Ájris sztyú ‑Irish stew – György Attila tollából
Aztán az is tény, hogy az írek, annó, nem voltak vádolhatóak sem absztineciával, sem túlzott angolbarátsággal, de ami a gasztronómiát illeti, hát, azért minden valamirevaló szakács, különös tekintettel Gordon Ramsay-re, vérpadra küldte volna őket.
Azért az ír egybeleves, na, az arról szólt, hogy összegyűjtöttek mindent, ami megtermett (az otthon nem volt sok), a szomszéd disznaját is betermelték, a kóbor „camarcatről” , a tengeri macska felől ne is érdeklődjön senki.
Aztán mindenféle gezemice, ami a házi pottyantós után megteremt, belé az üstbe,
Csak annyi alkohol kell belé, amennyi a szakács leheletéből árad, az még sok is.

Belé egy üstbe.
És ősi kelta türelemmel főzték, valami két napon keresztül, Aszterix és Obelix elloptak belőle valamennyit, ez volt a hírhedt varázsital. Noha italnak semmiképpen nem nevezhető.
Még egyszer mondom, az írek takarékos népek voltak, hát, mindig eszükbe jutott valami, például hogy a torma is megterem, még ha nem is fedezték fel.
Belé az üstbe.
Ezek után már csak le kellett csorgatni a fedőről a párát, valahogy így lett meg az ír whyski.
Na, de a székely sem marad alul, annak sem volt különb sorsa, gyorsan összeszed mindent, ami van, belé egy fazékba.
Kicsit szégyellték, mert na, de valami Galambos Kristóf egy paszuly nevezetű akármit is hozott az Újvilágból, hát, azt is bele, mindent bele, hajrá, ebből később ősi hokirigmus lett.
Ezután már csak a zetelakiakat kellett megtanítani pálinkát főzni, s a szárhegyiket rákapatni a káposztára.
És lett belőle valami, vagy lesz, (mert az evolúció még nem véges), de ha ettől nem ül fel valaki a ravatalon, az meg van halva.
Most ez készül nálam.
Sorsom felől ne érdeklőtjetek.
Forrás: facebook