Hírek Morzsák A vers­ván­dor ismét útra kel­ne – Tóth Péter Lóránt új misszi­ó­ba kezd

A vers­ván­dor ismét útra kel­ne – Tóth Péter Lóránt új misszi­ó­ba kezd

A taná­ri kated­rát hagy­ta hát­ra hat évvel ezelőtt, hogy iro­dal­mi, tör­té­nel­mi elő­adá­sa­i­val –sok­szor gya­log­szer­rel meg­té­ve az utat – bejár­ja a Kár­pát-meden­cét. Tóth Péter Lóránt vers­ván­dor az Eucha­risz­ti­kus Kong­resszus kap­csán új misszi­ó­ba kezd.

– Mikor volt az a pont, ami­kor elkö­te­lez­te magát a költészetnek?

– Talán az anya­méh­ben. Leg­alább­is édes­anyám elmon­dá­sa sze­rint ő már akkor mon­dott nekem mesé­ket, mon­dó­ká­kat, ami­kor áldott álla­pot­ba került velem. Arra pedig már én is emlék­szem, hogy kis­gyer­mek­ként nem telt el úgy este, hogy a Het­ven­hét magyar nép­me­sé­ből ne olva­sott vol­na nekem és a két test­vé­rem­nek. Az biz­tos, hogy egy­éves múl­tam, ami­kor már– a csa­lá­di hagyo­mány sze­rint – kívül­ről fúj­tam a min­den­ki által ismert ked­ves tör­té­net, az Öreg néne őzi­ké­je első hat-nyolc vers­sza­kát. A ver­sek irán­ti sze­re­tet az álta­lá­nos isko­lá­ban bon­ta­ko­zott ki, erő­sö­dött meg ben­nem. Sze­ren­csés ember­nek tar­tom magam, hiszen hamar meg­ta­nul­tam olvas­ni, nagyon fia­ta­lon meg­sze­ret­tem az olva­sást. Azzal, hogy ez mek­ko­ra lel­ki nehéz­sé­get is okoz egy gyer­mek­nek, már később, tanár­ként több­ször szembesültem.

– Viszony­lag rit­kán beszé­lünk erről a kér­dés­ről az olva­sás kapcsán.

–A ver­sek, tör­té­ne­tek olva­sá­sa meg­erő­sí­tet­te a kép­ze­lő­erő­met is, így egy-egy könyv fel­üté­se után könnyen beszip­pan­tott a vers, a mese. Ben­ne vol­tam a tör­té­ne­tek­ben, és azok nem enged­tek, pil­la­na­tok alatt úgy érez­tem, ben­ne vagyok a tör­té­né­sek folya­má­ban, har­col­ha­tok a jó mel­lett és a gonosz ellen, az igaz­sá­gért, és olyan tájak­ra jut­ha­tok el, ame­lyek­ről akkor még­csak ábrán­doz­tam. A vers­ol­va­sás szá­mom­ra lel­ki uta­zás is. Hiszem, hogy a ver­sek irány­tűk az éltünk­ben. Eliga­zo­dá­si pon­tok. A vers olyan, mint egy vonat­jegy, csak ez a jegy nem a kül­ső uta­zás­ra jogo­sít. Segít­sé­gé­vel – József Atti­la után sza­ba­don – elutaz­ha­tunk Önmagunkhoz.

– Fon­tos sze­re­pet tölt be az éle­té­ben a ver­se­ken kívül az uta­zás. A folya­ma­tos fel­fe­de­zés­vá­gya ösz­tön­zi az oly­kor meg­ter­he­lő gya­log­lás­ra vagy vala­mi egé­szen más? Milyen cél­lal tet­te meg azt az utat, ame­lyet Rad­nó­ti Mik­lós­nak mun­ka­szol­gá­la­tos­ként végig kel­lett járnia?

