A sza­bad­kő­mű­ve­sek sze­re­pét a Soros-szer­ve­ze­tek vet­ték át – Sza­kács Árpád

 A Lovas Ist­ván-saj­tó­dí­jas újság­író­val Hor­váth Tamás készí­tett nagy-interjút.

Hor­váth Tamás: Soka­kat meg­le­pett idén janu­ár­ban, hogy távoz­tál a megyei napi­la­pok köz­pon­ti szer­kesz­tő­sé­gé­nek az élé­ről. A bal­li­be­rá­lis oldal­ról azt sugall­ták, hogy eltá­vo­lí­tot­tak a koráb­bi cikk­so­ro­za­tod miatt. Mi tör­tént pontosan?

Sza­kács Árpád: Ugyan, ez nevet­sé­ges. Pont ellen­ke­ző­leg tör­tént. Ami­kor jelez­tem, hogy vissza sze­ret­nék egy kicsit vonul­ni, nem­csak marasz­tal­ni pró­bál­tak, hanem egyéb, nagyon kor­rekt alter­na­tí­vá­kat is fel­aján­lot­tak. Soha sem­mi­lyen konf­lik­tu­som nem volt a cég­ve­ze­tés­sel. Min­den­ki­nek ilyen veze­tő­ket kívá­nok, akik nekem is segí­tet­ték a mun­ká­mat. A mai, fel­gyor­sult világ­ban néha las­sí­ta­ni kell, a foko­zott pör­gés szel­le­mi­leg is beda­rál­ja az embert. Ennek az elő­sze­lét érez­tem meg tavaly év végén. Egy csúcs­ra nem­csak a fel­ju­tás a fon­tos, onnan le is kell tud­ni jönni.

Soha nem vol­tam kar­ri­e­ris­ta. Ha az élet hozott veze­tői fel­ada­to­kat, igye­kez­tem azo­kat a leg­ma­ga­sabb szín­vo­na­lon, hibát­la­nul ellát­ni. Három és fél év alatt három kam­pány­ban pró­bál­tunk helyt áll­ni, leve­zé­nyel­tem a tel­jes integ­rá­ci­ót, ami­kor oda­men­tem, nyolc szer­kesz­tő­ség tar­to­zott hoz­zánk, ami­kor eljöt­tem, már tizen­nyolc. Mind­eköz­ben az álta­lam veze­tett köz­pon­ti szer­kesz­tő­ség­nek soha egyet­len hely­re­iga­zí­tá­sa sem volt. Ez per­sze ugyan­úgy a kol­lé­gá­im érde­me is. Mind­ezek­kel pár­hu­za­mo­san az elmúlt évti­ze­dek egyik leg­fon­to­sabb vita­so­ro­za­tát indí­tot­tam el a Kinek a kul­tu­rá­lis dik­ta­tú­rá­ja? című cikk­so­ro­zat­tal. Köz­ben jár­tam az orszá­got, saját könyv­ki­adót vezet­tem, köny­ve­ket szer­kesz­tet­tem stb. És mind­ezek mögött ott volt a leg­fon­to­sabb, a csa­lád. Túl nagy volt a sebes­ség. Las­sí­ta­ni kel­lett a tempón.

Hor­váth: Sok helyen, de főleg bal­li­be­rá­lis körök­ben úgy jel­le­mez­nek téged mint „a kul­túr­har­cos”. Talá­ló ez a szófordulat?

Sza­kács: Egy­ál­ta­lán nem! Azt pró­bál­ják rám süt­ni, amit való­já­ban ők maguk csi­nál­nak. A kul­túr­harc egy bal­li­be­rá­lis tevé­keny­ség. Pont olyan, mint a mar­xiz­mus. Egy kon­zer­va­tív ember soha nem foly­tat kul­túr­har­cot. Mi meg­tart­va véde­ke­zünk és fej­leszt­jük azt, amit az őse­ink­től örö­köl­tünk. Ez min­den magyar ember­nek a köte­les­sé­ge. Csak rá kell ébresz­te­ni azo­kat, akik­ből kiöl­ték ezt a tudatot.

Hor­váth: Ha már emlí­tet­ted a Kinek a kul­tu­rá­lis dik­ta­tú­rá­ja? című cikk­so­ro­za­tot, köz­is­mert, hogy Prőh­le Ger­gely, a Pető­fi Iro­dal­mi Múze­um akko­ri főigaz­ga­tó­ja bele­bu­kott az álta­lad fel­szín­re hozott ügyek­be. Utó­lag hogyan látod ezt az ese­tet? Min­dent ugyan­úgy csi­nál­nál most is?

Sza­kács: Szó sincs róla! A bal­li­be­rá­lis oldal médi­u­mai és véle­mény­for­má­lói ma is azt han­goz­tat­ják, hogy egy össze­han­golt táma­dás volt az egész ügy, ami­nek az volt a cél­ja, hogy Prőh­le Ger­gelyt meg­buk­tas­sa egy kör. Ebből egy szó sem igaz, pél­dá­ul nekem sem­mi közöm azok­hoz, akik­kel hír­be hoz­nak, tehát vala­kik inkább kihasz­nál­ták a helyzetet.

Ha sej­tet­tem vol­na, hogy Prőh­le Ger­gely bele­bu­kik ebbe az ügy­be, egé­szen biz­to­san más­hogy köze­lí­tet­tem vol­na meg sok min­dent. Bár ren­ge­teg helyen még ma is meg­ve­re­ge­tik a vál­la­mat a Prőh­le-ügy miatt, én min­den­hol és min­den­ki­nek elmon­dom, egy­ál­ta­lán nem vagyok büsz­ke rá. Ebben az egy ügy­ben saj­nos sok­kal nagyobb kárt okoz­tam, mint gon­dol­tam. Talán elné­zik nekem az olva­sók, ha ezt a gon­do­lat­me­ne­tet most nem foly­ta­tom. Rend­kí­vül sok új és ebben a pil­la­nat­ban feles­le­ges fron­tot nyit­nék meg. Egy ember pedig annyi fron­ton küzd­jön, amennyit tar­ta­ni tud. De azt viszont tart­sa meg.

