Hírek Vélemények/Publicisztikák A tole­ran­cia diktatúrája

A tole­ran­cia diktatúrája

Júli­us köze­pén egy fia­tal anyu­kát lőt­tek agyon India­na­po­lis­ban Black Lives Mat­ter-szim­pa­ti­zán­sok. Az édes­anyá­nak azért kel­lett meg­hal­nia, három­éves kisfiá­nak pedig azért kell anya nél­kül fel­nő­nie, mert a nő azt meré­szel­te mon­da­ni, hogy nem csak a feke­te éle­tek számítanak.

A 24 éves édes­anyát a vőle­gé­nye sze­me lát­tá­ra ölték meg, pusz­tán azért, mert egy vitá­ban azzal érvelt: „all lives mat­ter”, vagy­is „min­den élet szá­mít”. Magya­rul nem támo­gat­ta sem a nega­tív, sem a pozi­tív diszkriminációt.

Első­re fur­csá­nak tűn­het, hogy a BLM-szim­pa­ti­zán­sok azo­kat íté­lik el – ez eset­ben gyil­kol­ják meg –, akik amel­lett fog­lal­nak állást, hogy nem kíván­nak kiemel­ni egyet­len nép­cso­por­tot sem, min­den ember­élet fon­tos, és min­den­ki egyen­lő bánás­mó­dot érde­mel. De ne legye­nek két­sé­ge­ink, a tár­sa­dal­mi igaz­sá­gos­ság­ra való hivat­ko­zás csu­pán csak álca. Ahogy nem vélet­len az sem, hogy néhány nap lefor­gá­sa alatt a tün­te­té­sek erő­szak­ba tor­koll­tak, és elural­ko­dott a káosz. A demonst­rá­lók és BLM-támo­ga­tók a rend­őr­ség for­rá­sa­i­nak meg­vo­ná­sá­ért, oly­kor tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­ért kam­pá­nyol­nak, ugyan­is a BLM nem más, mint egy tuda­to­san fel­épí­tett, poli­ti­kai cél­lal lét­re­ho­zott moz­ga­lom, amely­ben mos­tan­ra átvet­te az ural­mat a gyúj­to­ga­tó-fosz­to­ga­tó, a rend és a béke ellen hadat vise­lő cső­cse­lék. A bal­li­be­rá­lis média pedig több mint part­ner ebben: gya­kor­lott újság­írók tudó­sí­tá­sa­ik során úgy jel­lem­zik a tör­té­né­se­ket, hogy „mostly pea­ce­ful pro­test”, vagy­is több­sé­gé­ben békés tün­te­té­sek­ről beszél­nek. Több­sé­gé­ben. Leszá­mít­va per­sze egy-két halál­ese­tet, fosz­to­ga­tást és gyúj­to­ga­tást, de ezek­kel ugye nem kell foglalkozni.

Nem rit­ka az sem, hogy a tün­te­té­se­ken meg­je­le­nik a gyű­lö­let­be­széd. Vide­ó­fel­vé­te­le­ken lát­hat­tuk, hogy Párizs­ban a magu­kat anti­rasszis­tá­nak neve­ző – való­já­ban rasszis­ta – tün­te­tők a „sale juif”, vagy­is mocs­kos zsi­dók rig­must skan­dál­ták – vél­he­tő­en az elfo­ga­dás jegyé­ben. A részt­ve­vők emel­lett Izra­el-elle­nes transz­pa­ren­se­ket is lobog­tat­tak. Per­sze ez nem meg­le­pő annak a fényé­ben, hogy a Black Lives Mat­ter hon­lap­ja „apart­heid állam­nak” titu­lál­ja Izra­elt – a momen­tu­mo­sok ked­vé­ért: nem arbe­it­heid –, amely „nép­ir­tást követ el a palesz­tin nép ellen”. Miköz­ben a radi­ká­lis bal­ol­dal el akar­ja hitet­ni velünk, hogy több száz évvel ezelőtt szü­le­tett állam­fér­fi­ak, írók, köl­tők szob­ra­i­tól kell fél­te­nünk bizo­nyos ember­cso­por­tok sza­bad­sá­gát, aköz­ben ők maguk azok, akik sze­met huny­nak az anti­sze­mi­tiz­mus, az Izra­el-elle­nes­ség felett.