– A Rad­nó­ti-út meg­té­te­lé­nek vágya is kamasz­ko­rom­ban dőlt el ben­nem: lát­ni akar­tam a köl­te­mé­nyek kelet­ke­zé­sé­nek a hely­szí­nét, Lager Hei­de­n­aut. Sze­ret­tem vol­na tud­ni, hogy hol van az a „Zsa­gu­bi­ca felett, a hegyek­ben”. Lát­ni akar­tam azo­kat a hely­szí­ne­ket, ahol a menet átvo­nult, ahol a köl­tő meg­ír­ta a magyar iro­da­lom leg­szebb sze­rel­mes ver­se­it. A Jóis­ten ezzel az úttal 2019 őszén aján­dé­ko­zott meg, akkor tet­tem meg az „eről­te­tett menet” 850 kilo­mé­te­rét huszon­négy nap alatt, gya­lo­go­san, Bor­tól Abdáig.

– A vers­ván­dor mel­lett ván­dor­ta­nár­nak is hív­hat­nánk, hiszen zarán­dok­lá­sai során oktatja,neveli a fia­ta­lo­kat, nem­csak iro­da­lom­ból, hanem tör­té­ne­lem­ből is. Nem tud elsza­kad­ni a tanítástól?

– Tizen­négy-tizen­öt éves koro­mig rend­sze­re­sen fel­lép­tem vers­mon­dó­ként, aztán jött a másik nagy sze­re­lem, a sport, a kosár­lab­da. Ennek a cso­dá­la­tos játék­nak a hatá­sá­ra let­tem aztán test­ne­ve­lő­ta­nár. Végez­tem tör­té­ne­lem sza­kot is, de szü­lő­vá­ro­som­ban, Kun­szent­mik­ló­son és Bács-Kis­kun megyé­ben min­den­ki test­ne­ve­lő­ként ismer. Így majd’ tizen­öt­éves szü­net követ­ke­zett a szín­pad­ra állás terén. A ver­sek­től nem sza­kad­tam el, saját kedv­te­lés­re tanul­tam azo­kat, aztán 2008-ban egy József Atti­la-össze­ál­lí­tás­sal újra közön­ség elé áll­tam. Azóta lépés­ről lépés­re hala­dok elő­re, nem­csak az iro­dal­mi- és tör­té­nel­mi elő­adá­sok elkészítésében,de a nagy­vi­lág­ban is. 2015-re ala­kult úgy az éle­tem, hogy a taná­ri pályát és a vers­mon­dó léte­met meg­fe­le­lő minő­ség­ben már nem lehe­tett össze­egyez­tet­ni – akkor dön­töt­tem úgy, hogy a sípo­mat szög­re akasz­tom és útnak indulok.

– Mi adta a vég­ső lökést ehhez, az a nyug­ta­lan­ság, amely egy fel­fe­de­ző embert hajt?

– A ván­dor­lás lét­ele­mem. És ez nem össze­té­vesz­ten­dő a cél­ta­lan bolyon­gás­sal. Sze­ret­tem vol­na meg­is­mer­ni ezt a cso­dá­la­tos Kár­pát-hazát, de nem­csak úgy, mint turis­ta, hanem úgy,hogy köz­ben az uta­zá­sa­im hely­szí­ne­i­re vigyek is vala­mit. Én eze­ket az elő­adá­so­kat viszem.

Isko­lák­ba, műve­lő­dé­si házak­ba, temp­lo­mok­ba, könyv­tá­rak­ba. A vers­mon­dás a magyar kul­tú­ra­ré­sze­ként szá­mom­ra nem öncé­lú dolog: közös­ség­épí­tő tevé­keny­ség. Az ember­nek a tudását,bármi is legyen az, meg kell osz­ta­nia mások­kal is – a közös­sé­ge épülésére.

„A népért vég­zen­dő mun­ka nem külön fog­lal­ko­zá­si ág, hanem min­den hiva­tás­s­al­el­vá­laszt­ha­tat­la­nul együtt járó kötelesség” 

– mond­ja Már­ton Áron, Erdély legen­dás püs­pö­ke. E gon­do­lat men­tén pró­bá­lom élni az életemet.