Hor­váth: Akkor itt is vagyunk a követ­ke­ző front­vo­nal­nál. Júni­us ele­jén jelent meg a Magyar Nem­zet­ben a Rom­sics sza­bad­kő­mű­ves meséi című írá­sod, ami gya­kor­la­ti­lag elin­dí­tot­ta a sza­bad­kő­mű­ves-vitát a magyar köz­élet­ben. Több mint száz éve nem volt ilyen­re pél­da. A cikk meg­je­le­né­se­kor gon­dol­tad vol­na, hogy las­san két hónap­pal később még min­dig közép­pont­ban lesz ez a téma?

Sza­kács: Igen, sőt biz­tos vol­tam ben­ne. Az úgy­ne­ve­zett vita­in­dí­tó írás­nak elég­gé hatá­ro­zott tar­tal­ma és üze­ne­te volt. Elég volt abból, hogy folya­ma­to­san hülyé­nek néz­nek min­ket. Itt az idő, hogy meg­ta­nul­ja a másik oldal, min­den egyes táma­dás­ra ugyan­olyan inten­zi­tá­sú válasz­csa­pást fog­nak kap­ni. Csak ennyi volt a célom, és per­sze az is, hogy beszél­jünk olyan dol­gok­ról, ami­re koráb­ban esély sem volt. Ne csak néz­zünk, lás­sunk is. Ismer­jük fel az össze­füg­gé­se­ket, mert akkor össze­áll a kép. Nem­ze­tünk meg­ma­ra­dá­sa azon múlik, hogy milyen a magyar öntu­da­tunk, ami tör­té­nel­mi hát­tér nél­kül olyan, mint egy alap nél­kü­li épít­mény a homokban.

Az alap­kér­dés, vagy a vita­in­dí­tó kiin­du­lá­si pont­ja az volt, hogy Rom­sics Ignác aka­dé­mi­kus mesé­nek, mese­sze­rű­nek nevez­te azo­kat az esz­me­fut­ta­tá­so­kat, ame­lyek Tri­a­non­nal kap­cso­lat­ban fel­ve­tet­ték a sza­bad­kő­mű­ves­ség felelősségét.

Ma már jóval több­ről van szó, mint vala­mi­fé­le mesé­ről: az elmúlt tíz évben hét könyv jelent meg több ezer láb­jegy­zet­tel, levél­tá­ri for­rá­sok­ra hivat­koz­va, hama­ro­san pedig újab­bak köve­tik. A levél­tá­ri for­rá­sok pedig köz­tu­dot­tan a leg­fon­to­sabb, pri­mer ada­tok egy tör­té­nész számára.

Egy olyan új néző­pon­tot sike­rült beemel­ni a magyar tör­té­ne­lem­szem­lé­let­be, amit eddig igye­kez­tek a sző­nyeg alá söpör­ni, a hoz­zá kap­cso­ló­dó ténye­ket pró­bál­ták elhall­gat­ni. Ezek a mód­sze­rek nem újak, ez a rend­szer így műkö­dött már tíz, húsz, har­minc évvel ezelőtt is. A mos­ta­ni „mainst­ream” tör­té­nész­ge­ne­rá­ció a koráb­bi, ugyan­csak kire­kesz­tő rend­szer­nek a rein­kar­ná­ci­ó­ja, foly­ta­tá­sa, vagy ha úgy tet­szik, szel­le­mi örököse.

Ezút­tal azon­ban egy olyan kivá­ló tör­té­nészt, Raf­fay Ernőt érte táma­dás sze­mé­lyé­ben, aki már 1990 előtt is letett vala­mit az asz­tal­ra. Nagy­sze­rű tudo­má­nyos pálya áll mögöt­te, vala­mint a Káro­li Gás­pár Refor­má­tus Egye­tem meg­ala­pí­tá­sá­ban is meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott. Egy olyan ember­ről van szó, aki­re azt mon­da­ni, hogy mesé­ket gyárt, az több mint tap­ló­ság. Ráadá­sul az állí­tó­la­gos mesék­hez nekem is közöm van, a sza­bad­kő­mű­ves­ség­ről írt Raf­fay-köny­ve­ket én szer­kesz­tet­tem és adtam ki a Kár­pá­tia Stú­dió égi­sze alatt. Úgy­hogy sze­mé­lyes meg­szó­lí­tást is éreztem.

Hor­váth: Az ele­jén meg­le­he­tő­sen gyor­san és sokan kel­tek Rom­sics védelmére.

Sza­kács: Első kör­ben – ez is beszé­des – Ablon­czy Balázs nyil­vá­nult meg a bol­se­viz­mus láng­ját őrző Nép­sza­vá­ban, ahol a mes­te­rét, Rom­si­csot, vala­mint a sza­bad­kő­mű­ves­sé­get men­te­get­te. Nem keve­seb­bet állí­tott, mint hogy a sza­bad­kő­mű­ve­sek nagy része haza­fi­as érzel­me­ket táp­lált. Ez tömény hülye­ség, erre nem tudok mást mondani.

Azon­ban azt javas­lom, tér­jünk vissza a casus bel­li­hez. Ezt a hábo­rút nem mi pro­vo­kál­tuk ki. Rom­sics Ignác olyan dur­ván lené­zett és lemi­nő­sí­tett egy magyar tör­té­nészt, ami bár­ki szá­má­ra meg­en­ged­he­tet­len. A pri­mi­tív és alpá­ri hang­vé­tel ráadá­sul egy aka­dé­mi­kus­tól hang­zott el.

