A teto­vá­lás története

Az embe­ri­ség tör­té­ne­té­ben a teto­vá­lás­nak több ezer éves múlt­ja van. Helyen­ként és koron­ként elté­rő a jelen­té­se, de az elmond­ha­tó, hogy leg­in­kább egy adott cso­port­hoz való tar­to­zást jel­ké­pez. Töb­bé-kevés­bé ez manap­ság is így van de már nem ennyi­re egy­ér­tel­mű­en, mert a divat nagy hatás­sal van erre a művé­szet­re is.

A teto­vá­lás – esz­té­ti­kai funk­ci­ó­ján kívül – tár­sa­dal­mi jelen­tő­ség­gel is bír. Van­nak meg­ha­tá­ro­zott tör­zsi, nem­zet­sé­gi min­ták, jelek; Afri­ká­ban pél­dá­ul egyes tör­zsek­nél az arcon elhe­lye­zett motí­vu­mok­ból meg lehet álla­pí­ta­ni az egyén tör­zsi hovatartozását.

A leg­ko­ráb­bi ismert embe­ri teto­vá­lást a réz­kor­ban élt Ötzi visel­te. A jég­be­fa­gyott fér­fi múmi­át 1991-ben talál­ták az Ötz-völ­gyi-Alpok­ban, Olasz­or­szág­ban. A körül­be­lül 5300 éves gleccser­mú­mia fő rej­té­lyét a teto­vá­lá­sai jelen­tik. A motí­vu­mok pár­hu­za­mos vona­lak­ból és kereszt­hez hason­ló ábrák­ból áll­nak. Össze­sen 61 teto­vá­lást van a tes­ten, leg­több az ízü­le­tek és a gerinc men­tén, emi­att arra követ­kez­tet­nek a kuta­tók, hogy, ízü­le­ti fáj­dal­ma­kat pró­bál­tak így gyógyítani.

Az óko­ri Egyip­tom­ban is jelen volt a teto­vá­lás, ezt múmi­ák és szob­rocs­kák bizo­nyít­ják.
A lele­tek arra utal­nak, hogy leg­in­kább nők visel­tek teto­vá­lást, pél­dá­ul Thé­bá­ban egy 4000 éves női múmi­án pon­to­kat és vona­la­kat ábrá­zo­ló fes­ték nyo­mo­kat talál­tak.
Fel­te­he­tő­en az idő­sebb nők készí­tet­ték eze­ket a közös­ség fia­tal női tagjainak. 

A teto­vá­lá­sok­nak alap­ve­tő­en gyó­gyí­tó és védel­me­ző sze­re­pe volt. Gyak­ran teto­vál­ták a comb­ra Bes isten alak­ját, aki a dol­go­zó asszo­nyok védel­me­ző­je volt. Ebben a kor­ban egy­faj­ta amu­lett­ként szol­gált a teto­vá­lás, de a pros­ti­tu­ál­ta­kat is így jelöl­ték meg.

Az asszí­rok a népük jele­ként a nya­kuk­ra és a keze­ik­re pon­to­kat tetováltak.

A görög mito­ló­gi­á­ban is van uta­lás a teto­vá­lá­sok­ra, pél­dá­ul a Pene­lo­pé név azt jelen­ti, hogy “csí­kok az arcon”. A spár­ta­i­ak­nál szin­tén hagyo­mány volt az arc­ra teto­vál­tat­ni a nem­ze­ti­sé­gük jelét. Héro­do­tosz fel­jegy­zé­sei alap­ján a trá­kok­nál a nemes­ség jel­ké­pe volt a teto­vá­lás.
A Római Biro­da­lom­ban a teto­vá­lás már meg­szé­gye­ní­tő esz­köz volt, főleg a rab­szol­gá­kat és a bűnö­ző­ket jelöl­ték így. 

Hom­lo­ku­kon ez állt: Állíts meg, szö­ke­vény vagyok.

A görög és római terü­le­te­ken kívül élő bar­bár tör­zsek is raj­zol­tak a testükre.

Az óko­ri bri­tek mel­lett a skó­tok teto­vá­lá­sa­i­ról is van fel­jegy­zés Hero­di­an (i. sz. 2 – 3. sz.) jóvol­tá­ból: “a skó­tok saját nyel­vü­kön fes­tett tes­tük­ről kap­ták a nevü­ket azért, mert vas­tűk­kel és feke­te fes­ték­kel külön­bö­ző ala­kok bélye­gé­vel jelöltetnek…”

Az észak-ame­ri­kai ősla­ko­sok­nál a teto­vá­lás egy­faj­ta ritu­á­lis beava­tás volt a fel­nőt­té válás része­ként. De val­lá­si jelen­tő­sé­ge is volt. Hitük sze­rint a beteg­sé­ge­ket ártó szel­le­mek okoz­zák, ezért a prob­lé­más hely­re védő teto­vá­lá­so­kat varr­tak és a műve­le­tet a közös­ség tag­jai démon­űző tánc­cal és ének­kel is kísérték.

