Hírek Vélemények/Publicisztikák A tolerancia diktatúrája

A tolerancia diktatúrája

Július közepén egy fiatal anyukát lőttek agyon Indianapolisban Black Lives Matter-szimpatizánsok. Az édesanyának azért kellett meghalnia, hároméves kisfiá­nak pedig azért kell anya nélkül felnőnie, mert a nő azt merészelte mondani, hogy nem csak a fekete életek számítanak.

A 24 éves édesanyát a vőlegénye szeme láttára ölték meg, pusztán azért, mert egy vitában azzal érvelt: „all lives matter”, vagyis „minden élet számít”. Magyarul nem támogatta sem a negatív, sem a pozitív diszkriminációt.

Elsőre furcsának tűnhet, hogy a BLM-szimpatizánsok azokat ítélik el – ez esetben gyilkolják meg –, akik amellett foglalnak állást, hogy nem kívánnak kiemelni egyetlen népcsoportot sem, minden emberélet fontos, és mindenki egyenlő bánásmódot érdemel. De ne legyenek kétségeink, a társadalmi igazságosságra való hivatkozás csupán csak álca. Ahogy nem véletlen az sem, hogy néhány nap leforgása alatt a tüntetések erőszakba torkolltak, és eluralkodott a káosz. A demonstrálók és BLM-támogatók a rendőrség forrásainak megvonásáért, olykor teljes felszámolásáért kampányolnak, ugyanis a BLM nem más, mint egy tudatosan felépített, politikai céllal létrehozott mozgalom, amelyben mostanra átvette az uralmat a gyújtogató-fosztogató, a rend és a béke ellen hadat viselő csőcselék. A balliberális média pedig több mint partner ebben: gyakorlott újságírók tudósításaik során úgy jellemzik a történéseket, hogy „mostly peaceful protest”, vagyis többségében békés tüntetésekről beszélnek. Többségében. Leszámítva persze egy-két halálesetet, fosztogatást és gyújtogatást, de ezekkel ugye nem kell foglalkozni.

Nem ritka az sem, hogy a tüntetéseken megjelenik a gyűlöletbeszéd. Videófelvételeken láthattuk, hogy Párizsban a magukat antirasszistának nevező – valójában rasszista – tüntetők a „sale juif”, vagyis mocskos zsidók rigmust skandálták – vélhetően az elfogadás jegyében. A résztvevők emellett Izrael-ellenes transzparenseket is lobogtattak. Persze ez nem meglepő annak a fényében, hogy a Black Lives Matter honlapja „apartheid államnak” titulálja Izraelt – a momentumosok kedvéért: nem arbeitheid –, amely „népirtást követ el a palesztin nép ellen”. Miközben a radikális baloldal el akarja hitetni velünk, hogy több száz évvel ezelőtt született államférfiak, írók, költők szobraitól kell féltenünk bizonyos embercsoportok szabadságát, aközben ők maguk azok, akik szemet hunynak az antiszemitizmus, az Izrael-ellenesség felett.

Korábbi cikkünk


Ezt teszi a magyarországi baloldal is, amikor szövetkezik a nyíltan antiszemita Jobbikkal. És ezt teszi a baloldal Európa-szerte, amikor támogatja az illegális migrációt, amellyel a közel-keleti konfliktusokat importálják Európába. Ezután nem lepődünk meg azon sem, hogy a mozgalom számos baloldali szervezet, többek között Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa, a Ford Foundation vagy a Borealis Philanthropy szervezetek támogatását élvezi. Sorosék alapítványának vezetője már be is jelentette, hogy világméretű, mindenre kiterjedő reformok bevezetését várja a Black Lives Matter mozgalomtól. „Eljött a pillanat, amibe az elmúlt 25 évben invesztáltunk. Itt az ideje ráduplázni. Tudjuk, hogy számíthatunk ezekre az aktivistákra, akik ezt a pillanatot a mindenre kiterjedő reformok lehetőségeként látják” – nyilatkozta az alapítvány elnöke. Viccesen erre azt is mondhatnánk, hogy összeesküvés-elmélet nincs, csak összeesküvés-gyakorlat.

A BLM tehát csak nyomokban képvisel fekete polgárjogi törekvéseket. Nem más ez, mint színtiszta politika. És mi történik akkor, ha valaki nem támogat egy antiszemitizmust propagáló, láthatóan anarchiába fulladó tüntetéssorozatot és a mögötte álló szervezetet csak azért, mert jó célokért is kiáll? Minimum megbélyegzés, legrosszabb esetben bántalmazás és erőszak. Talán ezért sem merik sokan bevallani – vélhetően még a közvélemény-kutatóknak sem –, hogy mit gondolnak minderről valójában.

