A Raffay-csapda és egyéb cselvetések
A szabadkőműves hálózat egy tipikusan antidemokratikus, kommunista-anarchista sejt
Ungváry Krisztián nagy szívességet tesz vélt és valós ellenlábasainak, amikor személyeskedő, indulattól fűtött írásban utalja Szakács Árpádot a szellemi alvilágba (Magyar Nemzet, június 20.). Nyilvánvalóan nem ártott volna a történésznek, ha szellemi gyermekszobájában a papától megörökölt Molotov-koktélok mellett az illedelmes viselkedés apró patronjainak elsütögetésében is némi gyakorlatra tesz szert – fájdalom, ez nemigen sikerült. Ungváry kicsit bunkó, sokkal inkább fellengzős és nagyon ideges kirohanása önmagát minősíti. Az érvelés, a vita technikája ugyanis elégtelen, ha magunkat és a barátainkat a világosság hívei közé soroljuk, a másként gondolkodókat pedig lehülyézzük, csak azért, mert másként gondolkodnak. Persze láttunk már erre példát. 1948-ban és 1956-ban dívott ez a tónus a magyar tudományosságban, amikor az élcsapat szerződtetett zsoldosai tényleg elhitték, hogy ők majd irányt szabnak egy országnak, egy nemzetnek. Beleszerettek a saját mítoszukba, majd pironkodás nélkül papírra vetették, terjesztgették lázas igéiket, és kíváncsian vizslatták, vajon a falka elég lelkesen csahol‑e mellettük, megvédik‑e majd őket, az egyedüli szaktekintélyeket.
Nos, Ungváry méltán számíthat az övéi ájult csodálatára, de ennek olyan nagy jelentőséget azért ne tulajdonítsunk.
Elsősorban azért mondom ezt, mert annak a világnak már réges-régen vége, hogy Köpeczi Béla, Glatz Ferenc, Romsics Ignác és az ő barátaik, üzletfeleik és tanítványaik osszák az észt ebben az országban. Sok történész ugyanis merőben mást gondol 1918-ról és 1919-ről, más narratívát állítottak fel, más eredményekre jutottak, mint ők, a baloldali-liberális kutatók. Szerencsére ma már nem egy-két tudományos műhely, folyóirat, konferencia privilégiuma meghatározni, ki és mennyiben történész. Raffay Ernő egy történész a sok másképp gondolkodó közül. Rajta kívül sokan mások elérnek a szélesebb magyar közvéleményhez, és nem a kanonizált csatornákon, hanem párhuzamos valóságot építve. És bármennyire is fáj ez Ungváryéknak, a nagyközönség majd eldönti, melyik tudományos nézetet tartja szimpatikusabbnak.
Ennél fontosabb, hogy amint látom, Ungváry nemcsak besétált Raffay csapdájába, de a zár is rákattant a lábára, ahogy kell. A legviccesebb, hogy ennek a dühös kis embernek, akit időnként pofon ver a valóság, fogalma sincs arról, hogy foglyul ejtették. Rögvest meg is magyarázom, mire gondolok.
Raffay nyilvánvaló célja, hogy a hazai szabadkőművesség szerepéről, befolyásáról, a Károlyi-puccsban játszott szerepükről ne csak neki, a kutatónak, de a szélesebb közvéleménynek is tudomása legyen. Megírta könyveit, aki akarta, elolvasta (e sorok írója is), de végtére is szakmunkákról van szó, és nem Vámos Miklós a szerző, hogy a Tescóban is terjesszék a munkáit a fehérrépa és a szilvabefőtt között. Ezen a ponton lép be a képbe Ungváry, aki a legjobb termékértékesítőket meghazudtolóan felkínálja a más portékáját a közvéleménynek. Raffay könyvei, munkássága, igazsága vagy tévedése akár meg is állhatna természetes kiterjedésénél, befolyása pedig korlátozott maradna, ha nincs az izgága és dühös emberke, aki mindenki érdeklődését felszította minapi cikkével.
Innentől a történet könnyen kiszámítható. Raffay elérte a célját, mert néhány hétig téma lesz a szabadkőművesek szerepe, a magyar szellemi életben már júliusban alig akad majd ember, aki ne hallott volna erről a vitáról. A mostani sorozat itt, a Magyar Nemzetben ugyanennek az érdeklődésnek a jelzése. Megvitatjuk, megbeszéljük majd, hogyan lehetséges, hogy Romsicstól Ungváryig, sőt rajtuk is túl egyetlen történésznek sem jutott eszébe, hogy beballagjon a levéltárba, és a szabadkőművesek saját irataiból tájékozódjon.
