Ájris sztyú ‑Irish stew – György Atti­la tollából

Aztán az is tény, hogy az írek, annó, nem vol­tak vádol­ha­tó­ak sem absz­ti­ne­ci­á­val, sem túl­zott angol­ba­rát­ság­gal, de ami a gaszt­ro­nó­mi­át ille­ti, hát, azért min­den vala­mi­re­va­ló sza­kács, külö­nös tekin­tet­tel Gor­don Ram­say-re, vér­pad­ra küld­te vol­na őket.

Azért az ír egy­be­le­ves, na, az arról szólt, hogy össze­gyűj­töt­tek min­dent, ami meg­ter­mett (az ott­hon nem volt sok), a szom­széd disz­na­ját is beter­mel­ték, a kóbor „camarcat­ről” , a ten­ge­ri macs­ka felől ne is érdek­lőd­jön senki.

Aztán min­den­fé­le geze­mi­ce, ami a házi pottyan­tós után meg­te­remt, belé az üstbe,

Csak annyi alko­hol kell belé, amennyi a sza­kács lehe­le­té­ből árad, az még sok is.

Belé egy üstbe.

És ősi kel­ta türe­lem­mel főz­ték, vala­mi két napon keresz­tül, Asz­te­rix és Obe­lix ellop­tak belő­le vala­mennyit, ez volt a hír­hedt varázs­ital. Noha ital­nak sem­mi­kép­pen nem nevezhető.

Még egy­szer mon­dom, az írek taka­ré­kos népek vol­tak, hát, min­dig eszük­be jutott vala­mi, pél­dá­ul hogy a tor­ma is meg­te­rem, még ha nem is fedez­ték fel.

Belé az üstbe.

Ezek után már csak le kel­lett csor­gat­ni a fedő­ről a párát, vala­hogy így lett meg az ír whyski.

Na, de a szé­kely sem marad alul, annak sem volt különb sor­sa, gyor­san össze­szed min­dent, ami van, belé egy fazékba.

Kicsit szé­gyell­ték, mert na, de vala­mi Galam­bos Kris­tóf egy paszuly neve­ze­tű akár­mit is hozott az Újvi­lág­ból, hát, azt is bele, min­dent bele, haj­rá, ebből később ősi hoki­rig­mus lett.

Ezután már csak a zete­la­ki­a­kat kel­lett meg­ta­ní­ta­ni pálin­kát főz­ni, s a szár­he­gyi­ket ráka­pat­ni a káposztára.

És lett belő­le vala­mi, vagy lesz, (mert az evo­lú­ció még nem véges), de ha ettől nem ül fel vala­ki a rava­ta­lon, az meg van halva.

Most ez készül nálam.

Sor­som felől ne érdeklőtjetek.

For­rás: facebook