Pontosan ez történt 2016-ban is, amikor Donald Trumpot választották meg az Egyesült Államok elnökének. Emlékezhetünk még azokra a jelenetekre, amikor a választás napján, a szavazófülkék előtt hosszú, kacskaringós sorokban álló amerikaiakhoz riporterek és tévéstábok mentek oda, hogy megkérdezzék, kire fogják leadni a voksukat. Nem egy ember válaszolta azt, hogy még nem tudja, kire fog szavazni. El tudjuk ezt képzelni? Hogy a demokrácia hazájában, hosszú hónapokig tartó kampány után úgy mennek el voksolni az állampolgárok, hogy percekkel a szavazat leadása előtt még nem hozták meg a döntésüket? Az eredmények ismeretében ma már könnyű rávágni, hogy nem, ez teljes mértékben elképzelhetetlen. Sajnos a helyzet az, hogy a nyugati világban ma már sokan megtanulták, jobb, ha a szavazófülke magányában nyilvánítják ki a véleményüket.

Nem gondoltuk volna korábban, hogy egyszer a fejlett nyugaton jobban teszik az emberek, ha elhallgatják a véleményüket, mert a hatvannyolcas újbaloldaliság bűvöletében élő progresszív értelmiség a nyugati társadalomra erőlteti az öngyűlölet hitvallását. Gyűlölnünk kell felmenőinket, gyűlölnünk kell nemzeti hőseinket, gyűlölnünk kell saját magunkat is, ha valaha egy rossz viccet elsütöttünk. Sosem gondoltuk volna, hogy az általunk olyannyira vágyott nyugat akarja majd egyszer megmondani nekünk, hogyan éljünk és mit szeressünk. Mi azonban a Lajtán innen nem igazán szeretjük, és nehezen fogadjuk el, ha megmondják nekünk, hogy mit csináljunk. Egyszer-kétszer ezt már megtapasztaltuk, hogy mit jelent, köszönjük szépen, nem kérünk belőle.

Amikor azt mondjuk, hogy manapság az igazi lázadás az, ha valaki konzervatív értékeket vall és konzervatívként éli az életét, az nem vicc vagy üres frázis. A lázadás és a konzervativizmus manapság kéz a kézben jár, mert a mindent felforgató és mindent átalakító erőkkel szemben az az igazi bátorság, ha szeretjük a hazánkat, ha templomba járunk, ha tiszteljük a hagyományainkat és betartjuk a törvényeinket. Ha úgy élünk, mint egy rendes honpolgárhoz illik. Úgy tűnik elsőre, mintha Magyarországon nekünk nem kellene foglalkoznunk a Black Lives Matter problémáival, hiszen Magyarországon ma még a Roma Lives Matter szlogen nem hatja meg a társadalmat, és az érzékenyítés itthon még nem érte el a célját. A folyamat már itt is elkezdődött, az úgynevezett szemléletformálás zajlik, és a baloldal azon mesterkedik, miként tudnák átültetni a nyugati társadalmi konfliktusokat a magyarországi viszonyokra. Ha ezt hagyjuk, akkor egyszer majd nálunk is elérkezik a szobordöntögetések és a gyújtogatások ideje.

Minden generációnak válaszolnia kell arra a kérdésre, hogy merre menjünk, milyen irányba haladjunk tovább. Így van ez a miénkkel is. Nekünk, közép-európaiaknak megadatott a lehetőség, hogy megelőzzük a bajt, mely a nyugatiakat jelenleg sújtja. Nem elegendő beérnünk azzal, hogy tudjuk, nekünk van igazunk, mert a két szemünkkel láthattuk, hogy ez nem vezet sehová. A jobboldaliaknak ezért most radikális és tőlük idegen lépéseket kell tenniük, ha meg akarják őrizni örökségüket. Nem szabad csöndben maradnunk, mint ahogy nyugati társaink tették hosszú évtizedekig, kizárólag azért, mert a hangos kisebbség megpróbálja itthon is ránk erőltetni a véleményét. Ki kell állnunk az értékeinkért, még ha sokszor nehéz is.

Vajon miért félünk azoktól, akiknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy büszkék legyenek a saját nyelvükre és kultúrájukra, hogy elénekeljék a himnuszt, hogy vállalják a saját múltjukat, hogy megértsék és szembenézzenek a jelen kihívásaival, és kiálljanak a saját nemzedékükért? Jobb elesni a harcmezőn, mint gyáván megfutamodni – ezt már eleink is tudták. Mi pedig az ő örökségüket visszük tovább, akár tetszik, akár nem. Igen, azokét, akiknek most a csőcselék, a huligán társulat ledönti és telefirkálja a szobrait. Mi ezzel szemben azt gondoljuk, hogy egy nemzet sem tagadhatja le a múltját, csak és kizárólag az, amelyik nem akar nemzet lenni többé. Tegyük fel mindannyian magunknak a kérdést: ha mi nem szállunk be a harcba, akkor ki fog, és mi marad majd, amit meg lehet őrizni?

Knopf Alexandra az Alapjogokért Központ vezető elemzője

Forrás: Demokrata