– A sza­va­i­ból sugár­zik, hogy ráta­lált a hiva­tá­sá­ra és boldog…

– A pan­dé­mi­á­ig a nyá­ri hóna­pok kivé­te­lé­vel nem volt olyan hét, hogy ne lép­tem vol­na átha­tárt vagy ne tar­tot­tam vol­na majd’ min­den­nap egy elő­adást. Teszem mind­ezt autó nélkül,hiszen nincs jogo­sít­vá­nyom. Vona­ton, autó­bu­szon, néha repü­lőn uta­zom. S per­sze gya­log vagy kerék­pá­ron. A Jóis­ten­nek és a ver­sek­nek, a vers­mon­dás­nak köszön­he­tek min­dent. A fele­sé­ge­met. A kis­fi­ún­kat, Péter Zalánt. Visszatérek‑e vala­ha a hagyo­má­nyos tan­ter­mi kere­tek közé? Nem tudom. Nagyon sok isko­la­i­elő­adá­som van, az isko­lai közeg nem hiány­zik, hiszen folya­ma­to­san ben­ne vagyok. Érdek­esés nagyon izgal­mas figyel­ni, lát­ni azt, hogy pél­dá­ul miben hason­lít és miben külön­bö­zik a csán­gó, a kana­dai, a magyar­or­szá­gi vagy a fel­vi­dé­ki diák. Sok­kal több a hason­ló­ság, és ez egy­ér­tel­mű­en közös kin­csünk­nek, az anya­nyel­vünk­nek és a gén­je­ink­ben meg­lé­vő magyar kul­tú­rá­nak köszönhető. 

– Leg­újabb elő­adá­sa témá­ját tekint­ve némi­leg eltér a koráb­bi­ak­tól, egy­há­zi terü­let­re lépett: Már­ton Áron püs­pök­ről készí­tett műsort. Miként került érdek­lő­dé­se hom­lok­te­ré­be a bol­dog­gá ava­tá­sá­ra váró nagy erdé­lyi püs­pök és álta­lá­ban az egy­há­zi múlt?

– Igyek­szem olyan elő­adá­so­kat készí­te­ni, ame­lyek a múlt­ról szól­nak, a jelen­ben ját­szód­nak és a jövő­be hat­nak. Idén ünne­pel­jük Már­ton Áron püs­pök szü­le­té­sé­nek 125. évfor­du­ló­ját. Az ember­ka­ted­rá­lis – ahogy Illyés Gyu­la nevez­te Erdély nagy püs­pö­két – meg­is­me­ré­sét anyai nagy­anyám­nak köszön­he­tem. A „tas­si mama” mesélt nekem elő­ször róla, pedig nagy­anyám talán két­szer ha járt a hatá­ron túl. Még­is, az én egy­sze­rű, falu­si nagy­anyám­hoz is elju­tott Már­ton Áron híre. Tíz évvel ezelőtt végig­stop­pol­tam Erdélyt. Mára­ma­ros­szi­get­ről indul­tam és Cso­ma­kő­rö­sig men­tem, a híres ván­dor szü­lő­fa­lu­já­ba. Szi­ge­ten, a hír­hedt bör­tön­ben volt rab a püs­pök, ezért elmen­tem meg­néz­ni azt a helyet, amely­ről Már­ton Áron a leg­na­gyobb alá­zat­tal ír:

„Jósá­gá­ban az Isten elvitt sze­re­te­té­nek isko­lá­já­ba, a bör­tön­be, hogy ott meg­ta­nít­son iga­zán sze­ret­ni min­den embert, egyik vagy másik nem­zet­hez való tar­to­zás­tól, val­lá­si hova­tar­to­zás­tól függetlenül.” 

Ahogy ez a gon­do­lat, úgy Már­ton Áron egész éle­te taní­tás. S nekünk nincs más dol­gunk, mint tanul­ni tőle. A stop­pos utam után Gyu­la­fe­hér­vár­ról men­tem haza vonat­tal, így meg­lá­to­gat­tam a szé­kes­egy­há­zat, amely­nek 42 esz­ten­de­ig volt hű szol­gá­ja. Abban az idő­ben még nem volt láto­gat­ha­tó a püs­pö­ki rezi­den­cia, de egy ked­ves idős hölgy, aki rokon­szen­ves­nek talál­hat­ta érdek­lő­dé­se­met Már­ton Áron iránt, „titok­ban” fel­ve­ze­tett a püs­pök egy­ko­ri lak­osz­tá­lyá­ba. Mai napig emlék­szem az egy­sze­rű, kopot­tas búto­rok­ra, és a szek­ré­nyé­re, ame­lyet kinyit­va a nagy püs­pök reve­ren­dá­it, mise­ru­há­it is kezem­be fog­hat­tam. Később a szü­lő­fa­lu­já­ban is jár­tam, ami­kor a csík­szent­do­mo­ko­si álta­lá­nos isko­lá­sok­nak mesél­tem József Atti­lá­ról. A róla elne­ve­zett pati­nás épü­le­tű csík­sze­re­dai líce­um­ban, ahol Már­ton Áron is tanult, vissza-vissza­té­rő elő­adó vagyok. Egy­szó­val az utób­bi évek­ben fizi­ka­i­lag Már­ton Áron nyo­má­ba ered­tem, és egy­re nagyob­bá vált ben­nem a kész­te­tés, hogy lel­ki érte­lem­ben is meg­te­gyem ezt az uta­zást. Ezért készí­tet­tem el az éle­té­ről szó­ló elő­adást, amely­nek Isten szol­gá­ja, Már­ton Áron, a sze­re­tet apos­to­la címet adtam. 