Az írá­som meg­je­le­né­se után elő­ször ment a masza­to­lás, aztán jöt­tek az alá­írás­gyűj­té­sek, ahogy az ilyen­kor len­ni szo­kott. Szo­ká­suk­hoz híven meg­pró­bál­ták erő­ből leren­dez­ni a hely­ze­tet, meg­fé­lem­lí­te­ni min­den­kit, aki akár Raf­fay Ernő, akár mel­let­tem vitá­ba tudott vol­na száll­ni. Ez jól lát­ha­tó­an nem sikerült.

Kije­lent­het­jük, a sza­bad­kő­mű­ves-vita annak a mani­fesz­tu­ma, hogy ezek elvesz­tet­ték az erejüket.

Hor­váth: A sza­bad­kő­mű­ves-vita segít­het abban, hogy egy átlag magyar ember sza­bad­kő­mű­ves­ség­ről alko­tott képe érdem­ben megváltozzon?

Sza­kács: Egé­szen biz­tos vagyok ben­ne, hogy igen. Vin­c­ze Gábor tör­té­nész segít­sé­gé­vel tíz évvel ezelőtt Sza­bó Ervin sze­mé­lyé­vel kap­cso­lat­ban indí­tot­tam el egy hason­ló vitát. Akkor még egy­ál­ta­lán nem volt köz­is­mert, hogy a tár­sa­da­lom­tu­dós volt a magyar­or­szá­gi bol­se­viz­mus szálláscsinálója.

Min­den idők egyik leg­szél­ső­sé­ge­sebb és leg­ma­gyar­el­le­ne­sebb sze­mé­lyé­ről beszé­lünk, aki­nek elévül­he­tet­len „érde­mei” van­nak abban, hogy a bol­se­viz­mus Magyar­or­szá­gon meg tudott jelen­ni. Nem vélet­len, hogy a Tanács­köz­tár­sa­ság gyil­ko­sa­i­nak első intéz­ke­dé­se volt, hogy Sza­bó Ervin­ről nevez­ték el a Fővá­ro­si Könyv­tá­rat, ezzel hálál­ták meg a munkásságát.

Az sem volt köz­is­mert, hogy a buda­pes­ti könyv­tár­há­ló­za­tot a sza­bad­kő­mű­ves páho­lyok­ban talál­ták ki pon­to­san azért, mert ez volt a kora­be­li inter­net, ame­lyen keresz­tül ter­jesz­te­ni tud­ták az esz­mé­i­ket. A nyil­ván­tar­tá­so­kon keresz­tül pedig rálát­tak arra, ki, mit olvas.
Sze­ren­csé­re az elmúlt évek­ben Sza­bó Ervin­nel kap­cso­lat­ban jelen­tő­sen meg­vál­to­zott a köz­vé­le­ke­dés, a vitá­nak köszön­he­tő­en sok helyen már eltün­tet­ték a róla elne­ve­zett utcá­kat, leg­utóbb pél­dá­ul Pápán volt erre pél­da.

De van még van mit ten­ni, 2020-ban is a bol­se­vik nevét vise­li Magyar­or­szág egyik leg­fon­to­sabb intéz­mé­nye, aki ter­ro­ris­ta merény­le­tet ter­ve­zett Tisza Ist­ván minisz­ter­el­nök ellen.

Tehát biz­tos vagyok ben­ne, hogy – Sza­bó Ervin­hez hason­ló­an – a sza­bad­kő­mű­ves­ség meg­íté­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban is lesz hatá­sa ennek a vitá­nak. Ugyan­ak­kor most is kiemel­ném, akkor a sza­bad­kő­mű­ve­sek közül nem min­den­ki volt vir­tig­li gaz­em­ber. Működ­tek a rend­sze­ren belül olyan páho­lyok, ame­lyek meg­pró­bál­ták a magyar nem­ze­ti érde­ke­ket kép­vi­sel­ni, de lát­vá­nyos kisebb­ség­ben vol­tak. A fő hang­adók, akik a Raf­fay Ernő által bemu­ta­tott állam­el­le­nes össze­es­kü­vés­sel hoz­zá­já­rul­tak a Magyar Király­ság össze­om­lá­sá­hoz, sok­kal nagyobb befo­lyás­sal ren­del­kez­tek. Min­dig hang­sú­lyoz­tuk, ez egy ok volt a sok közül, ami Tri­a­nont okoz­ta. Érde­mes tehát fel­tér­ké­pez­ni ezek­nek a szerepét.

A magyar­or­szá­gi sza­bad­kő­mű­ve­sek nagy­já­ból két­har­ma­da dol­go­zott azért, hogy meg­dől­jön a kora­be­li állam­rend. A tel­jes össze­om­lás a Káro­lyi-féle ún. őszi­ró­zsás for­ra­da­lom­mal kez­dő­dött, ami­ről ma már tel­jes bizo­nyos­ság­gal ki lehet jelen­te­ni, hogy egy sza­bad­kő­mű­ves puccs volt, ami­nek az elő­ké­szü­le­tei 1899-ig nyúl­tak vissza. A Káro­lyi-kor­mány­tól aztán egye­nes út veze­tett a Tanács­köz­tár­sa­ság kiki­ál­tá­sá­hoz, majd orszá­gunk akko­ri meg­sem­mi­sü­lé­sé­hez. Azt is bizo­nyí­ta­ni lehet, hogy a Tanács­köz­tár­sa­ság gyil­ko­sa­i­nak jelen­tős része a sza­bad­kő­mű­ves páho­lyok­ban hir­de­tett esz­mék emlő­in nevel­ke­dett. Ezért is veszé­lyes szer­ve­zet­ről van szó.

Hor­váth: Most, hogy már ennyit beszél­tél a sza­bad­kő­mű­ves­ség­ről, vél­he­tő­en sok olva­só­ban (aki eddig nem fog­lal­ko­zott a témá­val) meg­érett kér­dés­ként is a gon­do­lat, hogy kik azok a szabadkőművesek?