A leg­bo­nyo­lul­tabb és talán a leg­szebb teto­vá­lá­sok a poli­né­zek­hez köt­he­tők.
A teto­vá­lás min­tá­ja, vala­mint a borí­tott bőr­fe­lü­let nagy­sá­ga tár­sa­dal­mi állás, rang sze­rint vál­to­zik; külön­bö­ző élet­ko­rok­ban más és más min­ták kerül­tek a bőr más és más részé­re.
A teto­vá­lás elké­szí­té­sé­nek a val­lá­si rítu­sok­ban is szer­pe volt. A teto­vá­ló mes­ter a fia­tal fér­fi­ak­ra min­dig egy szer­tar­tás kere­té­ben készí­tet­te a műve­it. A ton­gai és sza­mo­ai har­co­sok derék­tól tér­dig vol­tak min­táz­va, a nők­nek a keze­i­ket és a tes­tük alsó részét fed­te virág­sze­rű geo­met­ri­ai rajz.

Új-Zél­an­don ala­kult ki a teto­vá­lás egyik leg­iz­gal­ma­sabb for­má­ja, a mao­ri har­co­sok egész test­re kiter­je­dő min­ta háló­za­ta. Ugyan­ezek a sajá­tos­sá­gok jel­lem­zik a mao­ri nép más alko­tá­sa­it is. A moko min­ták hagyo­má­nyos ele­mek­ből áll­tak, ame­lyek­nek külön nevük volt. A mao­ri nép sze­rint, a teto­vá­lás alkal­maz­ko­dik bizo­nyos sza­bá­lyok­hoz és a tör­zsek egye­di voná­sa­it is kifejezi.

1948-ban Altaj-hegy­ség­ben egy teme­tő fel­tá­rá­sán jól kon­zer­vá­ló­dott fér­fi tetem­re buk­kan­tak, melyen az egész tes­tet bebo­rí­tó rea­lisz­ti­kus állat­fi­gu­rá­kat talál­tak, ezek való­szí­nű­leg mági­kus cél­ból készültek.

A kína­i­ak és a viet­ná­mi­ak leg­in­kább állat­áb­rá­zo­lá­so­kat tetováltak.

Egy kínai for­rás az i. e. 842-ből a Jang­ce folyó­nál élő wu törzs­nek több­szí­nű, védel­me­ző funk­ci­ó­jú teto­vá­lá­sa­i­ról ír. Mar­co Polo pedig az uta­zá­sa során a mai Viet­nám terü­le­tén élő népek­ről emlí­ti, hogy nagy fáj­dal­mak köze­pet­te külön­fé­le állat­fi­gu­rá­kat kar­col­tat­tak a bőrük­be.
Japán­ban ele­in­te a teto­vá­lás bün­te­tés­nek szá­mí­tott. A 4. szá­zad­ból írá­sos emlék van, hogy a ki elő­ször köve­tett el bűnt, annak húz­tak egy vona­lat kereszt­ben a hom­lo­kán. A máso­dik­nál hoz­zá teto­vál­tak egy bolt­ív sze­rű vona­lat, a har­ma­dik­nál még egy von­la­lat. Ez volt a kora­be­li priusz.

A 8. szá­zad­tól már val­lá­si jele­ket hasz­nál­tak, főleg az arcukon.

A tel­jes test teto­vá­lá­sá­nak kul­tú­rá­ja az 1700-as évek­ben kez­dő­dött. Ekkor csak a neme­sek hord­hat­tak szí­nes ruhá­kat, ezért a köz­nép a tel­jes tes­tet borí­tó teto­vá­lás­sal szí­ne­sí­tet­te magát.

Az Ainu nép tár­sa­dal­mi rang­juk sze­rint visel­tek teto­vá­lást, való­szí­nű­leg ők hono­sí­tot­ták meg ezt a művé­sze­ti ágat Japán­ban, de az alasz­kai elszi­ge­telt tör­zsek teto­vá­lá­sa­i­nak stí­lus­je­gyei is Ainu hatás­ról tanús­kod­nak. Japán­ban egy idő­ben a külön­bö­ző klá­nok, bűnö­ző cso­por­tok jel­vé­nye­i­vé vált a teto­vá­lás és ezért mára már rend­kí­vül nega­tív a meg­íté­lé­se. Vell­ness für­dők­be pél­dá­ul csak lera­gasz­tott teto­vá­lás­sal enge­dik be az idegeneket.

Euró­pá­ban a közép­kor­ban is léte­zett még a teto­vá­lás hagyománya.