Koráb­bi cikkünk


Ezt teszi a magyar­or­szá­gi bal­ol­dal is, ami­kor szö­vet­ke­zik a nyíl­tan anti­sze­mi­ta Job­bik­kal. És ezt teszi a bal­ol­dal Euró­pa-szer­te, ami­kor támo­gat­ja az ille­gá­lis mig­rá­ci­ót, amellyel a közel-kele­ti konf­lik­tu­so­kat impor­tál­ják Euró­pá­ba. Ezután nem lepő­dünk meg azon sem, hogy a moz­ga­lom szá­mos bal­ol­da­li szer­ve­zet, töb­bek között Soros György Nyílt Tár­sa­da­lom Ala­pít­vá­nya, a Ford Foun­da­ti­on vagy a Bore­a­lis Phi­lanth­ropy szer­ve­ze­tek támo­ga­tá­sát élve­zi. Soro­sék ala­pít­vá­nyá­nak veze­tő­je már be is jelen­tet­te, hogy világ­mé­re­tű, min­den­re kiter­je­dő refor­mok beve­ze­té­sét vár­ja a Black Lives Mat­ter moz­ga­lom­tól. „Eljött a pil­la­nat, ami­be az elmúlt 25 évben invesz­tál­tunk. Itt az ide­je rádup­láz­ni. Tud­juk, hogy szá­mít­ha­tunk ezek­re az akti­vis­ták­ra, akik ezt a pil­la­na­tot a min­den­re kiter­je­dő refor­mok lehe­tő­sé­ge­ként lát­ják” – nyi­lat­koz­ta az ala­pít­vány elnö­ke. Vic­ce­sen erre azt is mond­hat­nánk, hogy össze­es­kü­vés-elmé­let nincs, csak összeesküvés-gyakorlat.

A BLM tehát csak nyo­mok­ban kép­vi­sel feke­te pol­gár­jo­gi törek­vé­se­ket. Nem más ez, mint szín­tisz­ta poli­ti­ka. És mi tör­té­nik akkor, ha vala­ki nem támo­gat egy anti­sze­mi­tiz­must pro­pa­gá­ló, lát­ha­tó­an anar­chi­á­ba ful­la­dó tün­te­tés­so­ro­za­tot és a mögöt­te álló szer­ve­ze­tet csak azért, mert jó célo­kért is kiáll? Mini­mum meg­bé­lyeg­zés, leg­rosszabb eset­ben bán­tal­ma­zás és erő­szak. Talán ezért sem merik sokan beval­la­ni – vél­he­tő­en még a köz­vé­le­mény-kuta­tók­nak sem –, hogy mit gon­dol­nak mind­er­ről valójában.

Pon­to­san ez tör­tént 2016-ban is, ami­kor Donald Trum­pot válasz­tot­ták meg az Egye­sült Álla­mok elnö­ké­nek. Emlé­kez­he­tünk még azok­ra a jele­ne­tek­re, ami­kor a válasz­tás nap­ján, a sza­va­zó­fül­kék előtt hosszú, kacs­ka­rin­gós sorok­ban álló ame­ri­ka­i­ak­hoz ripor­te­rek és tévé­stá­bok men­tek oda, hogy meg­kér­dez­zék, kire fog­ják lead­ni a vok­su­kat. Nem egy ember vála­szol­ta azt, hogy még nem tud­ja, kire fog sza­vaz­ni. El tud­juk ezt kép­zel­ni? Hogy a demok­rá­cia hazá­já­ban, hosszú hóna­po­kig tar­tó kam­pány után úgy men­nek el vok­sol­ni az állam­pol­gá­rok, hogy per­cek­kel a sza­va­zat leadá­sa előtt még nem hoz­ták meg a dön­té­sü­ket? Az ered­mé­nyek isme­re­té­ben ma már könnyű rávág­ni, hogy nem, ez tel­jes mér­ték­ben elkép­zel­he­tet­len. Saj­nos a hely­zet az, hogy a nyu­ga­ti világ­ban ma már sokan meg­ta­nul­ták, jobb, ha a sza­va­zó­fül­ke magá­nyá­ban nyil­vá­nít­ják ki a véleményüket.

Nem gon­dol­tuk vol­na koráb­ban, hogy egy­szer a fej­lett nyu­ga­ton job­ban teszik az embe­rek, ha elhall­gat­ják a véle­mé­nyü­ket, mert a hat­van­nyol­cas újbal­ol­da­li­ság bűvö­le­té­ben élő prog­resszív értel­mi­ség a nyu­ga­ti tár­sa­da­lom­ra eről­te­ti az öngyű­lö­let hit­val­lá­sát. Gyű­löl­nünk kell fel­me­nő­in­ket, gyű­löl­nünk kell nem­ze­ti hőse­in­ket, gyű­löl­nünk kell saját magun­kat is, ha vala­ha egy rossz vic­cet elsü­töt­tünk. Sosem gon­dol­tuk vol­na, hogy az álta­lunk oly­annyi­ra vágyott nyu­gat akar­ja majd egy­szer meg­mon­da­ni nekünk, hogyan éljünk és mit sze­res­sünk. Mi azon­ban a Laj­tán innen nem iga­zán sze­ret­jük, és nehe­zen fogad­juk el, ha meg­mond­ják nekünk, hogy mit csi­nál­junk. Egy­szer-két­szer ezt már meg­ta­pasz­tal­tuk, hogy mit jelent, köszön­jük szé­pen, nem kérünk belőle.