– Mit adott az ön éle­té­hez Már­ton Áron miköz­ben éle­té­nek hely­szí­ne­in járt, élet­mű­vét feldolgozta?

– Isten az embe­ri­ség leg­sö­té­tebb órá­i­ban apos­to­lo­kat, szen­te­ket kül­dött nekünk, hogy fényt gyújt­sa­nak, erőt adja­nak az „ember szép­be szőtt” hité­nek, őrző­ként vigyáz­za­nak ránk és az ember­ség és sze­re­tet láng­ját mene­kít­sék át a vész­ter­hes idő­kön a jövő gene­rá­ci­ó­i­nak. A XX.század népét őrző, óvó pász­to­ra és apos­to­la volt a „Hegy”, Erdély legen­dás püs­pö­ke: Már­ton Áron. Idén a fel­vi­dé­ki már­tír poli­ti­kus, Gróf Ester­há­zy János szü­le­té­sé­nek 120. évfor­du­ló­já­ra is emlé­ke­zünk. Apai nagy­anyá­mat Fel­vi­dék­ről, Andód­ról tele­pí­tet­ték ki, mert nem vál­lal­ta a csa­lád a resz­lo­va­ki­zá­ci­ót. Az Ester­há­zy János­ról készí­tett elő­adá­som emlé­ket kíván állí­ta­ni a meg­tör­he­tet­len kato­li­kus hitű már­tír és nagy­anyám emlé­ke előtt is. A pan­dé­mia után ezt a két élet­tör­té­ne­tet és élet­ta­ní­tást sze­ret­ném elvin­ni a Kár­pát-meden­ce és a diasz­pó­ra magyarságához.

– Addig, amed­dig ezt meg­te­he­ti, mivel töl­ti az idejét?

– Jelen­leg időm leg­na­gyobb részét az töl­ti ki, hogy nézem a kis­fi­a­mat, miként nyí­lik az értel­me, kíván­csi­sá­ga a világ­ra. Péter Zalán a jár­vány köze­pén, 2020. ápri­lis else­jén szü­le­tett a hor­vát­or­szá­gi Eszé­ken, lévén, hogy fele­sé­gem drá­va­szö­gi magyar. Tavaly a kor­lá­to­zá­sok ide­jén nagyon sok új szö­ve­get tanul­tam, ami­ket későb­bi elő­adá­sa­im­ban fogok fel­hasz­nál­ni. Ren­ge­te­get olva­sok, új elő­adás témá­kon gon­dol­ko­dom. Nagyon sze­re­tek fut­ni, egy-egy várost, tájat futás köz­ben a leg­egy­sze­rűbb fel­fe­dez­ni. Készí­tet­tem ket­tő tema­ti­kus online kul­tu­rá­lis napot is. Az egyi­ket 2020. május 5‑én, Rad­nó­ti Mik­lós szü­le­tés­nap­ján. Szí­nész és vers­mon­dó bará­ta­i­mat, kár­pát-meden­cei diá­ko­kat és peda­gó­gus kol­lé­gá­kat kér­tem meg egy-egy Rad­nó­ti-vers­vi­deó elké­szí­té­sé­re. A másik ilyen online nap 2020. júni­us 4. volt. A tri­a­no­ni béke­dik­tá­tum 100. évfor­du­ló­ján nép­tán­co­sok, nép­dal­éne­ke­sek, vers­mon­dók és mese­mon­dók kötöt­ték össze a vir­tu­á­lis tér­ben a világ­ma­gyar­sá­gát. A Magyar­ság Háza fel­ké­ré­sé­re több elő­adá­som online ver­zi­ó­ját készí­tet­tem el. Való­szí­nű­leg a tava­lyi esz­ten­dő két leg­töb­bet hasz­nált sza­va a „koro­na­ví­rus” és az „online”szó. Mint min­den elő­adó­nak, így nekem is muszáj volt alkal­maz­kod­nom a kul­tú­ra inter­ne­tes ter­jesz­té­sé­hez, de őszin­tén meg­val­lom: ez az online élet nekem sem a vilá­gom. Hús­vér hall­ga­tó­kat sze­ret­nék már lát­ni. Élőben.

