Adven­ti gon­do­la­tok-Csó­kay And­rás, Ákos, Lack­fi János

Hogyan tudunk a mai fél­ele­me­in­ken túl­lép­ni és jelen len­ni az ünnep­ben? Mi a különb­ség a kül­de­tés és a hiva­tás között?  Hogyan tud szól­ni hoz­zánk Isten, ha elcsüg­ge­dünk? Csó­kay And­rás ideg­se­bész, Ákos éne­kes, dal­szer­ző és Lack­fi János író-köl­tő adven­ti gon­do­la­tai – a Bizony, Isten You­Tu­be-csa­tor­na rövid vide­ó­já­ból gyűjtöttünk.

Csó­kay András

Olyan idő­ket élünk, hogy sokak­ban féle­lem­mel teli vára­ko­zás van, a bet­le­he­mi gyer­mek­nek a szü­le­té­se viszont ezt min­dig egy öröm­te­li vára­ko­zás­sá vál­toz­tat­ja. Amíg meg­pró­bá­lunk embe­ri, föl­di dol­gok­ban bíz­ni, azt lát­juk, hogy kisza­lad vala­hogy a lábunk alól a talaj, elveszt­jük ezt a bizal­mat. Viszont nekünk van vala­kink, az Úr Jézus, aki Bet­le­hem­ben meg­szü­le­tett, aki út, igaz­ság és élet. Jézus ember­ként néha félt, pél­dá­ul a Gecse­má­né-kert­ben félt. De mit mon­dott? Mind­ezek elle­né­re ne úgy legyen, ahogy én aka­rom, hanem ahogy Te. Mit mon­dott a keresz­ten, ahol szin­tén félt? Azt mond­ta, „Atyám, kezed­be aján­lom lel­ke­met”, és egy­ből kisza­ba­dult a föl­di félel­me­i­ből. Ebben kell vala­hogy Őt követnünk.

Ákos

Van két szó, amit már vagy nem hasz­ná­lunk, vagy csak nega­tív jelen­tés­tar­ta­lom­mal. A két szó az a hiva­tás és a kül­de­tés. Érde­mes a sza­va­in­kat meg­men­te­ni, és meg­pró­bál­ni az ere­de­ti jelen­té­se­ket vissza­ad­ni, vagy leg­alább­is a helyü­kön hasz­nál­ni őket. A hiva­tás az, ami­kor a Jóis­ten, a Terem­tő magá­hoz közel hív, hogy a köze­lé­ben tegye az ember a dol­gát, ami­re hivat­va van, ami­ért az élet­be hív­ta őt ez az erő. A kül­de­tés tűnik kemé­nyebb­nek egy kicsit: mikor Isten távol kül­di magá­tól, hogy olyan helye­ken, vidé­ke­ken, kiet­len pusz­ta­sá­gok­ban is kép­vi­sel­je Őt, ahol kép­vi­sel­ni kell.

Min­den élő ember arra a bizo­nyos­ság­ra vár, hogy vala­ki őt fel­té­tel nél­kül sze­re­ti. És ami még ennél is fon­to­sabb, hogy vala­kit ő fel­té­tel nél­kül sze­ret­het. Ez a vára­ko­zás­nak a nagy remé­nye, hogy az, aki fel­té­tel nél­kül sze­ret engem sze­mé­lye­sen, az megérkezik.

Lack­fi János

Egy nagy­csa­lád éle­te min­dig hason­lít egy cir­ku­szi mutat­vány­ra. Bonyo­lult kore­og­rá­fia, és min­dig zuhan vala­ki, csak lényeg, hogy legyen min­dig egy kéz, ami elkapja.

Elad­tuk a kicsi házun­kat, és vet­tünk egy üres tel­ket, beköl­töz­tünk egy méreg­drá­ga albér­let­be, eső­ben, tel­je­sen bőrig vol­tunk ázva, más­nap isko­la, azt sem tud­tuk, mi hol van. Én lerogy­tam a tera­szun­kon, mert úgy érez­tem, hogy elszúr­tuk az egész éle­tün­ket. Akkor nyílt az ajtó, és kijött akkor 8 éves Ágnes lányom, azt mond­ta, hogy „apa, sze­ret­lek”, adott egy puszit. Ebben a pil­la­nat­ban ez volt az a kéz – az a nem leg­erő­sebb­nek gon­dolt kéz –, amely engem föl­len­dí­tett, és elin­dul­tam az ember­ré válás útján.

Pon­to­san ez az erő­sor­rend ilyen meg­for­du­lá­sa az, amit hoz a kará­csony, és ami­re vára­ko­zunk, hogy az iga­zán fon­tos erő­te­rek kezd­je­nek el vég­re működ­ni akkor is, hogy­ha Isten titok­za­to­san cse­lek­szik. A szín­fa­lak mögött, búvó­pa­tak­ként, a dol­gok mélyén az iga­zán fon­tos dol­gok – azok az Ő történelme.

For­rás: 777​.blog​.hu