Ami­kor azt mond­juk, hogy manap­ság az iga­zi láza­dás az, ha vala­ki kon­zer­va­tív érté­ke­ket vall és kon­zer­va­tív­ként éli az éle­tét, az nem vicc vagy üres frá­zis. A láza­dás és a kon­zer­va­ti­viz­mus manap­ság kéz a kéz­ben jár, mert a min­dent fel­for­ga­tó és min­dent átala­kí­tó erők­kel szem­ben az az iga­zi bátor­ság, ha sze­ret­jük a hazán­kat, ha temp­lom­ba járunk, ha tisz­tel­jük a hagyo­má­nya­in­kat és betart­juk a tör­vé­nye­in­ket. Ha úgy élünk, mint egy ren­des hon­pol­gár­hoz illik. Úgy tűnik első­re, mint­ha Magyar­or­szá­gon nekünk nem kel­le­ne fog­lal­koz­nunk a Black Lives Mat­ter prob­lé­má­i­val, hiszen Magyar­or­szá­gon ma még a Roma Lives Mat­ter szlo­gen nem hat­ja meg a tár­sa­dal­mat, és az érzé­ke­nyí­tés itt­hon még nem érte el a cél­ját. A folya­mat már itt is elkez­dő­dött, az úgy­ne­ve­zett szem­lé­let­for­má­lás zaj­lik, és a bal­ol­dal azon mes­ter­ke­dik, miként tud­nák átül­tet­ni a nyu­ga­ti tár­sa­dal­mi konf­lik­tu­so­kat a magyar­or­szá­gi viszo­nyok­ra. Ha ezt hagy­juk, akkor egy­szer majd nálunk is elér­ke­zik a szo­bor­dön­tö­ge­té­sek és a gyúj­to­ga­tá­sok ideje.

Min­den gene­rá­ci­ó­nak vála­szol­nia kell arra a kér­dés­re, hogy mer­re men­jünk, milyen irány­ba halad­junk tovább. Így van ez a miénk­kel is. Nekünk, közép-euró­pa­i­ak­nak meg­ada­tott a lehe­tő­ség, hogy meg­előz­zük a bajt, mely a nyu­ga­ti­a­kat jelen­leg sújt­ja. Nem ele­gen­dő beér­nünk azzal, hogy tud­juk, nekünk van iga­zunk, mert a két sze­münk­kel lát­hat­tuk, hogy ez nem vezet seho­vá. A jobb­ol­da­li­ak­nak ezért most radi­ká­lis és tőlük ide­gen lépé­se­ket kell ten­ni­ük, ha meg akar­ják őriz­ni örök­sé­gü­ket. Nem sza­bad csönd­ben marad­nunk, mint ahogy nyu­ga­ti tár­sa­ink tet­ték hosszú évti­ze­de­kig, kizá­ró­lag azért, mert a han­gos kisebb­ség meg­pró­bál­ja itt­hon is ránk eről­tet­ni a véle­mé­nyét. Ki kell áll­nunk az érté­ke­in­kért, még ha sok­szor nehéz is.

Vajon miért félünk azok­tól, akik­nek nincs bátor­sá­guk ahhoz, hogy büsz­kék legye­nek a saját nyel­vük­re és kul­tú­rá­juk­ra, hogy eléne­kel­jék a him­nuszt, hogy vál­lal­ják a saját múlt­ju­kat, hogy meg­ért­sék és szem­be­néz­ze­nek a jelen kihí­vá­sa­i­val, és kiáll­ja­nak a saját nem­ze­dé­kü­kért? Jobb eles­ni a harc­me­zőn, mint gyá­ván meg­fu­ta­mod­ni – ezt már ele­ink is tud­ták. Mi pedig az ő örök­sé­gü­ket visszük tovább, akár tet­szik, akár nem. Igen, azo­két, akik­nek most a cső­cse­lék, a huli­gán tár­su­lat ledön­ti és tele­fir­kál­ja a szob­ra­it. Mi ezzel szem­ben azt gon­dol­juk, hogy egy nem­zet sem tagad­hat­ja le a múlt­ját, csak és kizá­ró­lag az, ame­lyik nem akar nem­zet len­ni töb­bé. Tegyük fel mind­annyi­an magunk­nak a kér­dést: ha mi nem szál­lunk be a harc­ba, akkor ki fog, és mi marad majd, amit meg lehet őrizni?

Knopf Ale­xand­ra az Alap­jo­go­kért Köz­pont veze­tő elemzője

For­rás: Demokrata