– Emlí­tet­te, hogy új elő­adás témá­kon is gon­dol­ko­dik. Mivel és mire készül még?

– 2022-ben és 2023-ban fog­juk ünne­pel­ni a ván­dor gara­bon­ci­ás köl­tő, Pető­fi Sán­dor 200.születésnapját. Pető­fi az én váro­som­hoz, Kun­szent­mik­lós­hoz is ezer szál­lal kap­cso­ló­dik, hiszen nálunk, a „kis­ku­nok” vidé­kén indult 1848-ban az első sza­bad válasz­tá­so­kon. Egyik elő­adá­som­ban a köl­tő válasz­tá­si kudar­cát sze­ret­ném fel­dol­goz­ni. Sza­bad­ság­harc cím­mel 2018-ban, Arany János szü­le­tés­nap­já­ra készí­tet­tünk egy pódi­um­já­té­kot Kál­ló Béla Jászai-díjas szín­mű­vész bará­tom­mal a két köl­tő­gé­ni­usz barát­sá­gá­ról. Ezzel az elő­adás­sal bejár­tuk az egész Kár­pát-meden­cét, Kana­dá­ba is elju­tot­tunk. A jövő­ben is sze­ret­nénk minél több magyar közös­ség­ben bemu­tat­ni ezt a kor­do­ku­men­tu­mot, amely­nek ját­szá­sa szá­mom­ra azért is nagyon izgal­mas, mert csak kor­hű szö­ve­ge­ken nyug­sza­nak a dia­ló­gu­sok. Nem ver­se­ket mon­dunk, a két köl­tőt, mint hét­köz­na­pi prob­lé­mák­kal küz­dő embe­re­ket mutat­juk meg. Ezen az elő­adá­son fel­buz­dul­va sze­ret­nék egy diá­kok­nak aján­lott rend­ha­gyó iro­da­lom­órát is készí­te­ni erről a legen­dás barát­ság­ról, amely ráadá­sul tele volt humor­ral. S ha Pető­fi, akkor uta­zás, uta­zás, uta­zás: szin­tén tele van humor­ral és mély filo­zó­fi­ai gon­do­la­tok­kal Pető­fi Úti­raj­zok és Úti­le­ve­lek című írá­sa. Ezen úti­em­lé­ke­i­ből mono­drá­mát készí­tek. Az előb­bi­ek­hez kap­cso­ló­dó leg­na­gyobb ter­vem pedig az, hogy a Pető­fi-bicen­te­ná­ri­um két évé­ben ket­tő­száz magyar közös­ség­ben ket­tő­száz elő­adás­sal tisz­te­leg­jek a ket­tő­száz éves Pető­fi Sán­dor emlé­ke előtt.

– Az 1938-as buda­pes­ti Eucha­risz­ti­kus Világ­kong­resszus him­nu­szá­ban azt éne­kel­jük, hogy„Forrassz eggyé békes­ség­ben min­den népet s nem­ze­tet”. Mit gon­dol, az 52. Nem­zet­kö­zi Eucha­risz­ti­kus Kong­resszus mek­ko­ra sze­re­pet tölt­het be a népek békés egy­más mel­lett élésében?