Ungvárynak nyilván fogalma sincs róla, mert az indulatánál tovább nem lát (ez mindig a buta elbizakodottság jele), de a szellemi életben, akárcsak a közéletben, soha nem az tematizál, aki ordít, hanem akinek a témáiról beszélünk. Aki pedig tematizál, annak nem kell magyarázkodnia, az hátradőlhet, és végignézheti, ahogyan a neki fontos ügy tovaterjed a közbeszédben. Amiről pedig beszélnek, vitatkoznak az emberek, abból meggyőződés válik, beépül a világképbe. Akinek pedig meggyőződése, világképe van, azt nem lehet megfélemlíteni, elhallgattatni. Ha innen nézzük, ebben az ügyben Raffay és Szakács cselvetése sikerült, mert nem sikerült a szokott falkamentalitással agyonnyomni a témát, elhallgatni a liberális fősodortól eltérő narratívát.
Mindeddig szándékosan kerültem, hogy magáról az ügyről, a szabadkőművesek szerepéről szót ejtsek. Mégis muszáj röviden emlékeztetnem az ügy körül balról támadt riadt csendre. Elkerülhetetlen, hogy nekik, a Romsics FC balszárnyának is valamit mondaniuk kell majd a szabadkőművesekről (a mostani ijedt kifakadás, miszerint ez „mese”, aligha tartható). Amíg a központi utasításra várunk, mindenesetre szögezzük le: szabadkőművesek márpedig voltak 1918-ban Magyarországon. Már a századfordulón is voltak. Ha például Ablonczy Balázs olvasta volna Raffay könyveit, még a különbségtételre is képes volna, és nem nyilatkozná a Népszavának: „Azokban az időkben alapvetően a szabadkőművesség is nemzeti álláspontra helyezkedett.”
Ablonczy utólagos torzításával ellentétben a valóság az, hogy a régi típusú szabadkőművesség alkalmasint hazafias és értékmegőrző is lehetett, a radikális szárny és csatolt részei (például a Galilei Kör) azonban nyíltan a társadalmi béke felborítására törtek, vadul nekimentek az egyháznak, a hagyományos közösségeknek, életformának, a köztiszteletben álló személyeknek, fellázították a nemzetiségeket és kiárusították az országot külföldre, ahonnan pénzt, hatalmat, összeköttetést reméltek titkos céljaikra. Nem, ez nem rémmese, ez a rögvalóság. A hazafiatlan, országvesztő szabadkőművesek már jóval 1918 előtt hálózatot építettek, amely jobban hasonlított egy kommunista-anarchista sejtre (tulajdonképpen az is volt), mint bármilyen demokratikus képződményre.
Elgondolkodtunk már azon, miért tudott olyan könnyedén átlibbenni a szociáldemokratáktól a kommunistákhoz Pogány József? A bolsevikok vezetője, Kun Béla is szociáldemokratának indult. Kunfi Zsigmondról pedig konkrétan anyukája (gondolom, az öreg Kunfiné) sem tudta volna megmondani 1919-ben, hogy szociáldemokrata vagy kommunista. És miért van az, hogy a polgári radikálisok, Jászi Oszkár és a többi csodabogár némileg kommunistának tűntek és tűnnek ma is, utólag, száz esztendővel később?
Nos, azért, mert ezek csak klubok. A tapasztóanyag a szabadkőművesség a közös falazás idején. A szabadkőművesség közegében, oltalmában szocializálódtak mindahányan. Évekkel a Károlyi-puccs előtt megismerkedtek, közösen szervezkedtek, segítették, támogatták, kaserolták egymást. Hajszálpontosan úgy, mint a maiak.
Persze a szabadkőművesség sem akkor, sem ma nem a kezükben gyertyával egyensúlyozó csuklyás alakok alkalmi összejövetele a katakombák mélyén. Akkor és most is asztali beszélgetések, konferenciák, tanulmányutak és táborok mélyén fészkelő gondolatokat terelgetnek össze a mozgalom irányítói. Egészen naivnak vagy végtelenül ostobának kell lenni ahhoz, hogy bárki azt képzelje: a modernizmus, a globalizmus apostolai 1918-ban vagy 2020-ban nem abszolút tudatosan, tervszerűen rejtik el magukat és irányítják a háttérből a régi Európa és a régi ember elleni hadjáratot. Aki nem hisz a régi és a mai szabadkőművesek (bár ma másképp nevezik magukat) felforgató munkájában, aki nem észleli a harcot, a régi és az új világ összecsapását, azzal tényleg nem érdemes vitát kezdeni. Az tényleg benyel mindent a világon, mert gondolkodni, következésképpen elemezni is képtelen.
Zárásként csak annyit, hogy Ungváry termékértékesítő foglalkoztatását komolyan meg kellene fontolniuk mindazoknak, akik frissen megjelent könyveiket, tudományos munkásságukat óhajtják egy kicsit megszellőztetni. Kétségtelenül ügyes a fiú, ha pimasz is. De ettől eltekintve százalékot nem kér, ingyen, szerelemből hülye, ami kész nyereség.
Ezt viszont tényleg csak halkan súgom, nehogy valami újabb aláírásgyűjtésbe kezdjenek, mert az már tényleg kikezdené a rekeszizmaimat. A hócipőm már régen megtelt velük.
Szentesi Zöldi László író, újságíró
Forrás: Magyar Nemzet