A wale­si bárdok

Itt van ez a Charles, Károly her­ceg, Károly prinsz, wel­szi prinsz, lép­tet fakó lován, s meg­né­zi, hogy úgy mennyit ér a szé­kely tartomány.

Hogy lege­lő­in a fű kövér? Hát per­sze. Még kaszál­ni is beállt egy­szer Csík­pál­fal­va mel­lett, bele­ron­dí­tott a mező­be, aztán elvit­te aján­dék­ba a kaszát, jól mutat az a tra­fal­ga­ri tró­fe­ák mellett.

Hogy használt‑e a meg­ön­tö­zés, a pár­tos hon­fi­vér? Hogyne.

Most leg­utóbb a Szé­kely­föl­dön éppen föld­bir­to­kos Csár­li wel­szi her­ceg, a Kál­no­ky gró­fok ven­dé­ge­ként, remek, szép, igé­nyes, gyö­nyö­rű rek­lám­fil­mecs­két készít­te­tett khm, izé, Romániáról.

Ez Romá­ni­á­nak bor­zasz­tó nagy aján­dék, ez már arany­ban mér­he­tő turisz­ti­ka­i­lag. És ez a Szé­kely­föl­dön időn­ként tanyá­zó wel­szi princ, ez aztán tény­leg min­dent tud, min­den bizonnyal meg­ta­ní­tot­ták neki az elit isko­lá­i­ban, meg­em­le­ge­ti ő a dáko­kat, a csu­dá­la­tos román vidé­ke­ket, Mára­ma­rost és Buko­vi­nát, a Har­gi­tát és a házi­ke­nye­ret, a hagyo­má­nyo­kat, úgy egy­ál­ta­lán min­dent, még a szá­szok­ról is fülig­jimmys bólo­ga­tás­sal emlé­ke­zik meg.

Ott áll, moso­lyog, bólo­gat, szin­te aka­dé­mi­ai szék­fog­la­lót tart ebben a reklámfilmecskében.

Egyet­len vala­mi­ről nem esik szó. Arról, hogy ez itt magyar föld volt, bizo­nyos érte­lem­ben ma is az, hogy itt magya­rok és szé­ke­lyek élnek, ez emlí­tés­re sem érde­mes. Nem, Csár­li her­ceg Romá­ni­á­ban van, tör­té­ne­te­sen éppen Zalán­pa­ta­kon, vagy Zabo­lán, a Kál­no­ky gróf bir­to­kán, de hát mit a ven­dég­lá­tás­ról, itt ősi dák kenye­ret süt­nek, és min­den­ki ezer éve román, és sok­szí­nű, már­mint piros-sár­ga-kék, és hát, hogy köze­li ősany­ját Rhé­dey Kla­u­di­á­nak hívták?

Áh, potom­ság.

Tud­ja, Her­ceg úr, az ősei között ott van pél­dá­ul Szent Mar­git, Skó­cia király­nő­je, III. Mal­colm fele­sé­ge. Bizo­nyos Edu­árd, II. Edmund angol király fia, a szám­űze­tés­ben Szent Ist­ván kirá­lyunk lányát vet­te fele­sé­gül, Ágo­tát, ebből szü­le­tett a később szent­té ava­tott, Skó­ci­át keresz­ténnyé tevő Mar­git. Ja, Mar­git Mecsek­ná­das­don szü­le­tett, ez még nem ősi román tele­pü­lés, ezt csak a csa­lá­di kró­ni­ka ked­vé­ért mon­dom, hadd ne csó­vál­ják majd fejü­ket az oxfor­di pro­fesszo­rok Ön hallatán.

Aztán ez a Mar­git szült néhány gye­re­ket a derék skót király­nak (tud­ja Ön, ez az a tar­to­mány, ame­lyet elő­sze­re­tet­tel szok­tak meg­hó­dí­ta­ni Wales­sel meg Íror­szág­gal együtt, most nem térek ki Indi­á­ra és a Gyarmatokra).

Szó­val, Szent Mar­git, Árpád-házi her­ceg­nőnk – tud­ja Ön, ez a csa­lád alig pár száz évvel idő­sebb, mint az Önö­ké, szó­val Mar­git szült egy Edv­ár­dot, egy Edmun­dot, egy Etel­re­det, Edgárt, Sán­dort, Edi­tet, Mári­át és Dávidot.

Nos, ezek­ből ket­tő király­né lett, és ket­tő király. Király, ami Önből, excel­len­ci­ás uram, Önher­ceg fel­sé­ge, soha nem lesz.

Attól azért ille­ne még tisz­te­let­tel viszo­nyul­ni a hely­bé­li­ek­hez. Ha a Szé­kely­föl­dön ven­dé­ges­ke­dik vala­ki, tanul­ja meg az Adjon­is­tent Fogadj­is­ten­nel viszo­noz­ni, és akasz­tott ember házá­ban nem dicsér­jük a hóhért.

Aján­lom, Her­ceg úr: láto­gas­son el egy­szer Mont­go­merybe is, igaz, nem román föld, de még­is­csak Ön cím­ze­te­sen a wale­si herceg.

Van ott dísz­pol­gár, pla­kett, mell­szo­bor, egy neves „román” köl­tőt ábrá­zol, Arany János­nak hív­ják, tud­ja, az Ön egyik ősi fel­me­nő­jé­ről írt, ama bizo­nyos Edwárd­ról, aki ide-oda lép­te­tett fakó lován, de hát sen­ki nem volt haj­lan­dó őt meg­éne­kel­ni, ezért egy kor­be­li kam­pány­ak­ció kere­tén belül mág­lyá­ra küld­te a wale­si bárdokat.

De azok akkor sem dicsérték.

Aho­gyan, min­den tisz­te­le­tem mel­lett, mi sem Önt.

For­rás: Magyar Nem­zet / György Attila