A fel­sőbb körök is gyak­ran éltek a lehe­tő­ség­gel, a kró­ni­kák II. Har­old angol ural­ko­dót pél­dá­ul teto­vált­ként emle­ge­tik. Fel­je­gyez­ték róla, hogy a hast­ing­si csa­ta (1066) után a királyt nővé­re, Edit csak teto­vált mell­ka­sá­ról ismer­te fel, ami­re az Eng­land és Edith sza­vak vol­tak raj­zol­va. A Szent­föld­ről haza­té­rők is gyak­ran teto­vál­tat­tak maguk­ra val­lá­sos szimbólumokat.

Hosszú szü­net után az 1600-as évek végén tért vissza Euró­pá­ba a teto­vá­lás egy Wil­li­am Damp­ner nevű ten­ge­rész­nek köszön­he­tő­en, aki egyik fel­fe­de­ző útjá­ról egy teto­vált poli­néz fér­fit hozott magá­val, aki hatal­mas szen­zá­ci­ót kel­tett Londonban. 

Azon­ban a teto­vá­lás divat­já­nak szé­les körű elter­je­dé­se hosszabb időt vett igény­be, sőt bün­te­tés­ként alkal­maz­ták. 1871-ben az angol had­se­reg­ben a dezer­tő­rök­re D‑betűt teto­vál­tak, míg rossz visel­ke­dé­sért a BC, azaz bad cha­rac­ter meg­je­lö­lés járt. A civil bün­te­té­sek során a “D” az iszá­kos, a “V” a csa­var­gót, és az “F” pedig vere­ke­dős jel­zőt jelentette.

A 19. és 20. szá­zad ele­jén még ille­gá­lis volt a teto­vá­lás és első­sor­ban a bör­tö­nök­ben bűnö­zők között vált szo­kás­sá, így a meg­íté­lé­se sem volt iga­zán pozi­tív. Mivel ez idő tájt ille­gá­lis volt, a teto­vá­ló művé­szek tit­kos szer­ve­ze­tek­be tömö­rül­tek, isko­lá­ik nem vol­tak, ahol tovább adhat­ták vol­na tudá­su­kat, és hir­det­ni is csak “száj­ról-száj­ra” tudtak.

Az I. Világ­há­bo­rú ide­jén a teto­vá­lá­sok főként bátor­ság­gal és a hábo­rú­val kap­cso­la­tos jel­ké­pek­re kor­lá­to­zód­tak. A II. Világ­há­bo­rú után a teto­vá­lás irán­ti igény és biza­lom nagyon meg­ren­dült. Ennek a leg­főbb oka az 1961-ben fel­tűnt hepa­ti­tis, és a saj­tó által kel­tett rémhírek.

Szó­eti­mo­ló­gia…

Maga a teto­vá­lás, mint szó a poli­néz tatau, “nyo­mot hagy­ni” kife­je­zés­ből ered és Tahi­ti­ből ter­jedt el világ­szer­te. Elő­ször Joseph Banks ter­mé­szet­tu­dós jegyez­te fel 1769-ben, Cook hajó­ján, az Endeavour-on.

Teto­vá­ló eszközök….

A műve­le­tet kéz­zel végez­ték míg­nem 1891-ben Samu­el O’ Ril­ley sza­ba­dal­maz­tat­ta az első teto­vá­ló­gé­pet, ami Edi­son elekt­ro­ni­kus tol­la alap­ján készült, mely tűvel és tin­tá­val “írt” pon­to­kat a papír­ra. Az ősi teto­vá­ló esz­kö­zök (tekercs, egy cső és egy tűtar­tó) tulaj­don­kép­pen a modern készü­lé­kek őse­i­nek tekinthetők.

A teto­vá­lás ősi gya­kor­la­ta ma is szé­les kör­ben elter­jedt. A teto­vá­lá­sok egy­részt a test díszei de egyes kul­tú­rák­ban még min­dig a beava­tá­si rítu­so­kat része.

Lehet a rajon­gás kife­je­zé­se, meg­örö­kít­he­ti a vise­lő éle­té­nek külön­le­ges ese­mé­nye­it, vagy aki hisz ben­ne akár taliz­mán­ként hord­ja a testén.

Sok kul­tu­rá­lis tevé­keny­ség­hez és művé­sze­ti stí­lus­hoz, irány­zat­hoz hason­ló­an a teto­vá­lás is kiáll­ta a nép­sze­rű­ség és az elfo­ga­dott­ság hul­lám­he­gye­it és- völ­gye­it, de sosem tűnt el.
Nap­ja­ink­ra a “nyu­ga­ti világ­ban” a teto­vá­lás min­den tár­sa­dal­mi réteg szá­má­ra elér­he­tő, és egy­re elfogadottabb.

Újab­ban a koz­me­ti­kai teto­vá­lá­sok is elter­jed­tek, a szem­öl­dök, szem és száj­kon­túr kieme­lé­sé­re. Mára már min­den korú és tár­sa­dal­mi állá­sú embe­rek­nél talál­ko­zunk test díszítéssel.

Cseke Ibo­lya
for­rás: ink​man​tat​too​.hu/ people​.inf​.elte​.hu