Sza­kács: A sza­bad­kő­mű­ves az, aki a meg­fe­le­lő eljá­rás­sal egy páholy tag­já­vá válik, és elkö­te­le­zi magát, hogy a tit­kos­ság mel­lett segít a célok eléré­sé­ben. A sok-sok páholy­ból aztán össze­áll egy nagyon komoly szer­ve­zet, egy háló­zat­rend­szer. Kiemel­ném, a sza­bad­kő­mű­ves­sé­get úgy kell néz­nünk mint egy háló­zat­rend­szert. A Tri­a­non előt­ti Magyar­or­szá­gon a sza­bad­kő­mű­ves­ség volt a leg­na­gyobb „civil szervezet”.

Ha vala­ki meg akar­ja érte­ni a kora­be­li viszo­nyo­kat, akkor úgy kell, hogy fel­fog­ja a sza­bad­kő­mű­ve­se­ket, hogy ők vol­tak az akko­ri Soros-szer­ve­ze­tek. Vala­mi mögött elrej­tőz­nek, azért, hogy az iga­zi cél­ju­kat, a hata­lom meg­szer­zé­sét el tud­ják érni. A lényeg a tit­kos­ság. A magyar tár­sa­da­lom átala­kí­tá­sá­ba, az állam­el­le­nes össze­es­kü­vés kivi­te­le­zé­sé­be úgy kezd­tek bele, hogy a kora­be­li köz­vé­le­mény sem­mit nem tudott arról, mi a vég­ső céljuk.

A filant­róp tevé­keny­sé­ge­ket és a jóté­kony­ko­dást sem Soros György talál­ta ki, habár az öreg­ről tud­juk, hogy a világ leg­na­gyobb filant­róp­ja. (nevet) A sza­bad­kő­mű­ve­sek lát­szat­te­vé­keny­sé­ge­i­nek ugyan­úgy része az ada­ko­zás. Ezzel per­sze önma­gá­ban sem­mi prob­lé­ma sin­csen, vitán felül áll, hogy nemes cse­le­ke­det a rászo­ru­ló­kon segí­te­ni. A gond azzal van, ahogy a sza­bad­kő­mű­ve­sek­nek, úgy a Soros-szer­ve­ze­tek­nek sem ez a fő pro­fil­juk, ez csak a meg­té­vesz­tő lát­szat, a hát­tér­ben elvég­zik azo­kat az egyéb tevé­keny­sé­ge­ket is, amik a cél­rend­sze­rük lénye­gét adják. Ez akko­ri­ban az ate­is­ta bol­se­viz­mus volt, csak ők nem így hív­ták, ma pedig a nyílt tár­sa­da­lom fel­épí­té­sé­vel a kevert népes­sé­gű Euró­pa lét­re­ho­zá­sa, és az ősho­nos kul­tú­rák megsemmisítése.

A magyar­or­szá­gi sza­bad­kő­mű­ves­ség kap­csán az egyik leg­fon­to­sabb dátum az 1899-es év, ami­kor Nagy­vá­ra­don Várady Zsig­mond meg­hir­det­te az ún. „Tár­sa­dal­mi prog­ra­mot”. Ez volt a sza­bad­kő­mű­ve­sek­nek az a vita­in­dí­tó ira­ta, amely – most leegy­sze­rű­sít­ve mon­dom, egy nagyon hosszú doku­men­tum­ról van szó – azt a kér­dést tet­te fel, hogy még­is mi értel­me van ezek­kel a filant­róp tevé­keny­sé­gek­kel segí­te­ni a magyar tár­sa­dal­mat, vala­mint külön­fé­le önmű­ve­lő egye­sü­le­tek lét­re­ho­zá­sá­val hoz­zá­já­rul­ni a sza­bad­kő­mű­ves kul­tú­ra ter­je­dé­sé­hez, ami­kor egész egy­sze­rű­en elfog­lal­hat­nák az ország veze­té­sét is. A doku­men­tum­nak ez a lénye­ge. A sza­bad­kő­mű­ves célo­kat elég lesz akkor meg­va­ló­sí­ta­ni, az orszá­got átala­kí­ta­ni, ami­kor a sza­bad­kő­mű­ve­sek már a meg­fe­le­lő veze­tői szé­kek­ben ülnek. Ez végül a Káro­lyi-for­ra­da­lom­mal meg is való­sult, ennek zaj­lott az elő­ké­szí­té­se már 1899-től.

Hor­váth: Mik vol­tak ezek a sza­bad­kő­mű­ves célok?

Sza­kács: Ennek a kér­dés­nek a meg­vá­la­szo­lá­sa az 1789-es nagy fran­cia for­ra­da­lo­mig nyú­lik vissza, amely a világ első, bol­se­vik típu­sú tömeg­gyil­kos­ság­ba tor­kol­ló láza­dá­sa volt. A sza­bad­kő­mű­ve­sek a fran­cia for­ra­da­lom esz­mei leté­te­mé­nye­se­i­nek tekin­tet­ték magu­kat, mind az ate­iz­mus­nak, mind a keresz­tény­el­le­nes­ség­nek a leg­dur­vább for­má­it kép­vi­sel­ték. Pon­to­san ugyan­úgy, mint Kun Béla bol­se­vik tömeg­gyil­ko­sai. Azt gon­dol­ták, hogy az egy­ház a fele­ke­ze­ti okta­tás­sal egy olyan irány­ba befo­lyá­sol­ja az embe­re­ket, ami aka­dá­lyoz­za annak az új, sza­bad­kő­mű­ves tár­sa­da­lom­nak és kor­mány­nak a lét­re­ho­zá­sát, ami­ért ők küzdöttek.