– A 34. Eucha­risz­ti­kus Kong­resszust 1938-ban ren­dez­ték Buda­pes­ten, abban az esztendőben,amikor az első bécsi dön­tés értel­mé­ben Fel­vi­dék vissza­ke­rült az anya­or­szág­hoz. 1938-ban a szlo­vensz­kói magyar­ság szel­le­mi és lel­ki veze­tő­je, Ester­há­zy János azzal a körül­be­lül 50 000- 60 000 magyar­ral maradt, akik nem kerül­tek vissza Magyar­or­szág­hoz. Ester­há­zy akkor is a kisebb­sé­gi létet válasz­tot­ta. Ők a dön­tés után Szlo­vá­ki­á­ban élték tovább meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal teli éle­tü­ket. A máso­dik világ­há­bo­rút köve­tő­en a mélyen val­lá­sos kato­li­kus gróf hite és magyar szár­ma­zá­sa miatt 12 évet töl­tött bör­tön­ben, ebből több évet a szov­jet Gulá­gon. 1957.március 8‑án, a mor­va­or­szá­gi Mír­ov bör­tö­né­ben tért haza Mennyei Aty­já­hoz. Az embe­ri­ség leg­sö­té­tebb órá­i­ban, a kegyet­len kom­mu­nis­ta bör­tö­nök vilá­gá­ban a fog­lyok, így Isten szol­gá­ja Ester­há­zy János is min­dent meg­tett azért, hogy magá­hoz vehes­se az Oltá­ri­szent­sé­get. Tet­te mind­ezt hihe­tet­len körül­mé­nyek között, bátor talá­lé­kony­ság­gal: test­vé­re, „Maris­ka egy­idő­ben a falu plé­bá­no­sá­tól kapott szent­os­tya mor­zsá­it két­szer­sült­be (cvi­bak) süt­ve küld­te be János­nak a bör­tön­be a szent­ál­do­zás­ra. János a kenyér­be kevert ostyát állan­dó­an magá­nál tar­tot­ta, s ha a cel­lá­ban a tár­sai trá­gá­rul beszél­tek, ha tehet­te, inkább kivo­nult vele a folyo­só­ra” (Mol­nár Imre: Kegye­lem élet­fogy­tig). Fran­ti­sek Mikos­ko Arisz­tok­ra­ták című tanul­má­nyá­ban így ír a mír­ovi bör­tön­be zár­tak Eucha­risz­ti­át ünnep­lő és azt maguk­hoz vevő pillanatairól: 

„A csi­szo­ló­ban szent­mi­sét is szol­gál­tat­tak: egy meg­be­szélt apró jel­re elcsen­de­se­dett min­den, lát­szat­ra figyel­mes mun­ka­vég­zés folyt, s Kor­ec püs­pök csi­szo­ló­já­nál meg­tör­tént a kenyér és a bor cso­dá­la­tos átvál­to­zá­sa. Egy bizo­nyos pil­la­nat­ban doboz­ká­val a hóna alatt kör­be­járt egy fogoly, s úgy­tett, mint­ha meg­fe­le­lő csi­szolt üve­get keres­ne, a való­ság­ban azon­ban a szent­os­tyát hord­ta szét. Kenyér­da­rab­ká­kat, kis papír­ká­ba cso­ma­gol­va. Ész­re­vét­le­nül osz­tot­ta szét. Lopva,csendes befe­lé figye­lés­sel tet­ték a fog­lyok a szá­juk­ba, s mint­ha becsü­let­tel csi­szol­nák az üve­get, csen­de­sen imádkoztak…

”Ami­lyen alá­zat­tal kötöt­te össze a bör­tö­nök ártat­lan­ja­it az Eucha­risz­tia szent­sé­ge, úgy­sze­ret­ném én is, ha olyan alá­zat­tal és sze­re­tet­tel figyel­nénk egy­más­ra mi is itt, a Kár­pát-meden­cé­ben élő népek. Töb­bek között ezt a meg­erő­sí­tést várom az 52. Nem­zet­kö­zi­E­u­cha­risz­ti­kus Kong­resszus­tól. Abban is bízom, hogy azál­tal, hogy Buda­pest­re figyel a világ, úgy Már­ton Áron és Ester­há­zy János bol­dog­gá ava­tá­si peré­re is több figye­lem irá­nyul majd.

Var­ga Gab­ri­el­la Éle­tünk főszer­kesz­tő / NEK

Fény­ké­pek for­rá­sa: Tóth Péter Lóránt archívuma