át Saul Alinskyig (aki soha nem lett Paul) és Szrgya Popovicsig. Kiindulópontjuk mindig és újra a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése, amit korábban a munkásosztállyal, később a tiszta fajú árjával, napjainkban pedig a minden kötöttségtől megszabaduló, tökéletesen szabad egyének tömegeivel s ezen egyének világtársadalomban való egyesülésével akarnak elérni.
„Apró” probléma csupán, hogy a balliberálisok világmegváltása mindig életveszélyes volt az emberiség jövőjére nézve – konkrétan százmilliók halálában lehetett mindezt tetten érni.
Mégis a mostani, az egyén totális szabadságára és a nyílt társadalomra épülő vízióik talán még a korábbi ámokfutásaiknál is veszélyesebbek. Miért gondolom ezt? Azért, mert a kommunizmus, majd a nácizmus osztályok, fajok felemelésében és más osztályok, fajok stb. elpusztításában látta az utat az aktuális szép, új világ megvalósításához, s ez olyan mértékű, tömeges elnyomáshoz vezetett, amellyel szemben osztályok, államok keltek fel, mert egyszerűen nem tehettek mást saját létük védelme érdekében. Az úgynevezett világjobbítók – most a ballibek – világosan fogalmazták meg, hogy kik az ellenségeik (annak idején a tőkések, a kulákok, majd a zsidók, a német nép ellenségei stb.), s a legkevésbé sem rejtették véka alá, hogy véres leszámolásra készülnek. Intézményeket, jogrendszert, demokráciákat, vallásokat vertek szét, illetve akartak szétverni, amivel szemben óhatatlanul létrejött az ellenállás, ami a dolog logikájából következően szintén tömeges és látványos volt.
A mai, globalista liberálisok azonban már nem tömegekről, osztályokról beszélnek, hanem az egyént akarják „felszabadítani”. Azt állítják, hogy az egyéni szabadság kiteljesülése érdekében minden korábbi kötöttségtől meg kell szabadulni, különös tekintettel a családra, a nemzettudatra, a vallásra, az államra és annak erőszakszervezeteire, a faji és etnikai identitásra. Az egyén önmegvalósítása előtt nem állhat semmilyen akadály, ezért az a legjobb, ha nem kötődik egyetlen valláshoz sem, nem kötődik egyetlen országhoz sem, nem kötődik a saját etnikumához és a saját neméhez sem, mert ezek mind-mind konstrukciók, amelyek megbénítják az egyént és korlátozzák abban, hogy azt tegyen, amit akar.
Az egyén, szabadságának kiteljesítéséért, saját hangulata és érdeklődése szerint válthat országot, vallást, nemet, sőt ezeket kedve szerint cserélgetheti, változtathatja, hiszen „a dolgok érdekesek”, mindent ki kell és ki lehet próbálni, ebben nem korlátozhatja őt senki. Így jutunk el odáig napjainkban, hogy a leginkább vérlázító és leginkább undorító szexuális aberráltság, a pedofília is egyre nagyobb megértésre talál balliberális körökben. Szánthó Miklós a legutóbbi Magyar Nemzet-beli cikkében teljesen jogosan figyelmeztet bennünket arra, hogy ha nem vigyázunk és ha csak hagyjuk, hogy a balliberálisok folytassák érzékenyítőkurzusaikat a pedofília elfogadtatásának irányába, akkor a számunkra most elképzelhetetlen is valósággá válhat, s a pedofília is lassacskán elfogadott szexuális irányultságnak minősül. (Például Hollywood kulisszái mögött erről sokat tudnának mesélni, ha hinni lehet a nem a fősodorba tartozó információknak.)
A balliberális ember szerint tehát az emberi élet lényege az önmegvalósítás és az ezzel együtt járó önfelértékelés, ezért az erkölcsi normák, intézmények, közösségi előírások stb. valójában korlátok az ember „kiteljesedése” előtt. Így aztán szabad folyást kell engedni a vágyaknak, legyen az a fennálló hatalommal szembeni gyűlölet – lehet tehát törni-zúzni és rombolni az utcákon –, legyen az a múlttal szembeni gyűlölet – a legnagyobb történelmi személyiségek szobrait tehát lehet ledönteni, hisz ez a „szabadság” –, legyen az a vallással szembeni gyűlölet – szabadon lehet tehát gyalázni a nyugati kultúra alapját képező kereszténységet, immáron Jézus Krisztust is –, vagy legyen az a hagyományos nemi szerepek megunása – tehát a gyermekkel szembeni erotikus vágyak kiélése is akár.
S éppen itt van a katasztrófa: a balliberálisok által vallott korlátlan egyéni önmegvalósítás az állatvilágba vezet vissza minket. A totális vágyteljesítés és a „totális szabadság” nem más, mint az állati ösztönök zabolátlan kiélése, ami végső soron egymás elpusztítását jelenti.
Az emberi létmód egyik, ha nem a legfontosabb alapja és feltétele ugyanis az önkorlátozás – ami a konzervatív ember sajátja. Ennek lényege éppen az, hogy tudjuk, hogy mi, emberek nem vagyunk szentek, sokszor kavarognak bennünk olyan gondolatok, vágyak és előítéletek, akár súlyosan elítélendő indulatok, amelyek inkább az állati létünkről szólnak, nem az emberiekről. De emberi létünk, a közösségeink iránt érzett felelősségünk okán ezeket a hibás vagy bűnös vágyakat és előítéleteket elnyomjuk magunkban, és „töröljük” azokat a képzeteinkből. A konzervatív emberek elsöprő többsége sem született Teréz anya, mert bűnösnek született, de önfegyelemmel, önkorlátozással megszabadul negatív érzületeitől, s így válik igazából szabaddá és emberré.
Az önkorlátozás volt a történelemben mindig is az a tulajdonságunk, amely egyben tartott társadalmakat, országokat, nemzeteket, helyi, érdek- és értékközösségeket s természetesen a családokat. Ez volt az, ami megakadályozta, hogy a világ káoszba süllyedjen.
Itt van ugyanakkor az újabb csavar mindabban, amit eddig felvetettem. Az önkorlátozás által évezredek alatt felépített, jól-rosszul működő emberi közösségeink létét fenyegeti ugyanis a balliberális önmegvalósítás szélsőséges indulatokba forduló mozgalma és szellemisége, amelyet tudatosan támogat és szít a globális pénzügyi és hatalmi elit, amelyiknek érdekeit szolgálja a nyugati társadalmak anarchiába süllyedése. Vagyis veszélybe került az önkorlátozó létmódunk, amely az intézményeinkhez való ragaszkodásban öltött testet.
Mi hát a megoldás?
A zabolátlan önmegvalósító liberális hálózatokkal szemben ki kell építeni a saját hálózatainkat, a saját harci módszereinket, a saját eszközeinket a politika, a civil mozgalmak, a média, a tudomány, a kultúra és az önkormányzatok világában egyaránt. Nem nézhetjük tétlenül a pusztító káosz kialakulását, létünk védelmében nem lehetünk önkorlátozók. Azért kell cselekvővé válnunk, hogy önkorlátozó létünk megmaradjon és visszatérhessünk abba.
Mert ez bizony már háború, ami a lelkekért folyik. Ezt a háborút vállalnunk kell. De tudnunk kell azt, amit Douglas McArthur amerikai tábornok mondott egykoron: „Végzetes belépni bármely háborúba anélkül, hogy győzni akarnánk.” Mert, s ezt is ő mondta: „A háborúban nincs helyettese a győzelemnek.”
Akarjuk a győzelmet!
Fricz Tamás politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
Forrás: Magyar Nemzet