Ugyan­ak­kor a nem­ze­ti iden­ti­tás tel­jes meg­sem­mi­sí­té­sé­nek gon­do­la­ta is a sza­bad­kő­mű­ves páho­lyo­kon belül szü­le­tett meg. Magyar­or­szá­gon ezt már Jászi Osz­kár hir­det­te meg 1911-ben, ami­kor a Mar­ti­no­vics páholy főmes­te­ré­vé válasz­tot­ták. Jászi arról beszélt, hogy újra kell írni a magyar tör­té­nel­met, tud­ni­il­lik túl sok nem­ze­ti érzés van ben­ne. Mint mond­ta, 6 – 7 szo­cio­ló­gus­sal az akko­ri pozi­ti­vis­ta irány men­tén egy új tör­té­ne­lem­köny­vet kell lét­re­hoz­ni, ami­ben mel­lőz­ve van min­den olyan rész, ami az embert a hazá­já­hoz, a nem­ze­té­hez köti.

Pon­to­san ugyan­az a harc zaj­lott akkor, ami több mint száz évvel később, ma is meg­fi­gyel­he­tő a civil szer­ve­ze­tek akna­mun­ká­ján keresz­tül. Min­den olyan érték ellen lázad­tak, ami az embert a hazá­já­hoz, a csa­lád­já­hoz, az egy­há­zá­hoz, a val­lá­sá­hoz köti. Cél­juk, hogy a közös­sé­gek fel­bom­lasz­tá­sá­val lét­re­jöj­jön egy új ember­tí­pus, aki sem­mi­hez és sen­ki­hez nem tar­to­zik. Lehet ebben kétel­ked­ni, lehet ezen nevet­ni, viszont az ilyen embe­rek­nek nem árt jelez­ni, a követ­ke­ző nagy össze­om­lás pont olyan vic­ces lesz, mint az elmúlt száz év bal­ol­da­li tömeg­gyil­kos őrjön­gé­sei. Min­den­kit el fog­nak érni. Azok­ra is lecsap­nak, akik most segí­tik őket a hata­lom­ra jutás­ban. Pon­to­san ugyan­úgy, ahogy eddig tet­ték. Csak ismer­ni kell a tör­té­nel­met. Még nem késő!

Hor­váth: Emlí­tet­ted, hogy Jászi Osz­kár lett a Mar­ti­no­vics páholy főmes­te­re 1911-ben. A szék­fog­la­ló beszé­dé­ben, amely ugyan­csak doku­men­tál­va van és Raf­fay Ernő köny­ve­i­ben is olvas­ha­tó, Jászi töb­bek között arra utalt, vala­mi ellen úgy lehet a leg­ha­té­ko­nyab­ban har­col­ni, ha nevet­sé­ges­sé tesszük. Nem ugyan­ezt csi­nál­ja manap­ság a 444 és a töb­bi bal­ol­da­li médium?

Sza­kács: Dehogy­is­nem. Itt lehet rácsat­la­koz­ni arra, amit Ablon­czy Balázs állí­tott, misze­rint a kora­be­li sza­bad­kő­mű­ve­sek nagy haza­fi­ak vol­tak. Annyi­ra nagy haza­fi­ak vol­tak, hogy a haza­fi­sá­got, amely sze­rin­tük az akko­ri dzsent­ri­vi­lág egyik lené­zett meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja volt, gúnyo­san haza­ffy­ság­nak írták. Szó sze­rint gyű­löl­ték a magyar kultúrát.

Min­dent meg­tet­tek azért, hogy kifi­gu­ráz­zák, nevet­sé­ges­sé tegyék a kato­li­kus egy­há­zat, a keresz­tény­sé­get és a nem­ze­ti iden­ti­tást, egy­szó­val min­den érték­ren­det, ami közös­sé­get kovácsol.

Ugyan­ezt csi­nál­ják ma is. Az összes akna­mun­kát a civil­nek mon­dott szer­ve­ze­te­ik­kel végez­te­tik el, amit – a 444.hu-tól a Magyar Naran­csig – a médi­á­juk is támo­gat. Ezért mond­tam több­ször is vissza­utal­va a száz évvel ezelőt­ti és a mai ese­mé­nyek kap­cso­la­tá­ra, hogy ezek ugyanazok!

Hor­váth: Miért éppen a kato­li­kus egy­ház került célpontba?

Sza­kács: Ami­kor nagy hord­ere­jű tár­sa­dal­mi vál­to­zá­so­kat akar­nak elér­ni, min­dig az figyel­he­tő meg, hogy a leg­erő­sebb­nek ron­ta­nak neki, ezzel meg lehet félem­lí­te­ni a gyen­gébb ellen­ál­lást, majd az egész rend­szer össze­dől, mint a dominó.

Ezen logi­ka men­tén ért­he­tő­vé válik, miért éppen Fran­cia­or­szág­ban tört ki az 1789-es for­ra­da­lom. A kato­li­kus egy­ház és az állam ott volt a leg­in­kább össze­fo­nód­va, a kora­be­li Fran­cia­or­szág a világ egyik leg­erő­sebb kato­li­kus, keresz­tény álla­ma volt. Per­sze vol­tak prob­lé­mák ren­de­sen, de nem sok­kal több, mint más­hol. Nem vélet­len tehát, hogy sza­bad­kő­mű­ves rész­vé­tel­lel elő­ször Fran­cia­or­szág­ban rob­ban­tot­tak ki forradalmat.

A XX. szá­zad ele­jén Magyar­or­szá­gon is a kato­li­kus egy­ház volt a sza­bad­kő­mű­ve­sek leg­erő­sebb ellen­fe­le. Az egy­ház vagyo­na és az okta­tás­ban betöl­tött sze­re­pe ugyan­csak szúr­ta a páho­lyok sze­mét. Egy olyan álla­mi okta­tá­si rend­szert akar­tak lét­re­hoz­ni, ahol a fia­ta­lok a sza­bad­kő­mű­ve­sek által fon­tos­nak tar­tott szel­lem­ben tanul­nak. Ez saj­nos később sike­rült is nekik.

Ren­ge­teg dol­got érde­mes újra­ér­té­kel­ni. Ha meg­néz­zük a mai tan­köny­ve­ket, tel­je­sen egy­ol­da­lú­an van bemu­tat­va pél­dá­ul az úgy­ne­ve­zett fel­vi­lá­go­so­dás is. Tény, a fel­vi­lá­go­so­dás fon­tos sze­re­pet ját­szott az embe­ri kul­tú­rá­ban, de lát­nunk kell, hogy azon keresz­tül miként készí­tet­ték elő a fran­cia for­ra­dal­mat, az akko­ri bolsevizmust.

Jegyez­zük meg jól, min­dig a kul­tú­rán keresz­tül támad­nak. Folya­ma­to­san az ember világ­né­ze­tét, érték­rend­jét pró­bál­ják meg­vál­toz­tat­ni, hogy aztán azon keresz­tül nagy töme­gek felett tud­ják átven­ni az irányítást.

Hor­váth: Ha jól tudom, az első világ­há­bo­rú alatt és után a kato­nák demo­ra­li­zá­lá­sá­ban is orosz­lán­sze­re­pet ját­szot­tak a szabadkőművesek.

Sza­kács: Ez pon­to­san így van. A keresz­tény- és nem­zet­el­le­nes, a for­ra­da­lom szük­sé­ges­sé­gét hir­de­tő nar­ra­tí­vá­juk mel­lett meg­je­lent az anti­mi­li­ta­ris­ta prog­ram is. Nem akar­tak kato­nát lát­ni – meg is lett az ered­mé­nye. És cso­dál­ko­zunk azon, hogy a rend­szer­vál­to­zás után a magyar hon­véd­sé­get a bal­li­be­rá­lis poli­ti­kai vonal tet­te tönk­re? A haza­áru­lás­nak bizony régi múlt­ja van a másik oldalon.

A sza­bad­kő­mű­ve­sek tehát az első világ­há­bo­rú alatt a kom­mu­ni­ká­ci­ós csa­tor­ná­kon keresz­tül kőke­mény bom­lasz­tó tevé­keny­sé­get foly­tat­tak, amely a hazá­ért har­co­ló kato­ná­kat is elér­te. Érde­kük volt a hábo­rú befe­je­zé­se, a had­se­reg fel­osz­la­tá­sa és egy sza­bad­kő­mű­ves köz­tár­sa­ság kiki­ál­tá­sa. Hogy ezért a cél­ju­kért még milyen esz­kö­zök­kel har­col­tak, az Raf­fay Ernő új köny­ve­i­ben lesz tel­jes egé­szé­ben kibontva.

Hor­váth: Emlí­tet­ted, hogy a sza­bad­kő­mű­ves­sé­get gya­kor­la­ti­lag úgy tud­juk elkép­zel­ni, mint a Soros-féle civil szer­ve­ze­te­ket. Az NGO‑k mel­lett nap­ja­ink­ban ugyan­úgy működ­nek a sza­bad­kő­mű­ves páho­lyok is?

Sza­kács: A kora­be­li, XIX. szá­zad végi, XX. szá­zad ele­ji sza­bad­kő­mű­ves­ség­gel kap­cso­lat­ban azért tudunk egzakt ada­to­kat mon­da­ni, mert a Magyar Nem­ze­ti Levél­tár­ban fel­lel­he­tő az összes doku­men­tum és jegy­ző­könyv. Min­den egyes lépé­sük­ről, ter­vük­ről szor­gal­ma­san jegy­ző­köny­vet vezet­tek. A mai sza­bad­kő­mű­ve­sek tevé­keny­sé­gét ellen­ben nem lát­juk. Ugyan­olyan tit­ko­san működ­nek most is. Hogy ebben a pil­la­nat­ban milyen tevé­keny­sé­get fej­te­nek ki a hát­tér­ben, hogyan szól­nak bele a poli­ti­kai vagy a kul­tu­rá­lis dön­té­sek­be, azt nem tudjuk.

Min­den­eset­re, ha elol­vas­suk a kora­be­li jegy­ző­köny­ve­ket, meg­is­mer­he­tő és ma is fel­is­mer­he­tő a gon­dol­ko­dás­mód­juk. Van­nak érde­kes pár­hu­za­mok a múlt­tal, hogy csak egy pél­dát mond­jak: a rab­szol­ga­tör­vényt mint poli­ti­kai hívó­szót, amely nem is olyan régen ural­ta a közé­le­tet, a sza­bad­kő­mű­ves páho­lyok­ban talál­ták ki a XX. szá­zad első éve­i­ben. Lát­hat­juk tehát, hogy a fogal­ma­i­kat újra és újra bevi­szik a poli­ti­kai köz­be­széd­be, eláraszt­ják a kom­mu­ni­ká­ci­ós tereket.

A sza­bad­kő­mű­ves­ség a civil szer­ve­ze­tek meg­je­le­né­sé­ig a világ leg­fon­to­sabb és leg­erő­sebb glo­bá­lis háló­zat­rend­sze­re volt. Alá kell húz­ni a glo­ba­li­tást, mert a háló­zat­rend­sze­rek­nek pont az adja az ere­jü­ket, hogy nem­csak loká­lis szin­ten tud­ják kifej­te­ni a tevé­keny­sé­gü­ket, hanem glo­bá­li­san is hatás­sal tud­nak len­ni a külön­fé­le folya­ma­tok­ra. 1920 előtt Magyar­or­szá­gon is a sza­bad­kő­mű­ves­ség volt a leg­fon­to­sabb glo­bá­lis, nem­zet­kö­zi háló­zat­rend­szer. Meg­íté­lé­sem sze­rint ma már az NGO‑k – pon­to­san a kor­sze­rű­sé­gük­ből faka­dó­an – erő­seb­bek, mint a sza­bad­kő­mű­ve­sek. A sza­bad­kő­mű­ves­ség helyét a civil szer­ve­ze­tek­nek neve­zett háló­za­tok vet­ték át, a mód­sze­re­ik nagy része azon­ban tovább él.

Hor­váth: Adott Magyar­or­szá­gon egy sza­bad­kő­mű­ves háló­zat­rend­szer, ami­ről gya­kor­la­ti­lag sem­mit sem tudunk. Nem lát­juk, hogy mit ter­vez­nek, mek­ko­ra ere­jük van. Ez nem jelent nem­zet­biz­ton­sá­gi kockázatot?

Sza­kács: Dehogy­nem. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy egy szu­ve­rén és legi­tim állam nem enged­he­ti meg magá­nak azt a luxust, hogy a terü­le­tén tit­kos szer­ve­ze­tek működjenek.

Ugyan­így látom azok­nak az ala­pít­vá­nyok­nak a műkö­dé­sét is, ame­lyek külön­bö­ző civil szer­ve­ze­te­ket finan­szí­roz­nak – ilyen pél­dá­ul Soros mel­lett a sokat emle­ge­tett Nor­vég Alap, amely tíz­mil­li­ár­dos össze­ge­ket moz­gat tel­je­sen átlát­ha­tat­lan térben.

Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ezek a szer­ve­ze­tek alkot­mány- és tör­vény­el­le­ne­sek, hiszen az állam­pol­gá­rok által meg­ha­tá­ro­zott demok­ra­ti­kus folya­ma­to­kat pró­bál­ják befo­lyá­sol­ni ille­gi­tim módon. Bízom ben­ne, hogy a magyar nem­zet­biz­ton­sá­gi szer­vek vala­mi­lyen for­má­ban figye­lik eze­ket a tevé­keny­sé­ge­ket, hosszú távú meg­ol­dást azon­ban csak az jelen­te­ne, ha tel­je­sen átlát­ha­tó műkö­dés­re len­né­nek kény­sze­rít­ve mind a sza­bad­kő­mű­ves páho­lyok, mind pedig a nem­zet­kö­zi tőké­vel műkö­dő civil szer­ve­ze­tek és alapítványok.

Hor­váth: A napok­ban a Szent Mar­git Gim­ná­zi­um dísz­ter­mé­ben tar­tott beszé­ded­ben a világ leg­ve­szé­lye­sebb víru­sá­nak nevez­ted a bal­li­be­rá­lis oldal poli­ti­kai ideo­ló­gi­á­ját. Nem túl erős meg­fo­gal­ma­zás ez, nem lőt­tél túl a célon?

Sza­kács: A beszé­dem­ben egy tör­té­nel­mi hát­te­ret pró­bál­tam bemu­tat­ni, ami átível a külön­bö­ző kor­sza­ko­kon. Arra pró­bál­tam fel­hív­ni a figyel­met, hogy mint egy teto­vá­lás a tes­ten, úgy vésőd­jön a tuda­tunk­ba nap mint nap, hogy min­den bal­ol­da­li és libe­rá­lis vágy­álom egy olyan utó­pia, ami­nek az útját száz­mil­lió halott sír­kö­ve borít­ja. Min­den bal­ol­da­li és libe­rá­lis poli­ti­kai szó­nok­lat mögött, mint egy árnyék, száz­mil­li­ók szen­ve­dé­se, száz­mil­li­ók tönk­re­té­te­le áll. Ez tör­té­nel­mi tény.

Hor­váth: Ha a nem­zet­kö­zi folya­ma­to­kat néz­zük, gon­do­lok itt első­sor­ban a Black Lives Mat­ter moz­ga­lom és az Anti­fa erő­sö­dé­sé­re, elmond­ha­tó, hogy világ­szin­ten is kul­túr­harc zaj­lik. Ezek a nem­zet­kö­zi folya­ma­tok Magyar­or­szá­got mennyi­re érin­tik, érinthetik?

Sza­kács: Ami Magyar­or­szá­gon tör­tént és tör­té­nik, az olyan, mint az idő­já­rás: ha jön egy glo­bá­lis áram­lat, az Magyar­or­szá­gon is meg­je­le­nik. Aztán, hogy ezek a kár­té­kony esz­mék milyen hatást tud­nak kifej­te­ni, az min­dig azon múlik, hogy egy tár­sa­da­lom mennyi­re befo­ga­dó ezek­kel a gon­do­la­tok­kal kap­cso­lat­ban. A kul­túr­harc­nak a részük­ről pon­to­san az a lénye­ge, hogy ha majd elér­ke­zik az a for­ra­dal­mi pil­la­nat, amely­re tuda­to­san készül­nek, akkor a tár­sa­da­lom már kel­lő­kép­pen érzé­ke­nyí­tett álla­pot­ban legyen. Ne feled­jük, az érzé­ke­nyí­tés min­dig a kul­tú­rán keresz­tül tör­té­nik. Sok eset­ben úgy, hogy az embe­rek több­sé­ge nem is tud­ja, hogy egy mani­pu­lá­ci­ós folya­mat része.

A glo­bá­lis erők­nek az a cél­juk, hogy helyi szin­ten is sike­rül­jön fel­tü­zel­ni­ük az embe­re­ket. Néz­zük meg, mi tör­tént a közel­múlt­ban Szer­bi­á­ban, ahol néhány száz beszer­ve­zett zsol­dos elké­pesz­tő bot­rá­nyok­kal azt a lát­sza­tot pró­bál­ta kel­te­ni, mint ha vala­mi óri­á­si elé­ge­det­len­ség len­ne a hata­lom­mal szem­ben. A zűr­za­var­kel­tés­nek és a káosz gene­rá­lá­sá­nak hatá­ro­zott cél­jai vannak.

Hor­váth: Milyen esz­kö­ze­ink van­nak arra, hogy elke­rül­jük azt az össze­om­lást, ami Nyu­ga­ton már elkezdődött?

Sza­kács: Ha a tár­sa­da­lom­ér­zé­ke­nyí­tés terü­le­te­in – és itt a kul­tú­rát kiemel­ten kell kezel­ni –, blok­kol­ni tud­ja a min­den­ko­ri kor­mány­zat a fel­for­ga­tó esz­mék ter­jesz­té­sét, akkor hoz­zá tud járul­ni ahhoz, hogy ezek a glo­bá­lis folya­ma­tok ne, vagy csak kezel­he­tő mér­ték­ben gyű­rűz­ze­nek be Magyarországra.

A tár­sa­da­lom­át­ala­kí­tó glo­bá­lis erők min­dig az embe­rek élet­ér­zé­sé­re és világ­lá­tá­sá­ra akar­nak hat­ni. Most nem aka­rom ele­mez­ni a zene, a fesz­ti­vá­lok, a szín­ház, a film­gyár­tás és a kép­ző­mű­vé­sze­tek vilá­gát, de annyit azért érde­mes meg­je­gyez­ni, hogy ezek a törek­vé­sek itt érhe­tő­ek a leg­in­kább tet­ten. Eze­ket kell blokkolni.

A másik esz­köz, amellyel az ország­ve­ze­tés élhet, és a magyar kor­mány ezen a téren nem tét­len, az a helyi érté­kek védel­me, a helyi meg­ma­ra­dás­hoz kap­cso­ló­dó hagyo­mány­őr­ző ren­dez­vé­nyek támo­ga­tá­sa, vala­mint min­den, a csa­lád­dal, a keresz­tény­ség­gel és a nem­ze­ti iden­ti­tás­sal kap­cso­la­tos ügy fel­ka­ro­lá­sa. Iden­ti­tás szem­pont­já­ból mind­eze­ken belül a Kásler Mik­lós minisz­ter által kez­de­mé­nye­zett Magyar­ság­ku­ta­tó Inté­zet lét­re­ho­zá­sát tar­tom az elmúlt évti­ze­dek leg­fon­to­sabb döntésének.

Nagyon sok eset­ben viszont saj­nos azt tapasz­ta­lom, hogy amint a másik oldal elkezd ellen­kez­ni, meg­hát­rá­lunk. Hol­ott magá­tól érte­tő­dő, min­den kor­mány arra kap fel­ha­tal­ma­zást, hogy vég­re­hajt­sa azt a prog­ra­mot, ami­vel meg­nyer­te a válasz­tó­kat. Tel­je­sen egy­ér­tel­mű, hogy a jelen­le­gi magyar kor­mányt egy keresz­tény és magyar Magyar­or­szág meg­tar­tá­sá­val bíz­ták meg az emberek.

Fon­tos meg­je­gyez­ni, hogy az elmúlt évek­ben sok terü­le­ten pozi­tív elmoz­du­lás tör­tént – ilyen pél­dá­ul a viseg­rá­di együtt­mű­kö­dés meg­erő­sö­dé­se. Lát­ni kell, aki egye­dül van, azt előbb-utóbb, így vagy úgy, de min­den­kép­pen le fog­ják mészárolni.

Ha nem akar­juk, hogy meg­sem­mi­sít­se­nek ben­nün­ket, kiemel­ten kell kezel­nünk a közös­sé­gi épít­ke­zést, éppen úgy, mint a meg­fe­le­lő szö­vet­sé­ge­sek megtalálását.

Sza­kács Árpád 1980-ban szü­le­tett Köröst­ár­kány­ban. Újság­író, szer­kesz­tő, könyv­ki­adó, kom­mu­ni­ká­ci­ós szak­em­ber. 1998 – 2001 között a Nagy­vá­ra­don meg­je­le­nő Biha­ri Nap­ló és az Erdé­lyi Nap­ló mun­ka­tár­sa. 2001-től a Magyar Nem­zet igaz­ság­ügyi szak­új­ság­író­ja. 2004-től a Reg­gel című napi­lap újság­író­ja, szer­kesz­tő­je. 2005-ben az Axel Sprin­ger köz­pon­ti szer­kesz­tő­sé­gé­nek újság­író­ja, szer­kesz­tő­je. 2008 – 2016 között több lap- és könyv­ki­adó veze­tő­je, főszer­kesz­tő­je. 2016 – 2020 között a Medi­a­works nyom­ta­tott megyei napi­lap­jai köz­pon­ti szer­kesz­tő­sé­gé­nek főszer­kesz­tő­je. Nevé­hez köt­he­tő a Kinek a kul­tu­rá­lis dik­ta­tú­rá­ja? című, 2018-ban meg­je­lent cikk­so­ro­zat, amely az utób­bi évti­ze­dek leg­na­gyobb vissz­han­got kivál­tó tény­fel­tá­ró írá­sa volt. A soro­zat­ról hírt adtak a Reu­ters, BBC, DPA és más kül­föl­di saj­tó­or­gá­nu­mok olda­lai is. 2020-ban a Magyar Nem­zet­ben elin­dí­tot­ta az úgy­ne­ve­zett sza­bad­kő­mű­ves-vitát, ami­re több mint száz éve nem volt pél­da. Szak­mai elis­me­ré­sei: Cse­pel Örök­ség díj (2014), Eöt­vös József-saj­tó­díj (2018), Pető­fi Sán­dor Saj­tó­sza­bad­ság Díj (2018), Lovas Ist­ván-saj­tó­díj (2019). Az álta­la veze­tett szer­kesz­tő­ség mun­ká­ját 2019-ben Érték és Minő­ség Nagy­díj Kom­mu­ni­ká­ci­ó­ért Nívó­díj­jal ismer­ték el a Parlamentben.

Fotók: Koz­ma Zsuzsi

For­rás; 888​.hu